Élni vagy szülni

Na, tessék kérem nevetni. Megjelent ez a csodálatos kép a Humorvilág című oldalon. Vagyis ez humor. Humor ugyanis minden nőkön röhögés, amire egy akárhonnan szalajtott sötét verem pasi azt mondja, hogy humor. Amelyik okos, intelligens nő pedig nem nevet a setét verem pasi hülyeségén, annak nincs humora.
Így megy ez a patriarchátusban.
Pedig rohadtul nem vicces ez a kép sem, amiképpen én magam ritkán találkozom valóban jó humorú férfivel. Az ő értékrendjükben mások megszégyenítése minősül humornak. Az enyémben nem. Ez a kép főleg nem vicces, sőt, sokaknak kínzóan valóságos. A kisimult faszi jóllakva döglik a tévé előtt, kivárja, míg a nő befejezi a mosogatást, felmosást, aztán kér még tőle egy kis szexet. Ha a nő nem ad, akkor megsértődik, hőbörög, zsarol, és nem érti, hogyan lehet, hogy nem kívánják őőőőt, a Szent Farkat. Kikéri magának. És nem hagyja az asszonyt pihenni, jegesre dermeszti a levegőt, mer neki a szex a pihenés, és ha neki az a pihenés, akkor a nejének is csak az lehet.

Ez a plusz információ mind benne van ebben az aljas, nőgyűlölő képben. Emiatt a kép miatt minden faszinak mélyen szégyellnie kellene magát ahelyett, hogy röhögi. De nem barátom, ezek nem. Ezek még ott kommentelgetnek alatta, hogy ez miért van így kurvára rendjén.
Néhány idióta nő meg rögvest oda is áll melléjük lelkesen igenelni… Anyám!
Én meg ilyenkor mindig felsóhajtok, hogy mi a picsáért ölöm én itt az energiáimat, hát hiszen ezeknek a nőknek pont ez kell. Le a bránert torokra egy életen át, aztán vagy bejön, vagy nem. Ha nem, akkor így jártunk, rívunk, hogy de mi kiszültünk egy csomó gyereket, most meg lám, a hálátlan világ nem törődik velünk.

Emberek!
Ebben az országban hetente három cikket olvasok agyonvert, megerőszakolt nőkről és minden percben egyre többet agyonvert, megerőszakolt gyerekekről. Ez az ország se nem gyerekbarát se nem családbarát, se nem nőbarát. Ez az ország gyűlöli és kihasználja a nőket. Itten, kérem szépen, két dolognak van értéke: a fasznak meg a focinak.

EZ VALAKINEK MÉG ÚJ INFORMÁCIÓ???

Ezzel együtt annak persze nagyon örülnének a tisztelt képviselő nyulak, ha nem kellene kihalni a Szent Nemzetnek, Árpád népének (hej!), ha teremne elég új hangya, aki eltartja majd a megöregedő férfiakat (nekik van ugyanis nyugdíjuk, amiből élni tudnak, az idős nők ellenben a kukát túrják), így aztán mindenféle fondorlatokat találnak ki, hogy a nők valahogy mégiscsak szüljenek. Sajnos még mindig túl sokan meg is teszik.

Én pedig egyszerűen nem értem őket.

Most nem azé’, mer érted én is nagy marha voltam, hát hiszen láttam anyámat, nagyanyámat, rokonaim nőket, hogy milyen irgalmatlan kiszolgáltatottságban, rabszolgaságban élnek. Voltak is ilyen gondolataim kora gyerMekkoromtól fogva, hogy nekem aztán ez biztos nem kell. Gyerek se nagyon, de valami agresszív here meg főleg nem. Akarja a fene valami élősködőnek a koszát nyalni egy életen át. Alig húsz évesen már nyilvánvalóan egyértelművé vált számomra, hogy NORMÁLIS NŐ NEM HÁZASODHAT, nem is szülhet, mer ott akkor neki vége van. Onnantól csupán a szerencse az ő pajtása. Ha az.

Végül mégis belesétáltam. Egymilliószor tettem már fel a kérdést és vádoltam magam, hogy de mér, de mér, de mér. Láttam mindent, tudtam, hogy ez csak szar lehet, és mégis ott kötöttem ki én is. És igen, marha voltam. Nem voltam elég erős és kemény, hogy 25 évnyi idomítás után nyíltan szembemenjek a családi-társadalmi elvárásoknak, a hímsoviniszta, erőszakos apámnak, a rendszerhű, stockholm-szindrómás anyámnak, meg mindenki másnak, aki folyamatosan a házasodással meg a szaporulattal basztatott. Nem voltam elég karakán ahhoz, hogy azt mondjam egy egész közösségnek, a saját családomnak, hogy elmentek ti a picsába és foglalkozzatok a magatok szarával, engem meg hagyjatok békén. Tulajdonképpen mondhattam volna ezt is. De nem mondtam. Vagyis párszor próbáltam mondani, de akkor letorkoltak, lehurrogtak, így aztán elcsendesedtem (én jó és szófogadó lánynak voltam nevelve). Aztán eljött az önámításnak az a szakasza is, mikor elhitettem magammal, hogy ha ennyi birka tolja ezt a szart, akkor biztos van benne valami jó. Ha pedig akad a birkák közt legalább egy, aki képes ebben boldoggá lenni, (mármint olyan nő), akkor én leszek a másik. Mer én egyrészt majd ügyesen választok, másrészt meg ha beledöglök, akkor is jól csinálom.

Ez a legjobb egyébként. Ez az a hozzáállás, amiben a férfinek még a kisujját se kell megmozdítani, a hangját se megemelni, mer a nő önként és dalolva csinál magából csicskát, hogy aztán 8-10 év múlva vicsorogva-mosolyogva mondhassa el: Oh, minálunk aztán egy hangos szó se van soha. Nekem (bezzeg) sikerült megőrizni a meleg családi fészket.
Megjegyzem, nem volt nálunk se évekig hangos szó. Nem volt egészen addig, amíg én- tekintettel a gyerekekre a családi boldogságra, az anyagi kiszolgáltatottságra, a férfi testi fölényére, a tanult mintákra (ezért is jó egy nő bántalmazását látva felnőni)- kussoltam. Szép csendesen éldegéltünk, nahát, csuda jó házasság volt az. Ha néha mégis próbáltam pampogni, akkor elég volt egy kiröhögés, miszerint a bolhából csinálok elefántot, vagy elég volt csupán figyelmen kívül hagyni a problémám, és ment minden szépen tovább. Mégis mit tudtam volna csinálni?

Szóval én is remek jó házasságban, szép csendes boldogságban éltem.
Amíg meg nem bolondultam.
A zinternet, meg a sok olvasás (meg a barátnők!!!) elvették az eszemet.

Fura, nem, hogy mikor elkezdesz gondolkodni, akkor rendszerint azt mondják a felháborodott, addig kényelemben élő pasik, hogy elment az eszed. Amíg zombiként robotolsz, addig eszükbe se jut, hogy tiszta őrület, ami veled történik. Persze könnyebb a nő megőrülésében hinni, mint magukkal foglalkozni, a saját s(z)arukat vizsgálgatni, és a nő felvetéseit a saját felelősségük fényében nézegetni.

Szóval mostanra oda a boldogság!
Elcsesztem.
Én.
Mer most állandóan megy az ugatás, meg leszarom, ha kupi van, mer mindenki meg tudja fogni a magáét (mondhatnám, mindenkinek seggig ér a keze), meg én is döglök a tévé előtt, meg írogatok mindenféle haszontalan, ámde szégyenteljes dolgokat, meg a testem fölött is rendelkezek, és nem hagyom magam leszólni, kiröhögni, megszégyeníteni. Úgy tűnik, én változtam, ő nem változott, hiszen neki jó volt úgy, annyi, olyanfajta kommunikáció, ezért aztán azt kell gondolnom, én voltam, az én hallgatásom volt, ami ezt az álságos nyugalmat fenntartotta. Ezek után pedig nekem ne merje senki azt mondani, hogy MINDIG kettőn áll, és felesben felelősek a kudarcért.

Tekerjük hát vissza az időt, és mondjuk azt: Ejjj, Gumi, te hülye picsa! Mit rinyálsz, hát te is beadtad a derekad, és ha beadtad, akkor az azt jelenti, hogy akartad is (pont mint a szexben, tudod, mikor nyaggat, szívja a véred, aztán ráállsz, csak, hogy hagyjon élni, és akkor meg ne sírjon a szád, hiszen akartad te is). Akartad, vállaltad, akkor ne mondjad most, hogy mások tehetnek róla, hanem tartsál szépen önvizsgálatot, a te hibád, te cseszted el, vállaljad a felelősséget azért, hogy születésedtől kezdve mosták az agyadat, becsaptak, lehazudták a csillagokat is a népszaporulat érdekében.

Több nőtől hallottam már, meg még kommentelgették is be a gumira, hogy ők nagyon boldogok, mer a lányuk mindjárt férjhez megy, vagy mert mindjárt unokájuk lesz. Én meg így kérdeztem tőlük, hogy ennek most mijé örülünk? Hát hiszen te is azért vagy itt, mert a tököd teli van az egésszel házasságostul, gyerekestül, mindenestül, és akkor azt várnád, hogy veled örüljek, mer a lányod pont efelé tart? Minek örülsz te most tulképpen?
Hát ő azért bízik abban, hogy a lányának jobb lesz.
Anyám!- és itt a homlokomra csapok mindig nagyon teátrálisan.

Elmondom akkor, hogy mindenkinek világos legyen, miért csapkodom én a homlokomat nagyon ünneprontón az ilyen hírek hallatán. Mert nem tudok örülni, amiképpen a gyerekszületésnek se nagyon. A fotók se érdekelnek. Nekem minden csecsemő egyforma, csak a feladatot, a terhet, a kiszolgáltatottságot látom bennük.
Ráadásul már nagyon unom, hogy miközben a nők igen nagy százaléka egyre inkább bevállalja, kimondja (ki meri mondani), hogy a házasság szar, de ha nem is szar, akkor sem jó, legfeljebb elviselhető, addig ahhoz még mindig nincs bátorságuk, hogy amikor a saját gyerekük-rokonuk készül élete legnagyobb baklövését elkövetni, akkor legalább ne tegyenek úgy, mintha bármi esélye volna a szerencsétlennek a boldogságra. Hogy legalább együttérzők legyenek. Nem, mert aki nem örül a rabszolgaságba vonulásnak, az ünneprontó, miközben -ezt nem győzöm elégszer elmondani- MINDENKI tudja, hogy egy nőnek a házasság élve eltemetkezés, totális kiszolgáltatottság.

Hadd mondjak egy nagyon triviális hasonlatot arra a szitura, mikor az anya örül a lánya esküvőjének:
Képzeld el, hogy egy forgalmas autópályán szeretnél átjutni. Ha nem nézel körül, akkor az esélyed arra, hogy halálra gázolnak, nagyjából 100%. Ha körülnézel, óvatos vagy, akkor ez a szám úgy a felére csökkenhet, ami azért még mindig igen jelentős. Fele-fele, hogy élve átérsz, vagy meghalsz. Elindulnál? És a lányodat leküldenéd-e ugyanarra az útra gondolván, hátha élve megússza?
Na, kb. így van a házassággal is. A lányod esélye, hogy bántalmazott, anyagilag kiszolgáltatott, túlterhelt, elszürkült tehetségű, elbutult, beszűkült nővé váljék úgy negyvenpár éves korára, nagyjából száz százalék. Ha nagyon körültekintő, és jól leteszteli előre azt, akihez majd hozzámegy akkor csak 50. Viszont, ha körültekintő, akkor meg már nem szerelemről beszélünk, mert a körültekintés azt jelenti, ugye, hogy komoly vizsgálatnak, kiképzésnek veti alá a jövendő partnert. Akkor nem beszélünk spontaneitásról, érzelmi dolgokról. Tudatos kiválasztásról beszélünk, ami meg ismét magát az intézményt kérdőjelezi meg.

Figyelve ezeket a folyamatokat és senkit szándékosan nem bántva azt kell mondjam, néha a hajamat tépem ám attól, ahogy hajtják bele egymást a nyomorba a nők szép szorgosan.

Én tehát ostoroztam már magam eleget a rossz döntéseimért, ezért nem is kívánnám tovább ezt tenni. Inkább szeretném megosztani anyaságról, házasságról szerzett tapasztalataimat, tudásomat, más nőktől összeszerzett hasonló élményeket és az ezekből levont konzekvenciákat olyan nőtársaimmal, akik még ennek előtte vannak. Fontosnak tartom, hogy ne kamuzzak, de még csak ne is hallgassak el semmit se, hanem szépen őszintén elmondjak mindent hozzátéve, hogy nem kell ezt az utat járni a nőknek, sőt!
Van élet a méhen túl is.

Nem csak én mondom ezt, hála istennek. Úgy tűnik, az én generációm nőtagjai egyre többen kezdik mondani, sőt, írnak is arról, hogy ami van, az vállalhatatlan. El is akad a patriarchák szava és levegője, kezdik is egyre erősebben az internetet hibáztatni a megromlott kapcsolatok meg a világbéke megingása miatt. Nem ám a rendszert, a saját hatalmukat, szemétségeiket, tohonyaságukat illetik kritikával. Nem. Egyszerűen fel vannak háborodva, hogy a nők nem kívánják tovább a szőrös seggüket törölgetni. Óborzalom! Csak szülnének inkább még többet, hogy levegőhöz se jussanak a sok munkától. Az volt bezzeg a szép világ, mikor egymástól elzárva, a munkába meg a sok gyerekbe belefeketedve, elbutulva, nemgondolkodva voltak a nők engedelmes rabszolgák. Hjaj, sose jön mán vissza az a boldogbékeidők!
Nem.
Ha rajtam múlik, biztos nem.
DE.
Van itt azért még valami.
Szóval, hogy én tényleg vádoltam magam eleget, meg volt idő, mikor tényleg elhittem, hogy az egészről én tehetek. Minden agymosás és társadalmi erőszak ellenére nekem igenis látnom és tudnom kellett volna, hogy Bagdy Emőkétől kezdve apámig mindenki hazudik és mellébeszél csak azért, hogy nekem se legyen jobb. Álljak csak be szépen én is szülőgépnek és férficsicskának, és csak ne törjem a fejemet a saját életemen. Komolyan hittem abban, hogy ki lehetett volna szopni a kisujjamból mindazt a tudást, amit elhallgattak előlem, hogy egy szál magamnak szembe lehetett volna menni családdal, barátokkal, médiával, mindennel, és azt mondani, hééé, emberek, legalább addig hallgassatok mán el, hagyjatok békén, amíg átgondolom, valójában mit is akarok.

Lehetett volna ezt így, na. És igenis, volt, aki megtette. Voltak nők, akik ekkora társadalmi hangzavarban, sarokba állításban is megőrizték az identitásukat.
Én mondjuk eddigi életemben három ilyet ismerek. Az egyik apám húga volt, akit én mindig irigyeltem a tiptop kis életéért, de nem nagyon volt szabad ezt kimondanom, mer apám rendszeresen hörögve önzőzte és értelmetlenéletűzte szegény nőt, amiért nem volt hajlandó ugyanolyan csicskává lenni, mint anyám. Továbbá van egy távoli ismerősöm, aki szintén szingli maradt, és akinek ilyenformán arany élete van szabadsággal, pénzzel, karrierrel, bármivel, de eközben akkora marha, hogy nem látja ezt, és mivel fogalma sincs a jódolgáról, hát fújja a nőmagazinok, a frissenszültek meg a kisviku agyament szarságait arról, hogy terméketlenül fog a méhe elsorvadni. Ja, igen, a harmadik ilyen nő meg maga kisviku, a nőgyűlölő kápó, aki szintén úgy szórja a hülyeségeit, hogy fogggalma sincs arról, mit dicsőít valójában. Így, tudatlanul van pofája azokat leszólni, akik meg csinálják a szívást ezerrel, és tapasztalataikból merítve kijelentik, hogy ez szar. Zoknimosó Kisviku – ha szabad ezt így megjegyeznem – legalább olyan kártékony szörnyeteg a női szabadságra nézve, mint amilyen kártékony az országra nézve balogzoltán miniszter úr Puzsér farkába kapaszkodva, és mindez nyakon öntve egy kis Éjjel-nappal Budapesttel.
Szóval nagyon.

De hála istennek, hogy már nemcsak az ilyen kártékony hangok hallatszanak, hanem bizony, bizony nagyon sok és egyre több hang szól az Igazigazról. Az eddig visszanyeltről, a ki nem mondhatóról.

Ha én most lennék 20 éves, akkor biza nem volna már egyszerű csőbe húzni.
Nem kellene magányosan tépelődnöm a kételyeimmel.
Volna komoly érvrendszerem, ami megtanulható más nőktől, ami alkalmazható a kinti életben is azokkal szemben, akik bele akarnak nyomni a trutyiba.
Volnának példák előttem, történetek, amiken elgondolkodhatnék, és volna példa már arra is egyre több, hogy bizony nem elfecsérelt, hiábavaló élet az, amelyik nem a szaporodásnak szenteli magát. Mert – mint azt mondani szoktam volt – szaporodni a tarisznyarákok is tudnak. Én sokkal inkább látom feladatnak és intellektuális munkának, ha egy nő nem ragad bele egyszerű, mechanikus feladatokba, nemet mond a szarpucolásra, férfi szolgálásra és kiskorúak után futkosásra, hanem tanul, fejlődik, kiteljesíti magát, és (nagy) dolgokat visz véghez (mert mint mondottam, a szaporodás az élet legalsó szintje, melyre még a tarisznyarák is képes). Viszont az is igaz, hogy az a bizonyos “női lét”, a “princípium” sok szempontból egyszerűen felépített, sok szellemi kapacitást nem igénylő feladat, ilyenformán nem véletlenül nőknek szánták. Addig sem zavarjuk a faszikat a pénz és a hatalom megszerzésében, amíg a kölkeikkel meg a mocskuk eltakarításával, a kielégítésükkel és táplálásukkal foglalkozunk.

Talán ezért is lehet, hogy az ország katasztrofális helyzete ellenére, a tömeges elszegényedés ellenére, az agyonvert nőkről szóló hírek ellenére, a számos “radikális” felvilágosító írás ellenére még mindig van olyan nő, amelyik ebben az országban simán megszül két-három gyereket. Nekem még mindig túl sokan vannak ők. Bevallom nőiesen, hogy én valójában annak örülnék, ha a nők tömegesen állnának le mind a szaporodással, mind pedig a szolgálattal egészen addig, míg élhető körülményeket nem teremtenek számukra, kezdve az Isztambuli Egyezmény azonnali ratifikálásával. Szóval nekem sok, ami van. Sok ez a gyerek, sok a terhes nő. Nem tudok örülni, mert úgy nagyjából látom a jövőt, ami rájuk és a gyerekeikre vár.
Lássuk már be, hogy ebben az országban, sőt, a világ mostani állapotában mérhetetlen felelőtlenség gyereket szülni. Több okból, és ezen okok közt most nem szerepelnek sem a tróger férfiak, sem a megvert nők. Itt olyasmi szerepel, hogy az Unió most készül atomjaira hullani, miközben zajlik a népvándorlás, mely nagyjából a harmadik világháború előszele (ha már nem az), hogy túlnépesedés van, élelmiszerhiány, klímaváltozás, terrorizmus. Bármelyik pillanatban nagyon durva háborús helyzet állhat elő, ami persze gyorsan megoldaná a dolgokat, de ha az nem, akkor is lassú halál vár a bolygóra. Már mi is isszuk a levét apáink bűneinek, a gyerekeink még inkább fogják, az unokáink élete pedig várhatóan tömény szívás lesz.
Ja, hogy mindez nem számít? Na, erre a gondolkodásra mondom én, hogy felelőtlenség.

És azt is mondom nem túl szimpatikusan, hogy tényleg eljött most egy olyan szakasz, hogy aki ezek mellett a tények mellett elmegy vakon, aki mindenek ellenére bevállal kettő, három, sőt négy (!!!) gyereket, az utána ne sipánkoljon. Könyörgöm, tényleg ne. Akik még gondolkodni sem hajlandóak, hanem csak a gügyögés meg az őszinte szavak fikázása telik tőlük, azok majd gondolkodjanak és emlékezzenek 5, 8, 10 év múlva, mikor a CSOK bedől, apa félrekúr és verekszik, vagy csak szétunják addigra az egész projektet, mikor a gazdaság összeomlik, nem lesz munka és nem lesz étel se. Mert itt nem lesz semmi se. Lehet persze kockáztatni, hogy hátha mégse így lesz, amiképpen a négysávos autópályán is lehet megpróbálni átszökdécselni, aztán vagy megússza az ember, vagy sem. Én nem próbálnám ki. Ha viszont valaki mégis nekilódul, oszt kilapítják, akkor azért csak elgondolkodik az ember, hogy a hülyéje minek kockáztatta a nyilvánvalót, hiszen tudhatta, hogy egy ilyen mutatványt tízből kilencen nem élnek túl.
Na.
Az anyaság, a házasság szívás akkor is, ha normális társad van (de még arra sincs számokkal kifejezhető esély, hogy legyen). Az anyaság kiszolgáltatottság, elszegényedés, rablánc. Az anyaság minimálisan jó dolgait tönkreteszi a társadalom, az iskola, a nem működő egészségügy, az állandó stressz, aminek ezek miatt ki vagy téve. Az anyaság kiszipolyozza a tested, lelked, idegrendszered, tönkreteszi az önbecsülésed. Ez az ország leszarja az anyákat. Itt a gyerek hátrány, ha dolgozni akarsz, ha bevásárolni akarsz, ha étterembe akarsz menni. Itt a gyes szinte kötelező és szinte fizetetlen. Itt a te érzelmi és takarítói, nevelői munkád szarba sincsen nézve.
Ami viszont a jó hír, hogy minderről a sok nehézségről ma már két perc alatt találhatsz az interneten elemzéseket, cikkeket. Némelyik szolidabb, másik erősebb. Van info bőven. Ma már nem úgy van, mint a mi időnkben. Ma már senkinek nem kell egyedül lennie, aki szingliként, vagy csupán laza kapcsolatban akar élni. Ma már nem kimondhatatlan skandalum az a mondat, hogy nem akarok gyereket. Ma már lehet választani. A választás szabadsága viszont együtt jár a felelősség vállalásával is. Ha látod az igazságot, elmondják neked, és aztán ennek tudatában mégis kimész az autópályára, akkor tényleg nincs miről beszélni. Ez abban a helyzetben benne van. Ahogy emebben is benne van a totális nyomor és kiszolgáltatottság. Kell? Hát csináld!

Női Passzív Ellenállás

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

 

Reklámok