Miért csak idős korban beszélnek a nők az őket ért erőszakról?

Sylvia Woosley több mint 60 évig őrzött egy szörnyű titkot. Miután a múlt héten életében először beszélt a tévében a 10 éves korában ellene elkövetett szexuális erőszakról, szavai elárulták azt a mindent átható bűntudatot és szégyent, amely egész életében elkísérte: “tisztán akartam meghalni”.   A késő hetvenes éveiben járó Sylvia megtörte a csendet, és ettől nagyon boldognak érezte magát.

Nem ritka, hogy az erőszak elszenvedői idős korukig nem beszélnek a történtekről, sokszor csak a halál közelsége miatt döntenek úgy, hogy a magukkal hurcolt terhet leteszik.

“Akár 90 éves emberek is telefonálnak, hogy beszéljenek a gyerekkorukban elszenvedett erőszakról, amelyről addig soha senkinek nem beszéltek” – mondja Pete Saunders a National Association for People Abused in Childhood (NAPAC – Gyermekkorban abúzust elszenvedett emberek nemzeti egyesülete). “Átlagosan 22 évvel a történtek után tud egy áldozat beszélni arról, ami vele történt, de van, aki sokkal tovább hallgat. Az élet vége felé sokan visszagondolnak az életükre, megértik, mi történt velük, és hogy ez minden mást  befolyásolt a továbbiakban.”

A gyerekek ellen elkövetett szexuális erőszak általában a saját otthonukban történik és valamelyik családtag vagy közeli barát követi el, emiatt még nehezebb róla beszélni.

“Ha az erőszaktevő egy családtag, akit szeret a gyerek, az áldozat teljesen össze van zavarodva” – mondja Pete, aki maga is abúzus áldozata volt gyerekkorában. “Aggódnak, hogy senki nem hinne nekik, akihez fordulhatnak, ugyanakkor sokszor kötődnek is az erőszaktevő családtaghoz, emiatt védeni is akarják.”

Ahogy Sylvia is elmondta a tévében, megkönnyebbült, mikor az erőszaktevője meghalt 2009-ben, mert onnantól már nem tehet kárt benne azzal, hogy elmondja a történteket.

Pete szerint: “az áldozat sokszor az elkövető hatalma és kontrollja alatt áll, és ez az érzés kitart felnőtt korára is. Hasonlóan a Stockholm szindrómához, még egy idősebb áldozat is kötődhet az ellene erőszakot elkövetőhöz, mert annak idején az elhitette vele, hogy fontos neki, törődik vele.”

Ugyan az erőszakról mindenkinek nehéz beszélnie, de Sylvia esetében ezt tovább nehezíti, hogy akkoriban, amikor mindez megtörtént, a szexről nagyon ritkán beszéltek a családban, és a gyerekeknek az tanították, hogy a felnőtteket minden esetben tisztelni kell.

“Akkoriban a fiataloknak nem voltak szavai arra, ami történt velük, és sokszor hazugsággal vádolták a szülők az ilyen vádakkal előálló kiskorúakat.”

Az 1940-es, ‘50-es években  a családban nem volt divat érzelmekről beszélni, arra buzdították az áldozatokat, hogy felejtsék el, ami történt, és kifelé úgy viselkedjenek, mint egy normális család. Ennek “mellékhatásai” gyakran a depresszió, az alkoholfogyasztás, az alacsony önértékelés és a biztos párkapcsolatra való alkalmatlanság voltak.

“Megpróbálod élni az életed, de mindig van egy felhő feletted, és bármiről eszedbe juthat minden akármelyik pillanatban” – mondja Pete.

Ahogy a Jimmy Savile botránynál is láttuk (ötvennégy éven át, tizennégy kórházban és számtalan más helyen összesen 450 gyereket molesztált Jimmy Savile brit műsorvezető), az ilyen esetek erőt adnak más áldozatoknak is, hogy beszélni tudjanak az őket ért erőszakról.

Jon Brown, az NSPCC* Gyerekvédelmi osztályának vezetője azt mondja, hogy sok felnőtt – köztük sok idős – felhívta a segélyvonalat abban az időben, mikor a Savile botrány kipattant. “Sok áldozat megkönnyebbült, amikor azt látta, hogy a gyereket ért szexuális erőszakról lehet a tévében beszélni. Olyan érzésük volt, hogy ‘nem csak velem történt meg’, vagy hogy végre levethetik a vállukat nyomó terhet. Sokaknak katartikus élmény volt.”

Ugyan sok áldozat megkönnyebbül, mikor végre nyíltan beszélhet az őt gyerekkorában ért erőszakról, sajnos még így is súlyos következményekkel számolhatnak, főleg, ha életük végéig vártak azzal, hogy beszéljenek róla.

“A szexuális abúzus nyilvánosságra kerülése olyan, mintha egy atomrobbanás történne a családban ” – mondja Pete. “Ha a molesztáló családtag, hogy lehet ezt feldogozni? Innentől minden megkérdőjeleződhet az életedben: megelőzhetted volna? mással is megtörtént? Tényleg ismerted azt az embert?”

“A családtagok mindegyike úgy érzi, megfertőződött ezzel a tudással. Sokszor éppen azért nem beszélnek róla idős korukig az emberek, mert nem akarják elindítani ezt a fajta családi traumát, így inkább addig várnak vele, míg az erőszaktevő meghal, vagy úgy érzik, már nincs mit veszíteniük.”

És a kezdeti megkönnyebbülés után az áldozatok úgy érezhetik, hogy újraélik a múltbeli traumát.

“Ha beszél az őt ért erőszakról, az áldozat érzelmileg visszatérhet a múltba. Ezért szakemberre van szükségük, de sajnos nem sok lehetőség van a gyerekkori szexuális erőszakot elszenvedettek terápiás segítségére.”

A tévéadás után egy hölgy telefonált a NAPAC-nak. “Azt mondta, hogy hallotta, hogy  Sylvia milyen hosszan magában tartotta a titkát és mennyit szenvedett miatta. Ha ő maga is tovább magában tartaná, ami vele történt, még sok szenvedésnek nézne elébe” – meséli  Pete.

“Ha korábban beszélt volna róla, Sylvia hamarabb megkönnyebbült volna. De sosem túl késő megtenni.”

A cikk eredetije: www.telegraph.co.uk

Fordította: éclipse

*National Society for the Prevention of Cruelty to Children  – A gyerekek elleni erőszak megelőzését célzó nemzeti társaság.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok