Az élet veleje

 

Lekvárt főzök. Nem sűrűn van ez, csupán olyankor, ha a csillagok is úgy állnak, meg a hangulatom is. Egy ideje már nem hajtom magam túl ebben a housewife programban. Csak ami a legszükségesebb, azt is, ha nincs fontosabb dolgom. A pizzás mindig nyitva van, abba se halunk bele, ha nincs 12-kor ebéd az asztalon, meg abba se, ha megporosodik a nippek buksija. Továbbá a fiúgyerek keze se szakad le, ha a ruháit kimossa, elrendezi, vagy éppen elmosogatja a mocskát. Én meg nem vagyok senki szolgálója. Voltam eleget.
De bizony, ha kedvem támad, akkor éppenséggel este tízkor fehérítem a fürdőkádat, mer csak. Vagy befőzök. De hogy pont most, mikor két napja szálltam le a repülőről, és gyakorlatilag 24 órában bőgök? Ja, nem, csak 18 órában, mert amúgy annyira szerencsés vagyok, hogy velem bármi történhet, én mindig tudok aludni. Kicsit olyan is a legnehezebb időszakaimban, mintha az alvás egyfajta menekülés lenne. Olyankor sem kell gondolkodni.

Most elment itthonról mindenki, nekem van egy láda barackom, és kedvem támadt megfőzni. Nézem a szekrényeket, van-e minden hozzá. Cukor van, ez a lényeg. Edény van, ez is lényeg. Hajrá.
Felteszem az edényt a sok barackkal, alágyújtok, és állok felette hosszan. Csak nézek magam elé. Szoktam ilyet máskor is. Töprengés van ilyenkor, figyelés befelé. Aztán megjön ő is, a gyerek, bele a fejembe. Látom a mozdulatait, meg hallom a nevetését is. Itt van velem. Ilyenkor egészen mozdulatlan vagyok, nem akarok elszalasztani semmit belőle, nem akarom, hogy elillanjon ez az élő pillanat. Érzem az erejét, hullámokban tör rám, kapaszkodik a szívembe. Jaj, de fáj, istenem! Jaj, de nagyon fáj. Csak támaszkodok a konyhapulton, a barack lassan illatozni kezd. Jaj, de fáj, istenem, és de jó, hogy ennyire tud fájni. Sírok is megint.
Mikor megérkezik, megszorít, erő van, azután sírás, végül könnyebbség. Mindig így van ez, már kitapasztaltam, pedig 5 napja halt meg. De jön, mindig ugyanúgy, naponta többször is. Fáj. Hullámokban fáj az elszakadás. Pont úgy vagyunk, mint mikor született. Toljuk kifelé, szenvedünk, szakadunk szét belé, hogy aztán kicsit könnyebb legyen. Kicsit megpihenhetünk az újabb gyötrő roham előtt.

Nem tudom, meddig állok ott a forró konyhában. Néha keverem a lekvárt, aztán ahogy megforr, majd levet ereszt, elmélyülök a figyelésében. Kell még cukor- jut eszembe, és hozzálódítok valamennyit. És kell bele fahéj, meg jaj, belecsöppent a könnyem is. Erős ez most nagyon, és különös is. Lekvárt főzni, a jövőre gondolni, miközben egy hete sincs, hogy meghalt ő. Normális vagyok én? És fáj megint nagyon.
Párolog az édeskés lé, terjeng az illata. Ahogy esik össze a gyümölcs, úgy dobálok rá újabb és újabb adagot. Később eszembe jut, hogy bekapcsoljam a tévét. Sok már a csend, sok a sírás. Sok már, elfáradtam. Benyomom a távirányítót, és előjön a kép. Valami sorozat megy, ismerem is, ilyen kórházos, aminek minden részében van valami sztori, valakit megmentenek, vagy valaki nagyon beteg. Közben az orvosok életét is lehet figyelni, akik folyton izgulnak a vizsgáik miatt és folyton a szerelmi életükkel bajlódnak. Na, ez megy most is. Amikor bekapcsolódok, egy szép arcú, jól fésült, jól táplált fiatal lány fekszik a kórházban, akit-mint megtudom-8 évesen elrabolt valaki az otthonából, bezárta őt egy házba, és éveken át erőszakolta, bántotta, csontjait törte, kínozta. Aztán valahogy megtalálták a lányt, valahogy kórházba került. Most itt fekszik, és a szülei ismerkednek vele, miközben naponta kell szembesülniük azzal, miféle rémségeken ment át a gyerekük.
Nézem a filmet a fél szememmel, összeszorul a gyomrom az iszonytól. Istenem, mit élhetett meg ez a lány! Aztán eszembe jut Emma Donoghue regénye is, A szoba, aminek ugyanez a témája. Jó, ezek itt kitalált történetek, de tudom, hogy vannak ilyenek élőben is, meg vannak gyerekhospice-házak, ahol hosszú hónapokig tartó szenvedés után halnak meg gyerekek. Dobálom bele a lekvárba a gyümölcsöket és figyelem a gondolataim, a szívem. Uramisten! Az milyen lehet, hogy eltűnik a gyerekem, és azt se tudom, hol van? Hogy naphosszat agyalok, tépelődök, hogy nem-e bántják, kínozzák, gyötrik őt, majd aztán kiderül, hogy de, tényleg gyötörték, kínozták, bántották. Vagy nem derül ki soha, nem találom meg soha, csak egy életen át marad a rettegés. És az milyen lehet, hogy valami borzalmas betegségben látom elsorvadni, szenvedni? Vagy egy nap csak így felhívnak, hogy a gyerekem ott van valahol összetörve, meggyalázva, az utcán félredobva? Vagy milyen lehet látni, hogy az élete tönkremegy, vagy nem jól gazdálkodik vele, vagy szimplán „csak” boldogtalan? Ezen megint annyira elérzékenyülök, hogy rívok bele a lekvárba. Micsoda szerencse, hogy egyedül vagyok, így aztán senki nem akar megvigasztalni.

Gondolkodok mindenfélén. Azon is, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne mégis, és látnám őt felnőni. Ha láthatnám, hogy jó élete lesz, és jó emberré válik. Olyanná, aki nem bánt másokat, megtalálja a céljait, és megéli azt, aki ő. Nagyon szeretném, ha látnám beérni a munkámat, látnám, hogy abból a töprengő, álmodozó, bölcs fiúból, akinek én ismerem, és abból a jó lelkű, békés, humoros, szerethető fiúból, akinek a barátai ismerik, abból az értelmes, de kissé motiválatlan és passzív fiúból, akinek a tanárai látták végül miféle felnőtt lesz. Jó lenne ez, és fájón jó azt képzelni, hogy ha elég ideje lett volna, akkor minden pont úgy alakult volna, amint azt elképzeltem, mikor először a kék szemeibe néztem.
Megvolt erre az esély, de persze garancia semmi.
Mostanra elvesztettem a lehetőséget, hogy lássam a fiamat felnőni, és nem maradt egyéb utam, mint elfogadni, hogy ebben az életben már nem találkozunk. Jobb híján tehát azon töprengek, ami addig volt, amíg élt.

Bár biztos lennék abban, hogy ez a rövid élete jól telt! Bár tudhatnám biztosan, hogy boldog volt, hogy nem szenvedett sem életében, sem a halála előtti percekben! Nincs bizonyság semmire, így hát nehezen találok békét.

A halál elkerülhetetlen, sőt, sokan úgy tartják, odaát jobb világ vár ránk. Elméletek vannak, meg “bizonyítékok”, meg műtőasztalon fekvő emberek álomemlékei, de lássuk be, mindez csupán feltételezés. Ám ha ez nem igaz, ha minden halálból visszatérő hazudik, ha az egyház is hazudik, ha a buddhisták is hazudnak, ha David Mitchell is hazudott, mikor a Felhőatlaszt kigondolta, sőt, ha a fiam is tévedett, mikor 5 évesen a lélekvándorlás elméletét mesélte nekem tágra nyílt szemekkel, szóval ha mindez nincs, csupán önáltatás van, hogy elviselhetőbb legyen az elmúlás réme, akkor sincs miért aggódnunk, hiszen akkor meg legfeljebb a semmi felé tartunk. És mivel nincs bizonyítékunk a halál természetéről, ezért megint oda lyukadok ki, hogy nem a kapu túloldala, hanem az oda vezető út a lényeg. Az élet, amit a halál előtt élünk, az a nem mindegy.
Talán a halál sem volna olyan félelmetes, ha az élet, amit előtte élünk igazi, jó élet volna. Olyan, aminek a végén azt mondhatnánk: Jó ember voltam, nem ártottam senkinek, a világ kerekén előre lendítettem, a szívemben béke van, mert minden lehetőséget, ami bennem volt, kiteljesítettem. Minden pillanatban úgy tudtam az életemre tekinteni, hogy az az enyém, az én akaratom szerint épül és pont olyan, amiben jól érzem magam. Úgy képzelem, ilyen élet után a halál sem annyira félelmetes. Van-e, aki tud így élni? Ha én most meghalnék, biztos nem ezt gondolnám a saját életemről. Igen messze van az én életem a teljességtől. Nem engedte a világ sose, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Még választani sem nagyon engedett. A választásaim sokszor nem voltak valódi választások, mert nem is volt ismeretem arról, hogy miből választhatok. Aki eltér a recepttől, szokástól, aki merészel mást vágyni, annak orrára koppint a társadalom.

Azon is gondolkodok, hogy a gyerekemnek milyen választásai lehettek. Mit engedett neki a közeg, amiben mozgott? Eszembe jutnak most az intézmények, iskolák, az az eszetlen nyomás, amivel elvették a kedvét mindentől. Végignéztem, ahogy megtanították megalkudni, fejet hajtani, inkább lenyelni mindent, és hazudni az életben maradásért. Láttam, ahogy elveszett az önbizalma, kedve, célja. Aki kiáll magáért, az igazságért, annak eltörik a gerincét-ezt tanulta az iskolákban.
– Ez az élet, gyerekem, a tanárnak mindig igaza van- hallom a fejemben anyám szavát.
– Ez az élet?- hallom a magam gyerekes ámulatát.
És eszembe jut, mikor a kortársai pletykái, áskálódásai nyomasztották. Ezt mondták, azt mondták, hazudtak, így nézett, úgy nézett, továbbadta, kijátszotta, és barátságok mentek tönkre aljas intrikák miatt, neki meg néha a szíve szakadt ki. Mivel biztathattam? Hogy ez az élet? Szép jövő, mondhatom. Sose nyugalom, sose biztonság, sose bizalom. Tényleg ez az élet?-gondolom a magam felnőtt fejével.
Ez az élet.
És persze gondolok magamra is, a saját felelősségemre, meg az így-úgy működő-bukdácsoló családra, városra, országra, világra, amiben élünk. Látott-e ő bármit az életében, ami azt mondta neki, na, ezt így kell csinálni, és akkor annak lesz majd eredménye, ezt így érdemes, így lesz majd az élet szép. Aki így él, az nagy eséllyel boldog lehet. Én láttam-e az én életemben, gyerekkoromban olyat? Mások látnak-e igazi, működő csodákat, szabad, kiteljesedett embereket, szép, harmonikus párokat, egyéneket, családokat, közösségeket, országo(ka)t? Vagy az van inkább, hogy ráraknak minket valami sínre, hogy ez az élet, gyerekem, majd most tanulsz, sportolsz, szót fogadsz, aztán jó kis szakma, egyetem, diploma, cv, munka, kaparás, csajok, gyűrű, szaporulat. Az élet telik, folyik, mindig ugyanúgy. Megtekered a fejed, nézel, hát nem jó ennek se, ennek se, de van, akinek még rosszabb, hát örülünk. Amíg van nálam boldogtalanabb, addig én még egész jól megúsztam.

Ennyi? Tényleg ennyi? Ennyi az egyén lehetősége, szabadsága? Ebből a mindig ugyanolyanból állunk oda azután a kapu elé, hogy elmenjünk? Nem azért rettegünk- e oly nagyon az elmúlástól, mert az élet sem élet igazán, csupán létezés? Kinek több jut belőle, kinek kevesebb. Ki többet szenved, ki kevesebbet. Felhőtlen, boldog pillanat alig akad. A gyerek úgy képzeli, a felnőttnek könnyebb, a felnőtt a gyereket irigyli, miközben mindenki csupán szabad akar lenni.

Míg ezen töprengek, a lekvár is elkészül. Olyan sűrű, illatos, erős, hogy mikor kihűl az üvegekben, késsel lehet vágni. Így akarnék élni. Ezt akarnám mindenkinek, a gyerekeimnek legfőképpen. Megtalálni önmaguk leglényegebb lényegét, az élés velejét. Azt, ami az előírásokon, szabályokon, szokásokon, rendszereken, előre leírt szerepeken, elvárásokon, a nagy társadalmi erőszakon túl van.
Ha van ott valami.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

Advertisements

6 hozzászólás

  • 38 éves vagyok, és még soha egyetlen pozitív példát sem láttam a két szememmel, hogy érdemes élni. Ezért én sem tudok hiteles példaképet nyújtani az én gyerekemnek. Csak olyat tudok, hogyan nem érdemes, mi a zsákutca, de azt meg csak az hiszi el, aki saját bőrén megtapasztalta. Sajnos ezt a tudást nem lehet odaajándékozni, pedig annyira szeretném átadni az én kislányomnak… Mindannyian tapogatózunk.

  • Árvai Márta

    Várom a gondolataidat, amiket megosztasz velünk. Pontosan átélem minden egyes szavát írásodnak, várom és tudom ismét sírni fogok, de kell, mint egy falat kenyér! Keresem ugyanazokat a válaszokat, amelyek nincsenek, nyugtatgatom magam, hogy még ettől is van rosszabb, de nincs! Eltemettem a gyermekem, (áprilisban) minden ami addig fontos volt, már nem az. Próbálok kapaszkodni valamiben, jelenleg Belőled merítek erőt, köszönöm!
    Márti

  • Hálás vagyok minden egyes írásért. Köszönöm!

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s