Részlet

Minden, amit most írok, részlet. Egy nagy egésznek a részlete. Hogy mi lesz majd belőle, milyen lesz az egész, azt nem tudom, illetve sejtem most már, mert jó nagy része készen van, és egészen hasonlatos egy regényhez. De hogy miért és hogyan lett ez fontos, hol jött az ki nekem, hogy egy ennyire intim eseményt, mint a fiam halála és világból kitűnése, azt megírjak, azt nem tudom.  Szabad-e egyáltalán ilyet, és ha igen, akkor hogy?
Mikor benne voltam a sűrűjében, és sorban történtek velem a különleges dolgok, mikor a fiam kézen fogta a lelkem, és húzott magával, hogy tanuljak, fejlődjek és erősödjek, akkor azoknak a barátaimnak, akik a gumihoz legközelebb vannak (alig 70 nő) írtam időnként mindarról, amiben akkor voltam. Gondoltam, fontos nekik, hogy tudják, jól vagyok, élek, gerincem egyenes, állom a sarat. És úgy tűnt, tényleg fontos, de nem csupán miattam, hanem mert talán valamit tudok mondani nekik a saját fájdalmamon túl is. Míg a fiammal dolgoztunk azon, hogy ő jól tudjon elmenni, én pedig jól tudjak itt maradni (és a testvérei meg az apjuk is jól tudjanak maradni), addig azon vettem észre magam, hogy az élet leglényegesebb kérdéseiről gondolkodok. Az élet minőségéről, a halálról, a halál utániságról, a saját, halálhoz való viszonyomról, a saját, élethez való viszonyomról. A halál és élés kapcsolódásáról. Aztán a gyerekeimről. Az anyaságomról. A környezetemről. Arról, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan hagyják vagy nem hagyják élni egymást. Mit tartanak fontosnak, hogyan néznek azokra, akik nem az ő rendszerük és kereteik között működnek. Jó-e nekem az emberek közt élni?

Szóval annyi sok kérdés volt, amiken gondolkodtam, és amiket így kedvem támadt megosztani másokkal.
Látni kezdtem azt is, ahogy ez az egész, ami fonódott körém, elkezdett valami szürreális meséhez-regényhez hasonlítani. Az emberek, akik körülvettek, a különleges események, minden, ami ebben a folyamatban felmerült, minden elképesztően nem hétköznapi volt. Persze itt el lehet gondolkodni, hogy a világ talán olyan is kicsit, amilyennek mi látjuk. Az én egészen hétköznapi, már-már unalmas, tizenkettő egy tucat életem is egy izgalmas regény, ha másoknak mesélem, miközben tudom, hogy egy-két koccanós kitérőtől eltekintve ugyanolyan, mint bármelyik hasonló kvalitású nőtársamé. Én ezt a szokványost látom érdekesnek.
Azonban bármily kritikusan is vizsgálom azt, amibe a gyerekem elvesztése után kerültem, az semmiképpen nem nevezhető hétköznapinak. Igaz ugyan, hogy magam is részt vettem az események alakításában. Figyeltem befelé a lelkembe, és azt tettem, amit én gondoltam jónak. Én. Nem a szokásokat figyeltem, csak azt, hogy milyen kapuk nyílnak, mit kínál fel a… helyzet. A gyerek. Kicsit úgy voltam a fiammal, ahogy abban a gyönyörű történetben a na’vi rácsatlakozik az érzékeny ikranra. Telepatikusan, a szellemével irányítja, együtt dolgoznak, a szárnyalás mindkettőjük felelőssége. Nem kellenek szavak, csak érzik egymást. A mi mesénkben a fiam volt a na’vi, én a madár. Átadtam neki magam, figyeltem a lelkére, és mentem utána. Húzott magához felfelé, vitte a gondolataim, a lelkem, feldobta a kérdéseket, a lehetőségeket, én pedig kiterjesztett szárnnyal felfeküdtem a szélre, és vittem magunkat. Én tudok a világban mozogni, én tudok tenni bármit is, az én kezem tud festeni, írni, az én szám tud beszélni. Az pedig, hogy ami jön, honnan jön, kitől jön, olyan kérdés, amire a választ mindenki maga adja meg saját hitének megfelelően. Az én döntésem ez esetben az, hogy ami utat bejártam, ami döntéseket közben hoztam, amilyen következtetésekre jutottam, azok javarészt tőle jöttek. Ő van velem most is, ő inspirál.

Mind arra vágyunk, hogy nyomot hagyjunk a világban, miközben alig néhány ember képes erre. Sokan vagyunk, akiknek egy egész élet nem elég, hogy bármilyen jelentős dolgot letegyünk a világban (jobb híján tehát utódokat hozunk létre tovább terhelve ezzel a bolygót). Szóval alig vannak köztünk feltalálók, elmék, művészek, igazi jó emberek, segítők, akik neve aztán hosszasan az emlékezetekben marad. Hangyák vagyunk, és ezzel egyébként nincs is semmi baj. Buta gőg azt képzelni, hogy többek vagyunk a Föld bármely más lakójánál (de tény, hogy a legpusztítóbb, legkárosabb lények mi vagyunk). Lássuk be, a világegyetem szempontjából az ember épp oly semmi, mint egy homokszem a Mars felszínén. Mégis-mégis vágyunk arra, hogy ne semmik legyünk.

Mekkora nyomot hagyhat egy 18 éves fiú maga után? Hiszen még időt sem kapott. Lehetőséget sem.
Milyen szomorú ez nekem, az anyjának, tudva azt, hogy miféle gondolatokat hozott a fejembe, mennyi sok ember szívét megmozdította. Fejlődésre inspirálta a környezetét, kapcsolatok, barátságok alakultak általa. Nem veszhet el. És akkor azt döntöttem, hogy megírom.

Írtam és írok, és közben figyelem mindig. Mindig előttem van ő. Fontos szempont, hogy mit bír el, meddig mehetek el. Nem lehet öncélú, amit írok, nem adhatom ki őt, nem használhatom, nem mászhatok a hátán magasabbra. Az anyaságnak amúgy is nagy csapdája, mikor a nő a gyereke által próbál identitásra találni. Az én gyerekem szebb, okosabb, tehát én bizonyosan jobb anya is vagyok mint mások- hány anya gondolja ezt teljesen értelmetlenül. Ahol a nő nem ember, csak eszköz a társadalom kezében, ott a gyerek is eszközzé válik arra, hogy a nő jó embernek (vagy éppen értéktelennek) képzelje magát. Az anyasági versenyeztetés arra is nagyon jó, hogy a nők ügyesen tapossák egymást ahelyett, hogy támogató közösséget alkotnának. A legeslegjobb meg a gyereknek, akinek azért kell teperni, hogy az anyja egója és lelki békéje rendben legyen.
Hjaj istenem, átkos patriarchátus!

Nem akarom tehát a gyereket használni, ezért gondolkodok sokat, hogy tudjak jól írni erről. Úgy, hogy amit mondok, az az élőknek beszéljen, és az életről leginkább. Az volna a cél, hogy az életünkről gondolkodjunk mi, élők, és tegyük fel a nagy kérdéseket magunknak, aztán ha megvannak azokra a válaszaink, akkor aszerint értékes életeket tudjunk felépíteni.

Nem akarok öngyógyítani sem. Sok dologra jó az írás, arra is persze, hogy az ember rendszerezze a belső világát, következtetésekre jusson, és akár gyógyuljon is. Ez viszont nem az. Tiszta fejjel kell látnom, és csak azt megírni, ami másoknak, az embereknek adhat valamit. Egy gyötrődő lélek erre nem volna képes. Ráadásul úgy tűnik, beteg sem vagyok. Beleálltam a sűrejébe, keményen toltam az első perctől fogva a fájdalmat, a rettegést, mindent. Gyászoltam, ahogy kell. Most sincs vége, sírok minden nap, és addig jó ez, amíg sírok. Amikor eljön hozzám, olyan erővel ölel meg, hogy belerogyik a lelkem, így hát sírok olyankor telibe, és azt is kívánom, sírhassak még 20 év múlva is ugyanígy attól, hogy átölel a lelke. Viszont nem vagyok beteg. Az elmém tiszta, a sebeim behegedtek, és türelemmel várom a napot, mikor majd én is átkelek, hogy találkozzak a fiammal, és eltervezzük a következő lépésünket. Addig viszont itt van dolgom. Legelőször is megírni az ő történetét, ezzel más embereknek reményt, vigaszt, gondolkodni valót, neki pedig maradandóságot adni. Hiszem, hogy ha ezt jól, pontosan és szépen megcsinálom, annak örülni fog a lelke.
A lelke.
Mert az itt a legfontosabb, hogy én, mikor a fiamra gondolok, róla beszélek, írok, akkor nem arra a fiúra gondolok, akit a világ ismer. Nem a nyurga kamaszról beszéltem fentebb sem, akit a buszmegben láttak álldogálni a népek, vagy aki pénteken a haverjaival találkozott a központban. Aki próbált valahogy emberként elboldogulni ebben a világban. Én a lélekről beszélek, aki kapott egy burkot 18 évvel ezelőtt, hogy abban így-úgy létezzen. Abban kellett kicsi gyereknek lennie, aztán felnövekednie, társakat találnia, boldogulnia. Gyakran szűk volt neki ez a test, pedig jó nagyra nőtt. Sok lélek jól megfért volna benne, sőt, sok léleknek ennél kisebb test is túl tágas. Neki szűk volt.
A lelkem most ezzel a tágas, nemes, erős lélekkel kapcsolódik, őt látja, vele beszél valahogy úgy, ahogyan na’vi az ikrannal.
Feladatunk van most.  Beleállunk. Csináljuk. Repülünk. Büszke vagyok rá. Szeretem. Velem van örökké.
Akár a szél…

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

4 hozzászólás

  • Örülök neked… 🙂

  • Ez egy csodálatosan jó könyv lesz!

  • Árvai Márta

    Ez nem tetszett, hanem egyszerűen csodálatos! ❤ Sokat tanulok Tőled! Köszönöm! Egy kedves ismerősöm küldte el a linked nagy fájdalmamat látva tapasztalva a facen, neki is köszönöm! Az utolsó pillanatban érkezett a mentőöv. Minden átértékelődött bennem, s nem sajnáltatom magam, a környezetemnek is a mostani mosolygós én tetszik! Írásaidtól azt érzem, hogy ülök az egyik szárnyadon és beutazom Veled az univerzumot! (Persze, ha nem vagyok túl nehéz Neked!) Segítségeddel bontogatom szárnyaimat, kezdek élni. Köszönöm! ❤

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s