Elfogadva lenni

Nem arra vágyunk- e mind, hogy szeretve és elfogadva legyünk?10 órakor van az azonosítás. Már tudnak mindent, már mind tudjuk, hogy ő az, de valahogy mégis rá kell mondani, valakinek mégis bólintani kell. A DNS vizsgálat túl hosszadalmas, nyilván nem bírja már el a teste, csak ezt senki nem akarja mondani. Nyilatkoztunk, hogy vállaljuk, aztán nyilatkoztunk, hogy megnézzük. A tetoválásait elég lesz látni- azt mondták.
Milyen érdekes ez. Milyen sokan idegenkednek még mindig attól, hogy valaki tetoválja a testét, aztán tessék, milyen jól jön ilyenkor.
Micsoda hülye gondolat, nem? Mintha az embernek arra kellene készülni, hogy majd egyszer testi azonosítókat produkáljon. Ez pont olyan, mint idegen országba menni, és ott azonnal viharjelzéseket nézni, miközben ragyog a nap. Kinek jut ez eszébe?

Szóval azt mondják, elég lesz a karját megnézni. A tetoválásait. Még otthon mondja nekem az apja, hogy ő ezt szívesen vállalja. Ha én nem akarom, nem kell megnéznem. Megütközök ezen, bár tudom, hogy a jó szándék vezérli. Nyilván kímélni akar. Ő azt tanulta, hogy a nők gyengék, az anyai szív összeroppan, ha szembesül a gyereke halálával. Tudom, hogy jót akar nekem. Régóta együtt élünk. Látja azt is, ahogy két-három évente átélek egy nagy krízist, és látja azt is, ahogy ezekből rendre felállok.
Atyavilág! Mennyi borzalmas megpróbáltatáson vagyok már túl! Olyanok ezek most, mintha az élet edzett volna rá erre a mostani, legnagyobb csapásra.  Ahogy most, néhány napja jönnek a kétségbeesés és a fájdalom hullámai, az újabb feladatok, próbatételek, elég visszanéznem az életemre, és mindig van hová nyúlnom. Aha-jut eszembe-, ehhez hasonlót akkor éltem meg, amikor… És mindet kibírtam, hát kibírom ezt is.
Mintha védőoltásom lenne.

Szóval ő látta ezt mind, és tudja, hogy kemény fából faragtak, állom a sarat mindig. Ellenben nem tudja, most mit akarok. Akarom- e látni a gyerekem ebben a nem élő állapotában. Gondolom, feltételezi, hogy talán nem, ezért ajánlja fel, hogy ő vállalja. Tudom, hogy sokan úgy vélik, halottnak látni a gyerekünket elviselhetetlen. Riasztó. Csúnya. Félelmetes.
Mert a halál nekünk riasztó, csúnya, félelmetes.
Bennem azonban nem az iszony, hanem valami egészen más dolgozik.
Bennem ott a kérdés:  Én, aki neveltem ezt az embert 18 éven át, aki minden porcikáját ismerem, én ne bírnám őt látni? És vajon mit érez ő, ha viszolygást és félelmet lát rajtam? Már ha a legkisebb esély van arra, hogy lát engem. Ha feltételezzük, hogy az a lélek, vagy energia gombóc, amik vagyunk, az nem a totális megsemmisülésbe hussan belőlünk, hanem valameddig még kapcsolatban lehet ezzel a világgal és az őt szerető másik lelkekkel. Ha ennek a lehetőségnek a legkisebb esélyt megadjuk, akkor most nekem az a legfontosabb, hogy a fiam hívására válaszoljak.

Nem arra vágyik-e minden gyerek, hogy az anyja mindenestül, minden hibájával, tévedésével, vagy akár testének minden változásával együtt szeresse és elfogadja őt?
Nem erre vágytam-e én is annyi sok éven át a szüleimtől hasztalan? Nem gyötört-e engem is, hogy nem szeretnek, nem fogadnak el?
Én igyekeztem az én gyerekeimnek ezt megadni, bár nem vagyok abban biztos, hogy sikerült is. Van- e bárki, aki biztos lehet ebben?
Most viszont itt a lehetőség.
Nemhogy nem félek a fiam közelségétől, de szinte vágyok rá. Látni akarom és utoljára még megérinteni.

Mikor egy ember az életre készül, semmi kis húscafatként kezdi. Külön gépeket találtak fel arra, hogy ezt a húscafatot nézegessük a várakozás hónapjaiban. Soha, egyetlen pillanatra sem jut senki eszébe, hogy az anyaméhben fejlődő embert visszataszítónak, rémisztőnek, és idegennek lássa. Boldogan nézzük, ahogy úszkál a langyos vízben és ujjongunk a „szépsége” fölött.
Majd ugyanez test 190 centis változásaitól elborzadunk.
Hát nem ugyanaz-e a kapu, amin be- és kilépünk? Nem hasonló-e a folyamat, csak visszafelében? És ha igen, akkor a meghalt gyerekünk nem érdemel-e ugyanolyan elfogadást, szeretést és gyengédséget, mint az, aki az életre készülődik?

Ilyenek járnak a fejemben, így mire eljutunk a kórházba, már alig várom, hogy a közelében legyek. Érzem, hogy ott van mellettem, érzem a vibrálást, az örömét, a készülődését, a várakozását, pedig még be sem értünk az épületbe.
Uramisten, micsoda súlya van a helyzetnek!

Egy szelíd, kissé riadt arcú orvos fogad minket. Kutatja a szemem, tudni szeretné, milyen állapotban vagyok. Mellette van még néhány dolgozó, mind férfiak. Velem van mr. Alexis, a máltai nagykövetség munkatársa, aki már tegnap délután telefonált, hogy rendben megérkeztem-e, jól vagyok-e, majd biztosított arról, hogy mindenben a segítségemre lesz. Milyen szelíd, finom hangja van-villant át a fejemen akkor. Milyen szelíd, finom arca van- állapítom meg most, mikor találkozunk. Van még itt néhány rendőr, csak állnak némán. Father Bonavia, a segítőm, apám helyett apám halkan beszélget az orvossal. Máltai nyelven tolják, de tudom, érzem, hogy arról kérdezi, mennyit kell látnom a fiamból. Mennyire lesz ez megterhelő nekem?

És neki? – villan át a fejemen – Bárkinek rajtam kívül eszébe jut-e, hogy a fiamnak mi lenne jó? Figyelünk-e arra, akik éppen a meghalás útján van most?

Egy kétszárnyas fémajtó mögött van. Tudom, érzem onnan az erejét. Érzem, ahogy húz magához. Még mindig előkészületek, én meg már mennék befelé. A szívem zakatol. A kezem kulcsolom magam előtt. Újabb gondolat: Ó, istenem, hát ezért jött ki! Látni akart még utoljára!

Maszkot tesznek rám, és az orvos azt mondja, nem szeretné, hogy megérintsem őt. A tolmács fordítja a szavait.
– Why? – kérdezek vissza és elönt a kétségbeesés.
– Szeretné megfogni?
– Nem tudom. Nem tudom, mit fogok érezni ott. Lehet, hogy szeretném megérinteni.
Erre gumikesztyűt hoznak, rá is húzzák a kezemre, nekem eszembe jut, a fiam fertőző lehet, azért a kesztyű. Attól félnek, hogy megbetegít engem.

Milyen szomorú, ahogy élők és holtak így eltávolodnak egymástól.

– Készen állnak?- kérdezik, majd végre kinyílik a szárnyas ajtó. Megtántorodok, akkora erő zúdul ki a teremből. A nyakamba borul, érzem, ahogy elborít, átölel, miközben a teste kissé odébb egy lepel alatt fekszik mozdulatlan. Egy kék lepel alatt. A lába, combja emeli az anyagot, és én azonnal látom, hogy ő az. Istenem, hát hátulról, messziről sötétben felismerem a járásáról, egyetlen kézmozdulatáról. Bármikor, bárhol felismerem. Tudom most is, hogy ő van ott. Drága gyerekem.

Túl messze van az asztal, túl sok a három lépés, míg odaérünk. A keze fedetlenül fekszik a takaró mellett, és a combjából látok még egy keveset. Megemelik a karját, megfordítják, így láthatóvá válik a nap, amit pont egy éve varratott magára. Ő az, igen, ő az.
Furcsa örömfélét érzek. Iszonyatosan erős, ami van. Istenem, micsoda hatalmas, súlyos pillanat. Ennyi idő, ennyi kutatás után, az elképzelt soha elő nem kerülés után most itt a fiam húsz centire tőlem.
– Megfoghatom?- kérdezem, és már nagyon sírok. Fáj ez, persze. Fáj nagyon, de közben mégis felszabadító. Nem bizonyosság, meg ilyenek, amiket mondtak mások. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért fontos ez… nekünk. Neki és nekem.
Kicsit összenéznek, kicsit aggódnak. Nyilván félnek, hogy lesz valami. Hogy majd összeroppanok, kikészülök, összeesek. Mégis beleállnak, nincs szó arról, hogy ne lehetne. Senki nem akar meggyőzni, lebeszélni most se. Amit az anya mond, az úgy lesz. Ők ahhoz alkalmazkodnak.
Elönt a hála.

Megérintem a fiam kezét. Egyszerre felkavaró és békés. Hideg, nagyon hideg, ingerem van hát, hogy belezárjam a tenyerembe, fogjam szorosan. Nem tudom, mit akarok, felmelegíteni az övét, vagy lehűteni a magamét. Kapcsolódni akarok hozzá. A két kezembe fogom a hosszú ujjait, és érzem, ahogy megráz, szinte térdre kényszerít az ereje. Árad belém minden, amit még át tud adni nekem. Árad belém valami hatalmas erő belőle. Hűvös, szelíd és békés. Minden kisimul, és nem csupán bennem. Ő is jól van ebben, ő is erre vágyott. Hívott magához, és nyugtalan volt. Hihetetlen, amit érzek. Boldog vagyok, hogy itt lehetek, boldog vagyok, hogy végül mégis előjött.

Nézem az ujjait, aztán simogatom a karját, a napot a bőrén. Az én szépséges fiam. Hát ettől féltettek annyira? Hiszen gyönyörű! Bármilyen állapotában szépnek látom őt. Az én testem, az én vérem. Soha nem történhet olyan, hogy félelemmel, borzadással töltsön el. És ezt már ő is tudja.
Vajon életében érezte- e magát ennyire elfogadottnak? Tudta- e bizonyosan, mennyire szeretem? Félek, nem. Félek, nincs köztünk senki, se gyerek, se felnőtt, aki átélheti életében azt a felszabadító érzést, hogy úgy szeretik, ahogy van.

Később meglátom, mennyire elképesztően reszket a kezem, aztán elkezdem hallani, ahogy sírok, és látni, ahogy a könnyeim a kék lepelre hullanak. Lassan visszajövök a valóságba, el is nyugszom. Megsimítom a napot a karján. Akkor valaki a bal kezét is megemeli. A tenyere pacsira áll. Odaillesztem a magamét. A hosszú ujjai túlnőnek az enyémen. Micsoda finom keze van. Csodás művészkéz.

Pár nap múlva kimegyek oda, ahol megtalálták… Ahol előjött. Mennyire ügyesen megoldotta ezt is. Milyen finoman. Napokon át tombolt a víz, aztán mikor elcsendesült, mentek az emberek hajókkal, búvárokkal, hiába. Nem volt sehol. Minden tengeráramlat elfelé sodorta, nem volt logikus, hogy megtalálják. Aztán hét nap múlva egy elkerített strand kötelére kapaszkodott fel alig pár kilométerrel odébb. Nem az élők találták meg, nem a víz sodorta ki közszemlére téve őt, hanem a kifeszített védőkötélen „kapaszkodott meg”, míg a vízimentők érte mentek a partról. Hol volt addig? Miért nem találták? És honnan bukkant fel végül mégis?
El ne kezdd magyarázni!

Mást akartam, máshogy akartam. Azt gondoltam, úgy lesz jó, ha a víz örökre magához veszi. Rettegtem attól, hogy másoknak kiszolgáltatva legyen, attól is, hogy félelmet, riadalmat keltsen. Féltem attól, hogy mi a következő lépés, feladat, teher, ha végül mégis előkerül.
Dühös voltam és kétségbeesett, mikor az első hír megjött róla. Mi lesz most? Hogyan tovább? Miért teszi ezt velem a tenger? Hány csapást mér még rám? Aztán meghajtottam a fejem, immár sokadszor, és megadtam magam annak, ami jön. Nem tudtam mást tenni, mint elfogadni, hogy van valahol egy erő, hatalom, rendező elv, ami most, ebben a percben is jobban tudja, minek kell történnie. Csak reméltem, hogy a dolgok hátterében a fiam áll, hogy neki van rám szüksége, ő akarja, hogy lássuk még egymást. Elengedtem hát a haragot, a kételyt, a félelmeket, és elkezdtem figyelni befelé. Mit súg a szívem, mit akar ő. Mentünk az felé.

Ma már úgy gondolom, nem véletlen, hogy a fiam előkerült, hiszen alig volt erre esély. Úgy gondolom, szüksége volt arra, hogy találkozzunk. Úgy gondolom, nekem is szükségem volt rá.
Csak remélni merem, hogy nem kételkedett bennem életében. És még inkább azt, hogy ha mégis, akkor most bizonyságot kaphatott arról, hogy mindenestől, mindenkor, minden állapotában örökkön örökké szeretem és szeretni fogom.

Mind erre vágyunk: Szeretve és elfogadva lenni minden állapotunkban.

 

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

7 hozzászólás

  • Árvai Márta

    Gyönyörűen fogalmaztad meg az elfogadhatatlan, mély érzéseket! Ezek után sajnálom, nekem nem volt erőm megnézni! Belepusztulok nap, mint nap ebbe az egészbe! Gyáva és erőtlen voltam, vagyok! Tanulnom kell Tőled! Köszönöm!
    Márti

  • Apám otthon halt meg. Már nem laktam ott, látogatóba mentünk aznap este a férjemmel. Anyu azzal fogadott, hogy aput nem tudja felébreszteni. Rákos volt, előző nap mondtam egy ismerősnek, hogy szerintem már nincs sok hátra. Elméletileg föl voltam készülve rá, de akkor és ott csak valami nagyon vékony kislányhangon szólongattam. Nem mertem közelebb menni, a férjem kereste a pulzusát. Én hívtam a mentőt. Utána csak arra emlékszem, hogy töltik ki a papírokat, és arról kérdeznek, van-e kiválasztott temetkezési vállalkozónk. Persze nem volt, idegenek jöttek, a két férfi láthatóan nehezen bírta el, szűk volt a hely az ajtónál, a nagymamám odament megsimogatni a kezét, hogy elbúcsúzzon. Nem is értettem, hogy képes erre… Most már tudom.
    Köszönöm, hogy leírtad!

  • Mély együtt érzésem!

    • Kapaszkodom beléd. A halálról kevesen írnak és még kevesebben beszélnek. A gyász feldolgozása, az elengedés magányos küzdelem. Az ismerősök, barátok terelni szeretnék a figyelmed…. tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne….miközben én magam 0-24 órában a miérteket keresem és a halállal beszélgetek. A testvérem 6 hónapja halt meg, sosem volt beteg. Leült és többet nem állt fel. Sírok minden írásodat olvasva, mert magamra ismerek benne, de a hited engem is erősít. A fiad biztosan mosolyog, hogy képes vagy általa mások segítségére lenni, még ebben a borzalomban is.
      Nálunk, ha anyu nem ragaszkodik a búcsúhoz, én biztosan nem tudtam volna bemenni a halottas házba. Életem legszörnyűbb pillanata volt és ahogyan zajlott, nem részletezném, van még mit tanulnia a kegyeleti szolgáltatóknak….. és mégis ez lett a legfontosabb pillanatunk és az én legerősebb kapaszkodóm, az örök kapocs a testvéremhez: kisimítottam az arcát, megsimogattam és elengedhettem, egy kicsit emberibbé téve a távozást. A rettegés addig tartott, amíg meg nem láttam. Ma sem értem az erőt és a pillanat természetességét. Nagyon sokat jelent nekem, hogy elbúcsúzhattunk.

  • Egy anya mindent kibír…

    • ezt nem mondanám. millió dolog van, amit nem bírunk ki. az ilyen mondatok meg eléggé bele is tolják az embert abba az elvárásba, hogy neki mindent ki kell bírni. sok anya van, aki nem bírja ki pl a gyereke halálát sem, és sztem az is teljesen rendben van, úgy értem, nem elvárható, hogy kibírja. sok anya magát az anyaságot nem bírja. a terheket, a felelősséget, a fáradtságot, bármit. és azzal is foglalkozni kell, hogy mi az, ami bírhatatlan, amibe belecsavarodik az ember. egy anya mindent kibír- ezt borzalmas hallani, mert rögtön azt sugallja, hogy ha meg nem, aki nem, az nem is igazi anya. szerintem nagyon oda kellene arra figyelni, hogy a nőknek, anyáknak ne kelljen mindent kibírni, hanem a terheket megoszthassák másokkal, és ne legyen feléjük elvárás, hogy mindent kibíró zombikként éljenek. nem beszélve arról, hogy elég minőség alatti élet az, aminek alaptétele, hogy mindent ki kell bírni. szerintem mindenki azért jön a világra, hogy lehetőség szerint ott boldog legyen. ez járna a nőknek, az anyáknak is, de úgy tűnik, nekik csupán a “kibírás” az opció. ebből csinálunk aztán piadesztált. nahát, ezt is kibírtad! ez aztán az igazi anya! szerintem ez nagyon káros hozzáállás a társadalomtól.

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s