A gyász színe zöld

Egy hónapja álltam meg a bloggal. Sokan nem tudják, miért. Sokan viszont igen. Egy hónap, ami fényévnek tűnik.
Új világ van most. Nem feltétlen jobb világ, de mindenképpen új. Sok dolog változott, mások már a prioritások az életemben. Átalakultak a kapcsolatok. Vannak, akik eltűntek, vannak, akikkel szorosabbra fűztük a viszonyt.
Jó volt bezárni egy hónappal ezelőtt. Amúgy is töprengtem már, hogy unom ezt így. Elmondtam mindent százszor, csömörlök is attól, ami naponta ömlik rám. Megvetem a magyar közéletet, a néphülyítést, az ostobaságot. Minek ugyanazt hajtogatni folyton? Be kell zárni, itt hagyni a blogot okulásul, gondolva, hogy hátha felnő közben majd egy új generáció, amelyiknek már eljut a füléig. Ha addig az ember el nem pusztítja a bolygót is.

Aztán jött ez.

És jött a kérdés, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Túl lehet-e ezt élni, vagy ebből hová lehet eljutni. Ez most itt mekkora fájdalom? Viselhető-e? És jött hozzá még nagyon sok dolog. Különös történetek, felemelő, egyben borzalmasan fájdalmas történetek. Az egész az. Az elmúlt egy hónap életem legfájdalmasabb, egyben legmeghatározóbb története.
Bezártam mindent, és beleálltam ebbe.
Csináltam, ahogy tudtam.
Közben néhány barátomnak eldugottan írtam mindazt, amin keresztül megyek. Írtam a fiammal való kapcsolatomról. Arról, hogyan szülöm ki őt most a világból. Hogyan segít ő engem és hogyan segítem én őt abban, hogy megbirkózzunk ezzel a krízissel. Ő is, én is. Hogyan tudjuk elengedni egymást.
Szóval írtam erről, és írtam élő emberekről is. Írok most is, a fiókomnak. Megírom ezt az egészet, ahogy mi voltunk most a fiammal. El is mesélem, hisz nem titok, bár azt érzem, ha túl sokszor mondom el, elkopik a fénye.

Lassan feltámadt a vágy is bennem, hogy újra írjak nyilvánosan. Annyi minden változott és történt, annyi mondandóm lenne, ráadásul azt akarom, hogy soha ne vesszen el mindaz, ami itt van bennem. Soha ne tűnjön el a fiam. Ó, igen, az lenne jó, kinyitni a blogot, és egy-egy villanást mutatni, aztán beszélni róla, aztán meglátni, hogy mi, nők, mire jutunk ezzel. Akár az anyasággal, vagy a hittel, vagy a gyásszal, vagy a tolarenciával, vagy az összefogással, vagy saját, belső világunk felkutatásával.

Azt mondják, erős vagyok. Én pedig azt mondom, ezt egyedül nem tudtam volna megcsinálni. Ott volt velem a fiam. Ketten hoztuk össze, és nagyon kemény munka volt. Nagyon-nagyon fáj most is, és nagyon- nagyon nehéz tudomásul venni, hogy elment. Ám ő azt akarja, hogy jól legyek. Tudom, mert úgy tudtam benne lenni a katasztrófában, olyan helyen és olyan körülmények között, ahol semmi nem zavart meg abban, hogy őrá figyeljek, és aszerint engedjem őt útjára, ahogy az nekem -és neki- kényelmes. Ő pedig eközben mindent megteremtett nekem ahhoz, hogy vigaszt találjak és a tanulni tudjak. Nem volna korrekt tőlem nem élni ezekkel a lehetőségekkel. Nem volna korrekt belehalni a fájdalomba.

Az én álmodozó, csodákat vágyó, gyönyörű és nemes Na’ví fiam, akinek folyton meg akartam mutatni, hogy a létezés önmagában is lehet csodálatos. Ő meg nézett csendesen a gyönyörű szemeivel, mint aki valami szebb világ után látja szürkének ezt. Sokszor mondtam neki: Élj, fiam! Élvezd az élést!
Ő vajon mit mondana most nekem, ha hangja volna? Bizonyosan azt, hogy éljek. Biztos vagyok abban, hogy nem akarja, hogy elsorvadjak, feladjam az álmaim és a bánat összecsavarja a lelkem.

Milyen büszke volt rám. Most tudtam meg, hogy nagy szeretettel beszélt rólam. Azt mondta, az ő anyja mindig a gyengékért dolgozik- és megmutatta mindenkinek az újságcikkeket.
Mit akarhatna mást most az én gyerekem, mint hogy felálljak, és az erőmet beleforgassam a világba?

Akarok erről írni. Jó erről beszélni is. De ahogy minden elmeséléskor megriadok, hogy kinek mennyit mondhatok, úgy érzem magam itt is kiszolgáltatva. Mindenkinek más a hite, másképp látja a világot, ráadásul ismerem az országunkat. Semmi jóra nem számítok. Tudom, hogy nekem most nem illik élnem. Ahogy nőként, anyaként kiosztott szerepeim, lehetőségeim vannak, úgy van külön szerep annak a nőnek, aki eltemeti a gyerekét. Ebbe pedig -nálunk- nem fér bele az élés.
Az elismerés: “Milyen erős vagy!”-nálunk- könnyen válik pejoratívvá.
Akarom-e, hogy bántsanak?
Úgyis fognak. Könnyű préda a rendszerkritikus, aki elveszti a gyerekét.
Figyeltem ezt is magamban. Változott-e a szemléletem?
Igen, ám nem úgy, ahogy ezt sokan szeretnék.
Továbbra is állítom, hogy a nemi szerep és az anyaság projekt hazugság, hogy bele vagyunk húzva, és általa át vagyunk verve. Állítom, hogy sokan és nagyon megszívjuk végül. Továbbra is állítom, hogy a gyerekeinken keresztül rabságban tarthatók, zsarolhatók, és lenyomhatók vagyunk, és hogy pont ez a cél az anyaság-misztériummal. Ezzel együtt pedig állítom azt, hogy amikor már ebben benne vagyunk, amikor már megszüljük a gyerekeinket, akkor az utána felelősség, amit nem csak egyéni de társadalmi szinten is meg kell oldani. Továbbra is állítom, hogy én ebbe a felelősségbe kis híján belegebedtem. Azt is állítom, hogy ha most kezdeném az életem, már nem szülnék gyereket, és hasonlóra biztatom a fiatal lányokat is. Itt, ebben az országban kétszer is gondolják meg, hogy szülnek-e gyereket, mert ez az ország mérhetetlenül nő- és gyerekellenes. Ez az ország. Másutt nyilván lehet más.
Legvégül pedig állítom, amit mindig is mondtam, hogy a gyerekeimet legjobb tudásom szerint ellátom, nevelem. Szeretem őket, velük szoros kapcsolatban vagyok, méghozzá tudatosan felépített, egyenrangú kapcsolatban, mely a kölcsönös tiszteleten alapul.
Mindezeken semmit nem változtatott az, ami történt velem. Ellenben sok máson változtatott. Láttam egy másképp működő társadalmat, láttam emberséget, volt terem és levegőm arra, hogy halljam magam, hogy elvárásoktól mentesen, társadalmi megítélés nélkül hozzak döntéseket, így megtapasztalhattam, hogy mennyire felszabadító ez. Mennyire másképpen lehet elsiratni, elengedni valakit, ha azt nem kísérik ostoba szokások, vizslató szemek és kényszerek.

Láttam, mekkora tiszteletet kap egy anya másutt. Mennyire evidencia mindenkinek, hogy szereti a gyerekét, mennyire figyelve és segítve van a bajban. Mennyire nem jut senkinek eszébe, hogy bántsa, kétségbe vonja, kritizálja azt, akinek éppen akkor szakadt ketté a szíve. (Miért nem ült ott a 18 éves gyereke mellett?- Uramisten! Ez komoly?)
Érdekes volt azt is látni, mennyire tisztelik másutt az áldozato(ka)t. Mennyire nem merül fel még hatóságilag sem, hogy belerúgjanak abba, aki amúgy is meghalt (vagy aki épphogy túlélte). Tisztelet, együttérzés, bánat- ez az áldozat jussa ott.
Különleges volt ebben a másik társadalomban gyászolni, temetni, gyógyulni.
Azután pedig elképesztően riasztó és félelmetes volt ide visszatérni.

Én élek. Én zöldben járok. A gyász színe nekem a zöld. Ezt sem én találtam ki, inkább ő súgta.
Zöld, zöld, mindig csak zöld. Csak ebben vagyok jól. A fiam haja szőke, a szeme kék- ez így együtt zöld. A napfény sárga, a tenger kék- ez így együtt zöld. Zöld az élet, a pezsgés, az újjászületés.
Élni kell.

ÉLNI KELL, de nem úgy kell, ahogy lesütött szemmel mondanád, ahogy a hangodban az bujkál, hogy legszívesebben meghalnál, de jaj, élni kell, mert… mert van itt még két gyerek.
Szokták ezt mondani nekem. És én tiltakozok. Nem, nem azért KELL élnem, mert van még két gyerek, hanem azért, mert az én életem (is) érték. Mert élni akarok. Mert szeretek élni. Mert boldog akarok lenni- ha csak pillanatokra is. Mert értékes ember vagyok, aki elveszítette a fiát, de aki odatette magát, állta a sarat, elmerült ebben, figyelte a lelkét és támogatta a gyerekét.
Hogyan lehet erről ebben az országban írni? Hogyan? Fogja-e bárki érteni?

Próbálom elmondani. Ez lesz most pár hétig. A közélet nem érdekel, arról már sokan beszélnek. Én most azt szeretném, hogy beszéljünk mindarról, ami élés és halás, aztán nézzük meg, hogy innen merre lehet tovább menni az élés sűrejében. Nekem vannak terveim, ahogy voltak is már néhány éve. Én már szeretnék azzal foglalkozni, hogy miképpen lehet kiutakat találni, elkülönülni attól a rendszertől, amiről nyilvánvalóan látjuk, hogy nem jó. Hogyan lehet a lehetőségekhez képest legteljesebb életet élni, közben békén hagyni másokat. Engem az érdekel, milyen alternatívák lehetnek azoknak a nőknek-embereknek, akik ki akarnak szállni ebből a világból.
Én ki akarok szállni az őrületből. Csendet szeretnék, békét, együttműködést. Ha kell, kicsiben, magamban, vagy kevesekkel. Vagy legalább beszélni akarok róla.
Beszéljünk erről.
Zöldben.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok