Világítótorony

40 elmúltam, mikor először repültem. Vártam nagyon, aztán óriási csalódás volt. Nincs mit mondani, egyszerűen félek a repülőn. Nem tudom, mitől, nincs ennek semmilyen logikus alapja, de azért már bocsásson meg a világ, milyen már az, ha 10 ezer méter magasan úgy zötykölődök, mint mikor öregapámmal 10 éves koromban a tanyára mentünk egy piros tetejű trabanttal.

Má’ mé’ ne lehetne halálfélelmem egy ilyen helyzetben?

Ez a mostani a hatodik, vagy hetedik utam talán. Rutinosnak vagyok mondható, a máltai járatot meg amúgy is ismerem elég jól. Meg az is van, hogy most a lezuhanás-felrobbanás-vákuum-oxigénmaszk, sőt, terrortámadás lehetőségénél sokkal félelmetesebb az az opció, hogy nem zuhanunk le, nem robbanunk fel, nem szakad be az utastér, nem szippant ki a vákuum, nem irányítanak a földbe a terroristák, hanem élve kiérkezünk, hogy megszervezzük a gyerek sorsát. Ebből az egész csomagból, ami ránk vár, egyelőre csak annyit tudunk, hogy szállásunk talán lesz. Pár nappal ezelőtt megkerestem MaryRose-t, aki a marsalforn-i szállásadónk felesége, és kértem, hogy azt a lakást, amit béreltem tőlük a nyaraláskor, hadd vegyem ki arra az időre, amíg kimegyünk. Elvileg üres, hiszen mi még abban benne laknánk, ha… Megmar a gondolat, hogy ha nem történik ez, még javában ott lennénk boldogan, felszabadultan. Én meg már azóta már visszafelé megyek, hogy eltemessem a gyerekem. Uramisten!

MaryRose azt írta, hogy tud jobb helyet, mint az ő apartmanjuk. Egy helyet, ahol most jobb lesz nekünk, mint abban a lakásban. Adott egy kontaktot, én meg írtam oda. Válasz is jött, nagyon kedves, szűkszavú. Szerencsére, ugye, így viszonylag könnyen értelmeztem és válaszoltam rá angolul. Erre a néhány levélváltásra megyek most, meg egy telefonszámra valakihez. Mondhatjuk kockázatosnak, de lássuk be, nem sok egyéb választásom van, mint hogy bízzak ezekben az emberekben. Nekimehetnék erőből is a helyzetnek mondván, majd én megszervezem, de nem hiszem, hogy lenne hozzá erőm.

A repülőn egyedül ülök. Mivel a jegyeket tegnap vettem, így már épp csak volt hely, nem egymás mellett ülünk a férjemmel, amit én nem is bánok. Szeretek egyedül lenni. Hamarosan megtapasztalom azt is majd, hogy a gyászt is jobban szeretem egyedül megélni. Bocsánat, nem egyedül, hanem azzal, akit útjára engedek. A fiammal most éppen.
Most viszont még csak utazunk.

Nagyon félek, ez tagadhatatlan. Nem tudom, mi lesz kint. Nem tudom, kihez megyek, mit kell majd intéznem. Azt tudom egyelőre, hogy nem hozzuk haza a gyereket, azt nem tudom viszont, hogyan fogjuk majd eltemetni, hogyan kell azt elintézni. Minden pénzünket összekapartuk, mert brutális összegekről kaptunk hírt, de semmit nem hivatalosan. Az olasz nagykövetségen keresztül emilezünk a hatóságokkal, és mióta nagyjából sejthető, hogy a mi fiunkat találták meg, azóta rendszeresen kérdezem, hogy mennyi pénzt vigyünk, mibe fog ez kerülni. Válasz soha nincs. Ők is kérdeznek inkább. Milyen felekezetű a gyerek, milyen szertartást szeretnénk.
Milyet? Hát nekem teljesen mindegy. Az ott az ő országuk, az ő szokásaik. Úgy fogom eltemetni a fiamat, ahogy az ott rendjén van. Nyilván nem én fogok diktálni, okoskodni. Nyilván nem.
Nem tudjuk tehát azt se, hogy mennyi pénzt kell vigyünk, ezért mindenünket összerakjuk, meg még a gyerekekét is, aztán felülünk a repülőre, és elindulunk.
Mikor felzúg a motor, eszembe jut, hogy van még két és fél órám, amíg megkezdődik az őrület. A rémület. A “nem tudjuk, mi lesz”.
Később alig emlékszem az útra.
A mellettem levő ülésben egy férfi ül, valami nagyon fontos ember. Pont olyan kis mini Pc van nála, amit én vettem most a fiamnak pár hete. Ilyen érintőképernyős is, meg billentyűs is akkora memorival, mintha asztali gép lenne. Még kintről rendeltem online, aztán elszállították a barátnőmhöz, azóta volt is a kezemben. A fiamnak akartam. Most nézem, ahogy ez a fickó a komplett üzleti levelezését tolja le rajta, komoly kis gép, mit ne mondjak. Jó vétel volt.
A fickónak szólnak vagy háromszor, hogy tegye már el, amíg felszállás tart. Mingyá, mingyá- mondja nyeglén. Hát én nem értem, most miért csinálja ezt. Miért nem lehet betartani a szabályokat? Miért húzza direkt a személyzetet? Nem marad le semmiről, nem?
Később hátradőlök, valami történik is velem. Kikapcsol az agyam, félig alszom. A gyereket látom végig a homlokom közepén, ott, a harmadik szemnél, és -ez hihetetlen!- angolul beszélek hozzá.
Angolul, miközben tulképpen nem is tudok angolul. Ő az, aki tud angolul. Elmesélem neki (ANGOLUL!!!), hogy minden megváltozott a világomban. Az emberek megrendültek, az emberek sírnak. Sok ezren gondolnak őrá, és gondolnak a saját gyerekeikre, a saját életükre. Alkalmat kaptunk most mindannyian, mi, élők, hogy magunkba nézzünk, értékeljük az életünket, és átgondoljuk, mik a fontosak nekünk. Elmondom neki (még mindig angolul, bár én nem értem, mit beszélek), hogy vannak, akik közelednek hozzám és vannak, akik eltávolodnak tőlem. Sok jó ember van, jóval több, mint hittem eddig, és vannak olyanok, akik végképp bizonyságot adtak arról, hogy velejükig romlottak. Emberek, akikről mostantól biztosan tudom, hogy egyetlen pillantásra sem érdemesek. Azt mondom neki: olyan vagy te, fiam, mint egy világítótorony. Ott vagy a világunk fölött, a fényed irányt mutat, hogy mi megláthassuk önmagunkat és egymást.
Drága gyerekem.

Később felébredek, döbbenten látom, hogy míg utaztunk, az egész bőrömet lehámlottam.
A ruhám, a székem, a hófehér muszlinkendőm, amit indulás előtt a vállamra dobtam mind telisteli vannak a karomról, vállamról lemorzsolódott bőrdarabkákkal. De ciki! Rápillantok Mr. Nagyonfontosra, most is ír, a légiutas kísérő (így hívjuk egy ideje már gender okokból) ismét figyelmezteti, hogy tegye el a gépét, mert leszállunk. És nem teszi el. Kedvem támad a bőrömet rászórni.

Mikor megérkezünk, vár még ránk egy hosszas buszozás, amivel nincsen semmi baj. Máltán légkondicionált, kényelmes buszok járnak, melyek városnézésre is kiválóak, ráadásul gyakran barátságos csevegések színhelyei. Nézek kifelé az ablakon, nézem a szeretett, sárga házakat. Eszembe jut, mikor először jöttem ide. Mennyire otthon voltam itt azonnal. Voltam már mediterrán országban máskor is, de nem volt ilyen azonnali otthonosság sehol másutt. Keresem most magamban az idegenkedést. Azt mondja mindenki, hogy nekem ezt most gyűlölnöm kellene. Ez itt a gyilkos hely, ami megölte a fiamat. Gondolkodok. Vajon akinek autóbalesetben hal meg valakije a mi városunkban, az is mind elköltözik onnan örökre, gondolván, hogy képtelen a gyilkos helyen élni? Mindegy, nem agyalok ezen, csak nézek kifelé. Nincs bennem gyűlölet, nincs bennem viszolygás. Ellenben nagy megindultságot érzek, mikor leérünk az első part mellé. A tenger haragszik, veti a hullámokat keményen. Kutatom magamban, mit érzek. Haragszok rá? Félek tőle? Gyűlölöm? Egyik sem. Nem tudok mást találni magamban, csak hátralépős tiszteletet. Nem fordultam el tőle, ezt biztosan érzem, de már nincs bennem az a gyerekes rajongás, amivel néhány hete megérkeztem.

Később a hajón sokkal nehezebb. Nagyon durva szél van, én meg abban a sarokban állok, ahol a fiam állt három héttel ezelőtt, amikor érkeztünk. Mikor telve voltunk várakozással.

A szél nagyon erős, szaggatja a kendőmet, a hajamat. A hajó dülöngél. Felidézi azt az estét, mikor ugyanígy Gozóra tartottunk, csak a hullámok között valahol ott volt az én fiam is.
– Dobáld csak magad, mutogasd az erődet! Nem félek tőled! -gondolom magamban. Sírok, de a süvítő szél letépi az arcomról a könnyeket, és eső gyanánt szórja szét.
Akkor eszembe jut, hogy telefonálnom kell Fr. Bonavia-nak. Szelíd, kedves hang veszi fel. Tisztán, lassan beszél hozzám, felidézi az angol nyelvleckéim. Értem minden szavát, és tudok is rájuk válaszolni. A hangjából ítélve idősebb férfi lehet. Azt mondja, várjunk csak ott türelemmel a kikötőben, majd jön értünk. És jön is, ahogy ígérte.

Kicsi autóval kicsire nőtt ember. Lehet vagy 80 éves. Tiszta, barátságos, üde az illata, ez azonnal feltűnik. Valami finom szappan, öblítő a ruhában, talán deo. Nem érzek se ételt, se cigarettát, se izzadtságot. Berámolunk az autójába, és elindulunk. Zebbugban fogunk lakni -azt mondja. Emlékszem a település nevére. Zsebibaba -így hívtam magamban Zebbugot, mikor azt tervezgettem, hová, merre akarunk majd kirándulgatni a szigeten. Na, most oda tartunk éppen.
Míg áthaladunk a szigeten, néhány mondatot beszélünk csak. Hogy utaztunk, hogy vagyunk. MaryRose-ról egy keveset. Olaszországban van, majd pár nap múlva érkezik, Igen, tudom.

Nem sok idő múlva egy hatalmas, gyönyörű épület elé kanyarodunk. Fr. Bonavia elmondja, hogy ez az övé. Ez egy imaház, ahová emberek szoktak jönni imádkozni, megpihenni átmenetileg. Most is vannak vendégek, nem kell megriadni. Kapni fogunk egy szobát, mosakodjunk meg, együnk majd pár falatot, aztán délután érkezik egy nő, aki tolmácsol nekünk, és akkor majd mindent megbeszélünk.

Ahogy áthaladunk az épület hallján, már egyértelmű, hogy ez itt valami papoknak készült hely. Szentképek a falon, szobrok. A bejárat mellett gyönyörű korláttal ellátott lépcső visz az emeletre. Nem tudom, mi lehet ott, még pár napig nem is lesz rá betekintésem, most is haladunk tovább. A nagy előtérből egy kisebbe lépünk. Ebből nyílik a hatalmas konyha, és egy ajtó a kertre. Az egész talán 6 négyzetméter lehet. A közepén egy helyes kis szökőkút. Három, nagyon színesre festett hal áll benne a farkán, és köpi a vizet a medencébe, melyben aranyhalak és koik úszkálnak. A falon 5 jól felszerelt kalitka, bennük kanárik. Három párocska van éppen költésben -mutatja Fr. Bonavia. Közelebb hajolok a madarakhoz. Némelyikük gyanakodva figyel, másik csak ül idegesen a fészekben, és vannak bátrabbak, akik patáliát csapnak. Sárgák, szürkék, bájosak. Amott egy magányos papagáj, és egy hátrébbi ketrecben két pintyecske. Eszembe jutnak az én madaraim még régről. Volt nekem is papagájom, meg pintyecském valaha. Ahogy hallom a hangjukat, ezt a finom kis gőgicsélést, eszembe jut a konyhánk, ahol gyerekkoromban az enyémek laktak.

A szobába lépve lerogyunk az ágyra, és kerekre nyílt szemmel nézzük egymást. Mi történik itt? Hova keveredtünk? Mi van most? Kik ezek? A valóság ez, vagy valami álom?
Nem sok idő múlva megszólal a telefonom. Egy máltai számról hívnak. Kinyomom, hogy visszahívjam az én máltai számomról. Igen, már van helyi számom is. Még nem használtam ugyan, de mikor kijöttünk nyaralni, akkor vettem egy SIM kártyát, gondolván, hogy még jól jöhet. Akkor kellett volna nagyon, mikor a tragédia délutánján megpróbáltam róla felhívni a barátnőmet, hogy egyeztessünk a programunkat illetően. Akkor meg nem tudtam használni, mert egy géphang egyfolytában azt mondogatta, hogy nincs elég kredit a kártyámon, töltsem fel, és próbáljam újra. Máig nem tudom, hová lett róla 10 eurónyi lebeszélhetőség.
Ez volt az a kellemetlenség, ami először mondatta velem akkor, hogy inkább haza kellene menni.
Aztán másnap feltöltöttük a rendszert, hogy a rendőrséggel tudjak beszélni. Az a pénz most is megvan rajta, így vissza tudom hívni a számot, ami a magyar készüléken keresett. Tökéletes, tagolt angolsággal szól bele egy nagyon finom és higgadt hang. Elmondja, hogy ő Alexis, és holnap vele fogok találkozni az azonosítás miatt. Azt szeretné tudni, hogy itt vagyok- e Gozón, van-e hol aludnom, jól érzem-e magam. Majd ezek után azzal zárja a beszélgetést, hogy akkor holnap tízkor találkozunk, és ő majd mindenben segít.

Mikor befejezzük a beszélgetést, hosszan meredek a képernyőre. Ez most így igaz? Most tényleg van itt valahol egy hivatal, amelyik ezt számon tartotta, erre figyelt, hogy én jövök, és amelyiknek nem az volt az elsődleges szempontja, hogy igényeket támasszon felém és egzecíroztasson, hanem az, hogy a segítségéről biztosítson? Hol vagyok én? Melyik bolygón?

Közben eszünk is egyet a gyönyörűen felszerelt konyhában, majd hamarosan vendégek érkeznek. Megjön Cathy, az Ausztráliában született magyar, akinek a férje gozói, és aki 56-os szüleitől remekül megtanulta az anyanyelvét. Jön még egy tünemény helyi nő, Gíga, aki 60 éves lehet talán, vérbő, hangos, vajszívű zebbugi. Most is könnyes a szeme, és a találkozásunk utáni tizedik percben zokogva ölelget és puszilgat. Leülünk így mind a hatalmas előtérben. Halkan hallom a kanárik és pintyőkék beszélgetését, aláfestésül Fr. Bonavia baritonja duruzsol Cathy fülébe. Aztán Cathy fordít: Ez itt egy katolikus otthon, és ők mindent megtesznek azért, hogy nekünk jó legyen. Mi itt maradhatunk, amíg akarunk, és ha máskor is jövünk Máltára, akkor is otthont találhatunk náluk. És hogy holnap elmegyünk a fiamat azonosítani, és azután ők segítenek, hogy a gyereket méltósággal eltemethessük. Az ő felettes személye pedig kifizeti a temetéssel járó költségeket.
Hogy mi? – összenézünk a férjemmel – Hogy mi???

Először nem értem, mi van. Azt gondolom, valamit félreértek, mert annyira váratlanul zúdul rám a megváltó segítség, ráadásul olyan egyszerű természetességgel, hogy ha nem figyelnék, észre sem venném, mit mondanak. Csak hallanám, de nem érteném a súlyát. Össze kell rakni magamban, hogy értelmezzem a szavakat, miszerint van itt egy közösség, akik együttéreznek velem, enyhíteni akarják a terheim, és ezért költséget, ügyintézést átvállalva állnak mellém.
Újra ránézek a férjemre, hogy érti-e ő is, amit mondtak, aztán nagyon sírok megint. Ilyen boldog sírás ez, vagy megkönnyebbült sírás. Nem szomorú sírás, az biztos. Uramisten, mit tud ez a gyerek? Mit csinál ez a gyerek az emberek szívével? Mi történik most velünk?
Gíga mellém ugrik, átkarol és sír ő is. A hasát nyomja az arcomhoz, kicsit nehezen kapok levegőt ettől, és közben zokogva mondja, hogy ha van szennyes ruhánk, ő szívesen elviszi és kimossa. Én megköszönöm, szintén sírva, és mondom, hogy minden ruhánk tiszta. Ha kívülről látnám ezt, még röhögnék is, komolyan mondom. Tényleg abszurd, ahogy mindenki ilyen nagyon erős megindultságban együtt van most itt. Idegenek vagyunk, most látnak minket először, a madarak dalolnak, és már magam sem tudom, miért sírok.
Hullanak a szívünkről a kövek, a „mi lesz most” félelmetes fekete köde pedig emelkedni kezd. Nem, hogy valami lesz, hanem várhatóan valami elképesztően szeretetteli és kíméletes lesz.
A szívet kiszaggató fájásba egyszer csak belövell az öröm és a megkönnyebbülés. Hasonló ez ahhoz, mint mikor vénásan kapja az ember a fájdalomcsillapítót valami nagy kínlódásban, és még le se ért az ampulla, de már érzi, hogy csökken a kín. Tudja, hogy beteg, hogy lesznek még felvonások, de mégis elönti a boldogság attól, hogy ott, abban a pillanatban nem fáj annyira.
Drága gyerekem!

Aztán szétszéled a társaság. Még utoljára jól megölelgetnek. Én még életemben ennyit nem ölelkeztem, mint amennyit itt fogok majd az eztán jövő két hétben. Ölelések, érintések, mosolyok minden mögöttes szándék nélkül.

4 óra lehet kb., mikor kiürül az előtér. Fr. Bonavia azt mondja, este elvinne minket a helyi pizzériába vacsorázni. Majd figyeljünk csak oda, milyen remek lesz. Csodás, szép kilátás.

Úgy döntünk a férjemmel, hogy addig sétálunk egyet. Kicsike város ez, és eléggé kihalt. Furcsa hely ez a Málta ilyen szempontból. Itt mindenki építkezik ész nélkül. Az emberek házakba fektetik a pénzüket, aztán igyekeznek a lakásokat kiadni vagy eladni több- kevesebb sikerrel. Simán komplett utcák vannak üresen, félkész épületekkel. Mi is egy ilyenben laktunk Marsalfornban. Négy emeletes társasház másik három ugyanilyennel csokorban, és az összes -legalább 50 lakásból- kettő befejezve. Az egyik a miénk. Ja, és mindehhez egy 30 méter hosszú garázsbejárón át lehet eljutni. Nagyon vagány hely, megjegyzem.

Nem sokból tart bejárni a várost. Zebbug Gozo legmagasabban fekvő települése. A szél állandó süvítésben, az utcákon alig valaki.
Remek hely. Nekem legalábbis jelen pillanatban tökéletes világ volna. Ahogy mászkálunk, látok egy erődítményszerű házat. Lehet ebben vagy nyolc szoba, és hozzá egy hatalmas terasz. Eladó. Elképzelem magam ide, ahogy festek, írok, élek valamiből, és hallgatom a csendet naphosszat. Milyen csodás élet lenne!

Később visszatérünk konventhez, s megállunk előtte a járdán. A sarkon egy női szobor áll, a szíve helyén egy csillag. A tenger csillaga -ez a neve, és ez a hely, a ház neve is. A tenger csillaga. Stella Maris.
Eszembe jut most a fiam, és ahogy állunk a szélben, beszélek a férjemnek erről a különös hasonlatról, ami néhány napja megfogalmazódott bennem a világítótoronyról. Milyen erős ez a gyerek, milyen csodás dolgok történnek körülötte. Hiszem, hogy segít, és hiszem, hogy bevilágítja sok ember életét. Tudjuk, látjuk, hogy a története sokak szívét megérintette otthon is és itt is.
– Csodálom és tisztelem a gyerekünket -mondom neki. -Érzem őt a szívemben. Tudom, hogy itt van velem, és nyitogatja előttem az ajtókat.

Bámulok bele a messzibe, nézem a horizontot, ahol mindannyiunkra vár a végtelen. Süvít a szél, tépi rajtam a fehér muszlinkendőt.

Később egyedül vagyok a szobánkban, a számítógépem most raktam össze, írok pár embernek, jelzem, hogy élek, megvagyok. Csend van és nyugalom, mikor egyszer halkan kinyílik a kilincsre csukott ajtó. Különös. Nincs huzat, nincs mozgás. Akkora a csend és a mozdulatlanság, amit majd meg kell szoknom az otthoni zajok után. Felemelem a fejem és nézem az ajtót hosszan. Semmi nem történik. Azon gondolkodok, hogy felálljak-e becsukni, vagy megijedjek, vagy tegyek úgy, mintha semmi nem volna. Csak az én döntésem, melyik irányba indulok. Akkor átsuhan a fejemen egy mondat: Nem, kicsim, ez így kevés. Mondd hangosabban -és visszafordítom a fejem a számítógéphez.
Irgalmatlan dörrenés rázza meg a házat, amint az ajtó becsapódik, és szétüti a csendet.

Aztán 7 órakor elsétálunk Fr. Bonaviával a pizzériába. Meglepő nyüzsgés van, ételszag. Egyszerű konyhaasztalok, és székek vannak lerakva, mellettük emberek ülnek, akik kíváncsian figyelik, ahogy átnyomakszunk köztük. A teraszra tartunk. Ott is tömeg. Honnan ez a sok ember egy ilyen kihalt városban? Mindenki itt van talán? Alig találunk egy picike helyet, ahová még leülhetünk. Mellettünk angol turisták ülnek néhány összetolt asztal mellett. Egy szép arcú fiú szülinapját ünneplik. Kicsi minyon a tortája. Azt hiszem, 18 lehet. Nevetés. Más asztaloktól is átszólnak, mindenki gratulál. Happy Birthday -halljuk innen is, onnan is. Aztán elveszem onnan a szemem, és kifordulok a teraszon túlra. Akkor értem meg, miért ide kellett jönnünk. Innen csodálatos kilátás nyílik a távolba. Hegyek itt is, sárga, szikkadó világ, amit a klímaváltozás lassan a teljes pusztulásba taszít. Nekem szép, szomorúan szép. Én ezt itt mind úgy szeretem, ahogy van. Víz nélkül, szomjazva, sárgán és kéken, széllel, forrósággal, kaktusszal, sóval. Itthon vagyok itt.
A hegyek mögött ott a tenger, belenyúlva a végtelenbe. Mondja is az atya, hogy hamarosan kezdődik a műsor, a Nap elindult lefelé, ez nagyon szép lesz. Aztán rendelünk mellé maltíz pizzát, sok sajttal, olivával, kaprival, krumplival. Olyan ízes, olyan forró, hogy szétszakadok belé. Maga az élet ez, istenem! Lassan két hete lesz, hogy nem eszek -jut eszembe. Nem eszek! Hogyan élek még, ha nem eszek? Most szépen rakosgatom a számba a falatokat, élvezem, ahogy elárad bennem a sokféleség, kinyílik a gyomrom, és nagy szeretettel simul bele az evésbe. Mögöttem hangok, nevetés, a villák zörögnek, a pincérlány Kinit és sört hord az asztalokhoz. A horizont narancsos színben izzik. Élet ez a javából, hogy a szívem belesajdul. Látja-e ezt az én fiam?
Vége lesz mindjárt a ragyogásnak, a Nap lassan belecsúszik a vízbe. Utolsó pillanatait éli, majd derengő színt húzva maga után eltűnik. Az egyre sötétülő narancsba bevillan valami a hegy tetejéről. Nézem, miféle torony áll ott. Lassan felismerem a lighthouse ragyogó, biztonságot adó, irányt mutató fényét.
Drága gyerekem.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

6 hozzászólás

  • Te egy igazi író vagy, annyira jól fogalmaztad meg, ha lenne könyved, le se tudnám tenni.

    Igen, szerintem lát/érzékel a fiad valamiképpen, és épp olyan büszke lehet rád, mint te rá!

  • Az ezeket követő napokat is megírod egyszer? Napokig a hatása alatt vagyok az írásaidnak, mesélem az ismerőseimnek… végtelenül sajnálom a történteket…. ugyanakkor felemelő az, ahogy megéled! Minden elismerésem a Tiéd!!!!

    • hát így folyamatában írok. közben vannak visszanyúlások régre. kis történetek a gyerekről, amik így szépen párhuzamba állnak a mostani történésekkel. meg míg kint voltam, csomó nagyon helyes dolog is történt velem. megrendítő volt, ahogy ott az emberek bevittek az életükbe, amit látni engedtek, és miközben ők kemény keresztények számomra időnként elfogadhatatlan elvekkel, addig ők pl toleránsabbak voltak az én szabadlelkűségemmel, mint a saját honfitársaim. emiatt aztán ezen a kereszténységen is gondolkodtam sokat. úgy gondolom, megírom addig, amíg hazatértem. mert onnan egy másik ember jött haza, aki most új fejezetet nyit az életében. Mikor ide beteszek egy-egy részt, az nem ennyire posztosra kerekítve, de benne van az egészben. az nem is ennyire sűrű, hát azt nem lehet lelkileg elbírni. így visszagondolok, és komolyan mondom, nem tudom, hogyan bírtam. nem bírtam volna a fiam nélkül, mindig erre jutok. a legfőbb segítőm volt, h a halálát el tudjam fogadni. csodálatos lélek. csak remélni merem, h át tudom adni mindazt, amit én vele megéltem.

      • Igen, át tudod adni!!!! Valami egészen más dimenzióba emeled a megtörtént eseményeket, feltöröd a tabu témákat! Lelket simogató…. Köszönöm!!!!!

      • IGEN!
        Nagyon szépen , nagyon finoman, nagyon őszintén csinálod! Mert Te is csodálatos lélek vagy, nem csak a fiad, és ő nyilván pont ezért is, mert a “lelkedből -lelkedzett”.
        Nagyon, óriásian bátor és őszinte vagy, amilyenek, igen, amilyen félelmet nem ismerően bátrak és őszinték pont az ifjak, a gyerekeink tudnak lenni (nem véletlenül jellemzően az egyetemisták szokták volt kirobbantani a forradalmakat). Aztán jellemzően addig rakódnak ránk a különböző rétegek, társadalmi elvárások, sebek, félelmek, stb, hogy később tükörbe pillantva már kutatni kell önmagunkat a képmásban: ez lennék én….?
        Persze ezt a bátorságot most ki is kényszeríti Tőled, Belőled az Élet!
        És mekkora dolog, hogy tudsz, mersz a legbelsőbb ösztöneidre, hangjaidra hallgatni, engedni magad láthatalan kezektől (a Fiad… Isten…a Személyes Szeretet által) is vezettetni!
        Választhatnád a megalkuvást is, ahogy oly sokan, sokszor…
        IGEN!
        tabukat döntögetsz, és mennyire-de-mennyire jól teszed!
        Mekkora, igazi téma a meghalás, elengedés, és az élés is! Annyira jól fogalmazod ezeket is.
        Nagyapám emlegette párszor (16-ban született), hogy hogy volt akkoriban otthon a ravatal, a gyász.
        A modern ember meg mindent csak megúszni akar, elidegeníti a legmélyebb emberi történéseket, születés, meghalás…csempézett, sterilizálható falak, szuperkorszerű kütyüi közé viszi, másokra bízza, illetve kiveszi a kezünkből és egy személytelen gépezet darálójába kerülve íróasztalok és nyomtatványok között vergődünk, mert nincs aki egy emberi szót szóljon az elviselhetetlen, a kibírhatatlan, a túlélhetetlen közepette (még sokszor spirituális területen is, ahol pedig a leginkább válaszokat, segítséget, de legalább is megértést remélhetnénk)……ill. félelmetesen teljesíthetetlen feladattá torzítja a legtermészetesebb folyamatot pl. a születést.
        Ott, szerencsésebb tájon, számunkra felfoghatatlanul, még a hatóság is ilyen támogató!!

        Milyen hatalmas a gondviselés, hogy ilyen segítőket kaptál, kaptatok!
        Igen a Fiad is segíti az ő hős, összetört Anyját!
        A közösség, amiről írsz!!!-ez az igazi kereszténység!!!
        Jézus, aki ismeri, elhordozta minden fájdalmunk, magányunk, szenvedésünk, és az ő összetört, drága testét ölében tartó Anyja, aki ismeri az anyai szív minden kínját…
        A megtartó Közösség, a kereszténység Igazi Arca! Segítő, ölelő karja Istennek.
        Vígasztaló, biztonságot adó, szíveddel együtt dobbanó szívébe rejt!
        Hogy tartson a zuhanásban.
        És hogy tudj tovább élni, tenni a dolgodat, mikor mit kell,
        és gyógyulni a halálos sebbel…és a reménnyel, tudással? hogy: van “VALAHOL, ahol ő, aki elment már, kézenfog majd újra..”

        És remélem érzed, veszed mindazok (százak? ezrek?) lelkét is veled tartani, minden érző, minden anyai, és minden gyásztól sebzett szív erejét, az írásodról akár nem is tudva, meg a szavaidat olvasva is téged kísérni, támogatni ezen az úton, , ahol erőtlenségedben te is hatalmas erőt adsz mindannyiunknak….
        IRJ!
        Aztán még az van bennem: az Apja, és a Tesók hogy tudnak megküzdeni?
        Nem ismertem a fiad személyesen, a testvéreit sem, csak emlékképek villannak fel róluk, évekkel ezelőttről, utcai találkozások, talán buszon is…mikor egy időben babáztunk, kisgyerekeztünk.
        Ragyogó csillagszempárok. “Igen, egy kicsit dilis az Anyjuk..”…..szerintem rám is mondják. 🙂
        Ezért is tudsz most ILYEN ANYA lenni!! Őszinte és Bátor. Tabukat döntögető.
        Most megnéztem az oldalát, igen, OLYAN! Amilyennek Te látod! ❤
        Veled is rég találkoztam személyesen. Olvastam egy riportot az iskolai munkádról nemrég ( de lehet 1-2 éve is van?). Tetszett nagyon.
        Aztán ahogy a forró nyári napokban tisztult a köd előttem is, hogy mi történt, hogy ez Veletek történt….lassanként lehet csak ocsúdni ebből ilyen távolról is…
        Aztán valami testvéri, rokon érzés….akik átéltek ilyesmit, vagy hasonlót….
        szívemben veled járom a stációkat.

        Ha térben távol is, ám lélekben összekapcsolódva Veled, Veletek, üzenem:
        ÍRJ!
        és Ölellek! ❤

        • ebben a világban büszkeség “dilisnek” lenni. már ha a dilis azt jelenti egyéniség, szabad lélek, érdekes, nem átlagos. a cikk, most lesz egy éves valahogy októberben egyébként. És köszönöm a szép szavakat. nem nagyon tudok ezekkel mit kezdeni, úgy értem, örülök, ha az élőknek tud ez mit mondani. ez a lényeg, hogy mi gondolkodjunk az életünkről meg a halálunkról és tudjuk teljesként megélni. vagyis aki akar teljesként élni, akinek az egyénisége nem fér bele az elvártba, azt hagyjuk már békén, ha lehet, és ne legyen ő a “dilis” az összes többi egyforma közt. hagyjuk egymást élni és mindenki foglalkozzon a saját sarával, ha lehet.ez így egészen jó volna.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s