Macskaság

Lassan egy éve, hogy nálunk lakik. Az utcán találtam akkoriban, mikor már pont elterveztem, hogy elég volt az állatokból. Akik még velem vannak, ők rendben vannak, de nem fogok már egyet sem befogadni, vagy magamhoz venni. Nem akarok már gondoskodni egyetlen élőlényről sem magamon kívül. Aztán egy napon az utcán firnyogott rám egy bokor aljából. Éppen kinőtt a szopós időszakából. Kicsi volt, és jól kinéző. Kuporgott a bokor alján, és torka szakadtából üvöltött. Milyen helyes kismacska -jutott eszembe-, de azonnal el is hessintettem a feltörekvő gondolatot, hogy lehajoljak érte. Nem és nem kell.
Volt némi lelkifurdalásom, így hát otthon elmondtam a gyerekeimnek, remélve, hogy majd ők megoldást adnak a helyzetre: kell nekünk macska, vagy nem kell?
– Miért nem hoztad haza?-kérdezték azonnal. Jaaa, hogy hozzam haza? Hazahozzam? És már ugrottam is a kocsiba, hogy menjek érte.
A bokor alja eddigre elcsendesült. Kicsit meg is ijedtem: Nah, elvitték a macskát, lemaradtam róla. Azért bekotortam az ágak közé, és kezembe akadt a kis szőrgombóc. Nem ment el, csupán kimerülten húzta a lóbőrt. Ahogy megérintettem, feléledt, és jött kifelé határozott léptekkel. Mondta a magáét, panaszkodott, sírt és rítt. Na, jóvan, gyere akkor. Felkaptam, és hazafuvaroztam.
Úgy járt-kelt az első pillanattól, mintha övé volna a ház. Bevizsgálta a lakókat, a kutyát -a 30 dekás kutyát- leverte, a gyerekeimet körbeszagolta, aztán kiballagott a konyhába, és ételért ordított.
Ámulattal néztük, milyen karakán kis lény. Nevet nem adtunk neki, mert minek. Aztán lassan kialakult az is. Cirmicsnek becézzük, bár szerintem a Julius Ceasar vagy a Nagy Sándor jobban rászabott volna. Mostanra hatalmasra nőtt, miközben maradt ugyanaz a kemény, bátor macska, akinek eleve indult. Néhány hónapja a golyóitól is megszabadítottuk, ám ez cseppet sem látszik a személyiségén. Nem lett szelídebb, simulékonyabb. Le sem nyugodott. Ha eljő az este, vérfarkassá változik. A szemeiben lidérces fény lobog, és láthatatlan ellenségekkel háborúzik a nappaliban. Vadul rohangál, dobálózik. Ha kedve szottyan, betámadja a lábunkat, nekifutásból rohan fel a combomon, hogy aztán a csípőmről egy halálugrással a mélybe vesse magát. Kiül a konyhába, és figyeli, ahogy motoszkálok. Mikor elunja, váratlanul lerohan, és szétharapja a bokámat. Mindeközben még haragudni sem tudok rá, ugyanis neki sikerült az, amivel vagy két éve küzdöttünk, jelesül eltüntette az egereket. Ne kérdezd, mikor és hogyan. Én háromszor láttam őt egérrel, a többit nem tudom, mikor intézte. Még azt is el tudom gondolni, hogy az egerek egész egyszerűen összecsomagoltak, és leléptek.
Kóbor macskák sem büdösítik már a ház sarkait. Cirmics kiül a teraszra és figyel. Amint betolakodót lát a kertben, kiront, és agyonveri. Csak így, egyszerűen.

Azért ne gondold, hogy a macskám érzéketlen, hideg és durva lény. Hogy nincs érzelmi élete. De bizony, hogy van.
Esténként, miután elunja a vérfarkas létet, beül az ágyamba. Persze semmi tolakodás, vagy tapizás. Diszkréten a lábamhoz kuporodik szundikálni. Ilyenkor megsimítom a hátát, s ha van kedve egy kis szeretgetéshez, készséggel simul a kezem alá. Ha nincs, először csak a kezével tolja el az enyémet, ám ha tolakodok, megharap.
Az ő teste nem játékszer, őt nem lehet erőszakkal élvezni. Ő -kérlek szépen- tud nemet mondani. Én pedig -aki jól képzett vagyok erőszak ügyében- tiszteletben tartom a jogait. Ámulattal nézem. Akár félhetne is tőlem, továbbá biológiailag kódolt princípiuma, hogy az embertől függ, őt illik szolgálnia, s ő mégis lazán-faszán átlépi a konvenciókat, és kitapossa belőlünk a tiszteletet. Van tőle mit tanulni.

Nem csak az érzelmi élete finoman barázdált, de a rend iránti igénye és az intelligenciája is meglepően magas.
Első perctől fogva szobatiszta. Eleinte macska almot használt, vagy ha az nem volt a közelben, akkor a tusolóm lefolyója fölé kuporodott be, hogy a dolgát elvégezze. Pár hónapja azonban sehol nem látom nyomát az emésztőrendszerének. Egyszerűen nincs output. Nyilván kint intézi, de még azzal sem zaklat, hogy kéredzkedjék. Nem kupizik, nem hagyja szét a cuccait. Láthatóan szereti a rendet és ügyel is rá.

Az egész jelenléte egy társbérlethez hasonlatos. Élünk egymás mellett, mindenki teszi a dolgát. Nem korlátozzuk egymást, és nincsenek olyan elvárásaink egymás felé, amik a másiknak súlyos önfeladással járnának. Néha összekapcsolódunk, aztán megyünk tovább. Mondhatnám, hogy tiszteletre méltó, ahogy él, bár kérdés, kinek mire van szüksége. A kutyám rajongása és csüngeszkedése engem fáraszt. Bármikor, ha a macskát szólítom, ő már alázatosan nyomakszik, hogy a figyelmet magára irányítsa. Bármennyiszer és bármikor. Jobban ismeri a szokásaimat, mint én magam, ami akár riasztónak is tűnhet. Mit lesel? -szoktam kérdezni tőle, mikor húzom a futócipőm, ő meg már ott kukackodik a bejárat előtt.
Tudom, ez az a “feltétel nélküli” szeretet, amire oly sok ember vágyik, amiért kutyát tart, vagy gyereket szül. Legyen valaki, egy lény, aki kritika nélkül, rajongva imádja őt.

Én más vagyok. Azt tartom értékesnek és fontosnak, ha valaki választhat. Ha akkor is szeret, mikor nem muszáj. Ha bármikor elmehet, mégis marad, akkor tudom, hogy fontos vagyok neki. A kamasz fiam, aki akár gyűlölhetne is, haragudhatna rám, szembeszállhatna velem, ő mennyivel igazabbul szeret (ha szeret) most, mint akkor “szeretett”, mikor nem volt választása ez ügyben. Mikor a kiszolgáltatottam volt. Akkoriban esélye sem volt nem szeretni engem, hisz az élete függött tőlem. Ha a sok megélt év, a mindennapos jelenlétem mostanra valódi megbecsülést érlelt össze, annak lehet örülni. Annak már van értéke.
A férfi, aki akkor is szeret, ha nem mosom a szennyesét, nem takarítom a mocskát, és nem nevelem a gyerekét. Akinek nem csettintésre jár a szex, mégis ragaszkodik hozzám. Hozzám, nem a funkcióimhoz, Annak a férfinek elhiszem, hogy szeret.

És ha én magam lennék férfi, akkor vajon hogyan gondolnám? Tényleg, mi lenne, ha férfi lennék, és szeretnék egy nőt? Nos, én ügyelnék, hogy az a nő ne legyen kiszolgáltatva nekem. Akarnám, hogy legyen annyi pénze, lehetősége, mozgási tere, ami megadja neki a szabadságot, hogy eldönthesse, akar-e velem maradni. Én -ha férfi lennék- azt akarnám, hogy magamért szeressen. Szégyellném magam, ha kényszerből lenne velem. Ha tőlem csupán ennyire futná. Én nem simulnék bele a biztos tudatba, hogy gyerekkel már úgyse ugrálhat. Nem tartanám evidenciában, hogy ebben az országban agyon is verhetem büntetlenül, így aztán egy-két pofon belefér (ha megérdemli). Mindeközben akarnék érdekes, izgalmas és szerethető lenni. Dolgoznék azon, hogy társa legyek, beszélgetőpartnere, barátja, terheinek enyhítője. Érdeklődnék az iránt, ami őt érdekli. Élnék vele, de nem használnám. Ellátnám magam. Nem volna egyértelmű, hogy az ő dolga a hotel biztosítása. Látnám, ha a szeme elszürkül, ha elcsendesül, ha változik, és rosszul érzi magát. Rászánnám az időt, meghallgatnám, és komolyan venném. Tudnám, hogy az érzések mindig változnak, ezért magam sem venném magától értetődőnek a jelenlétét. Tennék azért, hogy szabad akaratából maradjon mellettem. Mert csak az az igazi szeretet, amit a szabad akarat is megtart. A feltételekhez szabott, függés nélküli, döntésen alapuló szeretet.

Ha én férfi lennék, macskát akarnék.
Persze én egy nő vagyok, aki macskának született, és akiből a patriarchátus kutyát akart csinálni. Nekem egész mást jelent a szabadság, mint annak, akinek sose kellett kutyaként élni.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

 

 

Advertisements