Hallani magamat

Az út, ami odavisz, az milyenUramisten!
Első pillanatban tudtam, mikor a telefonban meghallottam a másik fiam sírós hangját. Egyszerűen tudtam, hogy a Gyerek halott. Nekem nem jutott eszembe olyasmi, hogy ez valami vicc, az se jutott eszembe, hogy elsodródott, és majd kimászik egyszer csak valahol Olaszországban a partra. Én nem vagyok hülye, és nem kábítom magam. Én tudom, hogy ilyen tréfát sose űzne velem egy fiam se, és azt is tudom, hogy nem lehet a tengerben 1000 kilométert hánykolódni, majd nevetve kimászni. És talán az is van-volt, az a bizonyosság, ahogy az anya érzi belül a szakadást.
Talán tényleg van valami misztikus kötődés anya és gyerek közt.
Persze, hogy van. Volt mindig is.
Talán vannak megérzések is.

És felugrottam, és fuldokoltam, és csak azt tudtam mondani egymilliószor: Uramisten, uramisten, uramisten.
Egymilliószor, amíg kocsiba ültünk, felhajtottunk a hajóra, átkeltünk a szigetre, és odaértünk a rendőrségre.
Egymilliószor, amíg a fiaim öleltem, amíg a kórházba bevittek, hogy megnézzék, kibírom-e az éjszakát. Amíg hazaértünk, ágyat raktunk és kértem a gyerekeim, hogy aludjanak mellettem.
Uramisten, uramisten, uramisten, uramisten, uramisten.
És fulladoztam. A tüdőm összeszűkült, mert akkor már tudtam, azonnal tudtam, hogy a fiam meghalt.

Tudtam egész nap, hogy valami van. Valami lesz. Éreztem, kaptam jeleket, történtek dolgok. Sőt, ha meggondolom, sokkal előbbről gyülekeztek a felhők.
De az élet, a halál nagy játékos. Játszik velünk, szórakozik. Valamit érzünk, de nem pontosat. Nem tudjuk, hogy baj lesz, csak azt érzi az ember, hogy most hazamenne, most nincs jól, most valami különös. Máshogy csillan a fény, valami vibrál bent a napfonatnál. Tán nem is látja a jeleket, csak utólag. Utólag sír: Uramisten! Miért nem indultam el? Vagy épp, hogy miért indultam el.
Egyrészt.

Másrészt meg mikor egy ilyen tragédia történik, az ember azt mondja, micsoda szörnyű véletlen ez. Keressük azokat a pontokat, ahol még megakadályozható lett volna a szörnyűség. Okokat keresünk meg felelősséget. Egy pontot, ahol a történet valami normális mederbe terelhető lett volna.
Sírunk és dühöngünk, szenvedünk a tudattól, hogy mennyire hétköznapi délután lehetett volna ez. Egy jelentéktelen, könnyű délután.

Én is kerestem ezt a pontot, sőt, keresem még most is időnként. Időnként belém sajdul a bűntudat, hogy de hiszen éreztem, hogy haza akarok menni. Kétszer hasított belém a kívánság, hogy felrúgjam a programom, de egyszer sem gondoltam, hogy veszély van, inkább az a helyzet zavart, amiben voltam. Indokolatlan rosszkedv tört rám, apróságon túlzó bosszankodás, menési kényszer. El is hessintettem a rossz érzést, mondván, jaj, ne hisztizzek már, nem tehetem meg azzal a másik emberrel, aki számít rám, hogy elrontom a délutánját.
Pedig ha akkor kilépek a helyzetből, akkor a szálak már másfelé futnak, és ma csak azt gondolnánk, na, A. bekattant, és cserben hagyta a barátait. Senki nem tudná, hogy mi maradt el csupán azért, mert én nem aszerint viselkedtem, ahogy az akkor el volt tervezve.

És akkor megyek tovább, veszek sorra mindent, ami még lehetett volna: Ha nem megy el aznap az internet a házban, ha ezen felpörögve nem mennek le a fiúk a partra, ha felmennek, mikor az öccsük szól nekik, ha megéheznek hamarabb, ha valaki arra sétál, és látja őket, ha nem fúj a szél, ha nem ott mennek be, hanem 200 méterrel odébb, ahol homokos a part. Sőt, ha intő jelnek veszem még sokkal előbb, hogy utazás előtt ellopják az iratainkat, időt vesztünk, csináltatni kell, hogy pont ezt a fiamat nem tudom napokig becsekkolni a repülőre, ha megállok egy pillanatra elgondolkodni a májusban induló víz-allergiáján, nem orvosilag, hanem valahogy érzetekkel rátekintve erre az abszurd fogalomra: Víz-allergia, akkor talán jön valami sugallat, hogy álljak meg. (Mert amúgy hallott-e már valaki ilyet, hogy a sima tiszta víztől hámlik egy ember tenyere? ).
És persze ha jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a tragédia hetében a másik fiam rendszeresen, minden nap megsérül a vízben…
(Fiam, hordjad már a vízicipőd, és figyeljél oda magadra, hát nem hiszem el, hogy mit csinálsz. Mire ő: Fogalmam sincs, mi ez. Semmi veszélyest nem csinálok, és nem tudom, miért vannak sebeim. Aztán pár nappal később ő az a gyerekem, aki a sziklafalon végigpasszírozva, lenyúzott testtel tud kimenekülni.)
Ha képes lettem volna mindezeket magasabb szinten értelmezni, összefüggéseiben látni, és megálljt mondani (Hah, furaságok vannak itt, emberek, lefújva minden, nem megyünk.), akkor most itt volnánk mind épségben, gondolván, hogy én egy hülye tyúk vagyok, aki elcseszte a nyaralást valami előjelekről hablatyolva.
Legvégül eszembe jut az egész életemet végigkísérő fulladástól rettegés. Éjjeli felriadások, rémálmok arról, hogy víz alatt vagyok és nem kapok levegőt. A vicces megjegyzéseim: Na, biztos volt egy előző életem, mikor megfulladtam, onnét ez az erős emlék. Most meredek magam elé: Mi van, ha nem visszafelé, hanem előre éreztem? Hiszen annyira ismerős most, ahogy belül a homlokom közepében látom őt, miközben levegő után kapkodok. Mi van, ha ezt jelezték az ösztöneim?

Ülök a sok “ha” fölött, és azt mondom: egy hajszálon múlt. Olyan kicsi kellett volna, hogy másfelé terelődjön a történet. Olyan kicsi véletlen elég lett volna, hogy a sok egy irányba mutató dolog végül ne fusson tragédiába. Egy aprócska homokszem, ami bekerül a halál tűpontosan kidolgozott tervébe. Ennyi kellett volna. Vagy kellett volna egy kicsit kifinomultabb látás tőlem. Tudás ahhoz, hogy a sok, látszólag összefüggés nélküli “intő” jelet összerakjam, meglássam, értelmezzem. De vajon képes-e bárki ezeket akkor, ott pont annak értelmezni, amik? Jelek-e egyáltalán ezek, vagy az elménk akar utólag magyarázatokat adni? Magam sem tudom.

Én magamat félkarú óriásnak érzem. Egyre inkább hiszem, hogy ebben a kaotikus világban van valamiféle rend, amit akár át is láthatnánk. Van valami kapcsolat a másik dimenzióval, lehet rálátásunk arra, ami készül értünk-ellenünk. Látnánk is talán, ha nem vakítana el minket a felszín, nem zúgna a fülünk a zajtól, és hinnénk a belső hangunknak. Az, amit látunk, hallunk elnyomja azt, ami belül zajlik, miközben az igazi nagy történések pont ott, belül zajlanak.


Ha mindent átgondolok, épp annyira tűnik véletlennek az efféle tragédia, mint amennyire véletlenek tömegének kellett valaha összejátszani ahhoz, hogy a Földön élet legyen. Lehet-e véletlen, ami ennyire sok, egyenként egyfelé mutató szálból kell, hogy összeálljon? Van- e egyáltalán véletlen az életünkben, vagy a látszólagos véletlenek szálait valami elképesztő rend szerint szövi a sors, az élet, a halál egy jól rendezett csipkébe? Mennyire nevezhető véletlennek az, ahol egyetlen kicsike szál, egy aprócska fuvallat elég volna ahhoz, hogy az egész egység boruljon? Annyi apróságnak kellett itt összejátszani, annyira sok volt a hiba lehetősége, annyira kevés kellett volna ahhoz, hogy ne történjen meg. Uramisten! Egy egészen apró véletlen elég lett volna ebben a tökéletesen kidolgozott folyamatban.

Nem úgy van-e, hogy ahol minden ennyire egyfelé fut, ott az tűnik véletlennek, ha valami ezt a hatalmas erőt végül mégis kibillenti a játszmájából? Van- e egyáltalán valós hatalmunk az életünk fölött? És ha azt mondjuk, nincs, hanem valójában elenyésző befolyásunk van a saját sorsunkra, akkor ez a fajta gondolkodás hova visz?
Nem tudom, csak kérdezek.
Meg mi van akkor, ha a görcsös akarásokat elengedjük végül? És persze, ha igen, akkor ez hogyan jön össze azzal, mikor felelősségeink vannak? Meddig terjed a szabadságunk, és milyen döntések korlátozzák azt? Egyáltalán akarja-e, hagyja-e a világ, hogy bármekkora döntési, megérzési szabadságunk legyen?  És merünk-e ilyen társadalomban a megérzéseinkre hallgatni? Bízunk-e bármennyire magunkban?

Gyalogolunk bele sokszor saját hétköznapi nyomorunkba, rossz döntéseink, akarásaink lehúzó mocsarába, ilyen jól felépített élethazugságokba, aztán mikor elsüllyedünk bennük, akkor döbbenten nézünk vissza: Uramisten! Hogy nem éreztem, mi készül itt? Hogy nem vettem észre, hogy a vesztembe futok? Uramisten, mennyi jel volt, mennyi pont, ahol megállhattam volna, csak, hogy legalább gondolkodjak kicsit! Hogy nem láttam előre? Aztán jobb híján kenünk gyorsan az egészre valami nyúlós maszlagot, hogy legalább a látszat meglegyen, és úgy teszünk, mintha mindent pont így akartunk volna. Közben lessük, elemezzük és korlátozzuk a másik embert, nehogy már annak valamivel jobb legyen.

Ez itt persze már rég nem az én fiamról szól. Arról szól, hogy végül mind ugyanoda jutunk. Ki előbb, ki később. Abban sem vagyok biztos, hogy arra valódi hatásunk van, mikor és hogyan történik ez meg. Ha pedig ez így van, akkor az számít igazán, hogy az Út, ami odavisz, az milyen. Az idő, amit itt töltünk, az milyen. Halljuk-e, látjuk-e magunkat, úgy értem, kapcsolatban vagyunk-e magunkkal, vagy szabályok, ígéretek, szokások, elvárások, megítélések, remények zajában elengedjük azt az egyetlen biztos hangot, ami tudja, mi lenne jó nekünk.

Ami olykor azt súgja: Menj haza!

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements

7 hozzászólás

  • Azt gondolom, hogy minden szót értek. Ugyanezeket a kérdéseket tettem fel magamnak 2004. szeptember 04. követően és azóta is számtalanszor más intenzitással ma már. És hiszek a boldogságban, bár göröngyös az út egy gyerek elvesztése után, de van. Neked kedves Anyatárs, sikerülni fog! nagy szeretettel és együttérzéssel gondolok rád ismeretlenül! f.éva

  • Úristen, a hátam borzong ettől az egésztől. Megosztottam, mert hátha van a kétszáz ismerősömből legalább egy-kettő, aki el is olvassa, és ebből tanulni lehet sokat, fura mód épp az életről.

    • Olyan érdekes, h mindig látlak csillagozni, és időnként el is tűnődök, vajon ki lehet ez a kitartó olvasó. És akkor kinyitom a kommentet, és megszólal. Érdekes ez 🙂 Ami meg külön jó és jó lenne, ha ezek az írások-nem sok lesz- túl tudnának mutatni önmagukon, és nem csupán az együttérzést váltanák ki az olvasókból, hanem így tényleg elkezdenénk gondolkodni a saját életünkön. Hogyan is élünk?

      • Én eleve sokat gondolkodom az élet dolgain, nem tudom, mások hogy vannak ezzel…
        Mély gondolataid vannak. A megérzésekkel kapcsolatban az a nehéz- legalábbis nekem- hogy nem mindig tudom eldönteni, hogy most gondolom, vagyis az egóm mondja, vagy tényleg a lelkemet hallom. Minél jobban elkezdek agyalni, annál kevésbé tudom. :/

        Én a Bagoly vagyok. 🙂

  • Együttérzésem és egy túlélő tipp, nekem segített: csak a következő tennivalóra gondolj, mindig csak a holnapra, a holnaputánra sose. Jobb nem lesz, mert nem tud jobb lenni, de segít túlélni. Gondolok rád.

    • Árvai Márta

      Uramisten! Sajnos minden szavával azonosulok, a középső gyönyörű lányomat veszítettem el ez év áprilisában. Nem siránkozok és írok arról, hogy hogy érzem magam, mert ha valaki tudja, azok Ti vagytok, de segítségre van szükségem! Éppen ezért sokat olvasok hasonló megosztott gondolatokat, úgy érzem a sorstársak hitelesebbek, mint egy nem érintett személy. Kapok én is minden féle-fajta véleményt, biztatást, de abban teljesen egyetértek, hogy nem pótolja a másik kettő lányom a harmadik hiányát, nem pótolja az itt maradt kisfia és a többi drága kis unokám sem a hiányát, sőt…! Nem a sebeimet nyaldosom, mert aki ismer tudja milyen pozitív gondolkodásban élek, teszem a dolgom, de most küzdök keményen, félek magamtól. A munkám ott hagytam, döbbenetes volt az emberek közönye. Talán még mindig kell idő, arra, hogy kezelni tudjam a rám törő, vulkánként érkező érzéseket, de valamit tennem kell, nekem is segíteni másokon, hogy kapjam az impulzusokat az univerzumból, hogy hasznos tagja legyek a kis közösségemnek, hogy ne emésszen fel ez a nem mindennapi tragédia. Minden okkal történik? Valaki meg tudja mondani ennek az okát, hogy eltemeted a gyereked? Minden nélkül állítom jó anya vagyok! Gratulálok az írónak, kitartást sorstársaimnak és nekünk!
      Márti

  • Értem és érzem minden szavadat.Én már három hónapja élek hasonló helyzetben, hasonló érzésekkel, kérdésekkel a szívemben. Nehéz, nagyon nehéz…és bárki bármit mond, sosem lesz könnyebb, csak az ember megtanul együtt élni az állandó hiányérzettel. A sok mi lett volna ha…Nekem a mindennapi rutin segített túlélni az első hetekben. Hagytam, hogy a “robotpilóta” vegye át az irányítást. Vannak és lesznek rosszabb napok, amikor úgy érzed, ott mélyen bent annyira fáj, hogy üvölteni tudnál…,aztán eszedbe jut egy kedves, szép emlék és egy láthatatlan kéz elsimítja a fájdalom hullámait és lassan rájössz majd, milyen hatalmas ajándék volt az élete. Légy erős, de engedd magad gyengének is lenni!Kitartás!

Itt elmondhatod nekünk amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s