Miért nem beszélek velük

Küldtök néha nekem cikkeket a “másik oldalról”. Antifeministák ostobaságait, vagy az én írásaimra adott reakcióikat. Magát feministának valló nyikhaj ellenem irányuló fröcsögését, vagy gumiellenes oldalak butaságait. Én meg persze írom vissza, hogy köszi, nem érdekel, nem olvasom, teszek rá.
De miért? -kérdezitek- Miért nem akarod látni, miről beszélnek ők hogyan gyalázzák a nőket és hazudoznak? Fontos tudni, mit beszél az ellentábor, mert akkor abból tudhatjuk, hogyan győzzük meg őket a magunk valóságáról.
Nahát.
Meg olyan is van, hogy valaki azt mondja itt az oldalon nekem, hogy én fogalmazzak szelídebben, mert így majd a férfiak (és a patriarcha nők) nem fognak szeretni, és elfordulnak tőlem, egyúttal a feminizmustól is.

Mondom akkor, mit gondolok erről.
Nem érdekel a “másik oldal”. Egyszerűen szarok rá. Nem akarok meggyőzni senkit, nem fogom a szavaim hozzájuk igazítani, és nem fogok senkinek könyörögni.

Elszomorít, hogy a nők (sokszor még a feminista nők is) arra vannak kondicionálva, hogy még saját ügyeikben is a férfiakat lessék, és ahhoz formálják a mondandójukat, a szóhasználatukat, hogy azzal meg ne sértsék azokat, akik egyébként mindent megtesznek azért, hogy őket hiteltelenítsék és megalázzák. Fáj nekem látni, milyen mérhetetlen energiákat pazarolnak a nők arra, hogy jogos haragjukat bársonyossá kasztrálják, az érveiket csomagolják, és mindig mindenért elnézést kérjenek.
Nézz körül!
Még a saját férjedet sem tudod meggyőzni a jogaidról (és nem azért, mert nem jól érvelsz, hanem mert a te jogod tiszteletben tartása neki kényelmetlen). Egy élet kevés ahhoz, hogy azt a “kegyet” megkapd, hogy a férfi, akit szolgálsz, belássa és elismerje, hogy ember vagy te is. És akkor idegenek, ellenséges, vagy minimum kétkedő emberek meggyőzésére pazarlod az energiáidat? Minek? miben reménykedsz? És ha végül vért izzadva egy-két idiótából kiimádkozol egy kegyes rábólintást (ami persze soha, semmilyen körülmények közt nem történik meg), akkor mi lesz? Azzal előrébb lesz a nőmozgalom? Vagy a saját önbecsülésednek kell, hogy ilyen senkik elismerjék a saját parasztságukat? Szerinted ez megtörténhet? És ha igen? Odavetett morzsákkal építed magad? Ennyire fontos a férfiak elismerése és véleménye?
Mert nekem nem.
És azt látod-e vajon, hogyan húznak bele a játszmáikba és veszik el az erődet? Ha leállsz velük vitázni, úgy pofozgatnak, mint macska az egeret. Ők ugyanis az első pillanattól tudják, hogy soha nem fogsz náluk célt érni. Nem vitatkozni akarnak, hanem a véredet szívni. Ez náluk hatalmi kérdés. Azt élvezik, hogy elvonják a figyelmed, hogy egzecíroztatnak, hogy amíg beléjük teszed az energiát, addig sem a saját dolgaiddal foglalkozol. Azt akarják, hogy kijöjj a sodrodból, elszóld magad, dühös legyél, leírj valami olyat, amit aztán ellened fordíthatnak.
A patriarcha férfi vámpír, ez nem vitás. A nők erejéből él, a nők lelki energiáját, testét és munkáját használja. Ahogy egy szeretett barátnőm mondta: a patriarcha egy életen át a nő csecsén lóg.
Ha hagyod.
Addig vannak ők, amíg tudomást veszel róluk. Ha ignorálod őket és hiszel magadban, akkor ők ketrecükben ugráló aprócska majmok lesznek, akik figyelmet akarnak. Téged akarnak használni.
Ezért aztán innen mind ki van tiltva, és én sem megyek hozzájuk. Majd lerakja mindenki az asztalra, amije van, a nép meg eldönti, hova áll. Én azt keresem, nekem hogy lehetne jobb, a nőknek hogy lehetne jobb. Nem számítok a férfiakra, mert az a tapasztalatom, hogy nem számíthatok rájuk. Inkább azt keresem, a nők együtt és külön-külön hogyan építhetik fel a saját világukat. És tudod az van, hogy amíg ők itt-ott ugrálnak és engem lesegetnek, addig én írok kettőt nektek. Nem nekik, hanem nektek. Nem róluk, hanem magunkról. És leszarom, ha nekik nem tetszik.
Ezzel együtt mindig nagy örömmel üdvözlöm, ha valódi támogatást kapunk férfiaktól.

Persze nem volt ez mindig így. Én is jó nevelést kaptam. Ha apám beszélt otthon, ott mindenkinek kuss volt. Ha ő kinyilatkoztatott, azzal szembemenni nem lehetett, az maga volt az igazigaz. Még felnőttként is minden sikerem után második gondolatom az volt, vajon ő majd elismeri-e, hogy tehetséges vagyok. Jól voltam idomítva, apám megágyazott az összes többi férfinek.
Egy folyamat része ezt a betáplált szorongást és megfelelési kényszert felismerni, és legyőzni. Látni, kihez igazodok, kinek a pillantását figyelem, kinek a szavára halkulok el. Tanulni is kell. Elolvasni a patriarchátus működését, felismerni önmagamban a tudatalattiba beépített kényszereket, és erőt venni magamon, hogy szembemenjek velük. Önbizalom is kell. Ha hiszem, én magam bizton tudom, hogy amit mondok, az igaz, továbbá, hogy a feminizmus emberbarát mozgalom, akkor nem akarom többé megmagyarázni és eladni, hanem azt mondom, aki ennyi szó, ennyi leírt bejegyzés, ennyi erőszakról szóló sajtócikk után még szót mer ellene emelni, az egy mocskos, hatalomféltő tróger. Nem nekem kell őt meggyőznöm, hanem én, aki előrébb vagyok nála, és emberileg magasabb szinten állok, én vagyok az, aki nem fog szóba állni vele, nem fogom elolvasni a hülyeségeit, nem fogom a figyelmem rááldozni. Hagyom őt a ketrecében pattogni, míg önmaga dugájába nem dől.

Eljutni a magabiztosság napos fövenyére nagyon kellemes érzés. Mikor lassan és észrevétlenül megtörtént velem, akkor értettem meg, ők (a “másik oldal”) mért olyan megingathatatlanok és erőszakosak, vállaltan buták és vakok, miért nem fognak soha, semmiképpen magukba nézni és változni (hacsak mi, nők rá nem kényszerítjük őket). Ez az állapot ugyanis hatalom. Innen nézve, ahol most én vagyok, ők a gyengék, a nevetségesek. Ők ugrálnak, hát nyilván náluk ég a ház. Nálam minden rendben van. Én döntöm el, mire figyelek, kihez szólok, mit akarok mondani. Aki készen áll arra, hogy a gondolataimhoz kapcsolódjon, azt nem fogja elriasztani sem a megfogalmazás, sem a tartalom. Aki meg nem áll készen rá, az akkor is ellenem fog beszélni, ha meggebedek a jóváhagyásáért. Legyen az nő, vagy férfi.

Tény az is, hogy az írás, a gumiszoba, és az ehhez kapcsolódó népes közösség, a hozzászólásaitok és a leveleitek csak egyre erősítik bennem ezt a magabiztosságot. Óriási erőt ad az, hogy nem vagyok már egyedül a gondolataimmal, nem érzem elszigetelve magam a saját igazságomban. Éppen ezért szoktam mindig minden nőt arra biztatni, hogy beszéljen és írjon az érzéseiről. Gyűjtse maga köré a hasonlóan gondolkodókat, és tartsa távol magát azoktól, akik meg akarják őt ingatni.

Aki beszél, annak nyilván látnia kell azt is, kikhez szól és kiket hagy figyelmen kívül.
A gumi nem szól a férfiakhoz. Nem érdekli, hogy ők változnak-e, vagy mi a tervük a jövőre nézve. Aki olyan, az úgyis itt van velünk külön könyörgés nélkül is. Az figyeli magát (nem engem), figyeli a nők beszédét, és azután beszél ő is. Nem nekem, hozzám, hanem a többi férfihez.
Nem szól a gumi a princípiumot éltető, baba-mama oldalakon lelkesen patriarcha szöveget nyomó, muffin illatú nőkhöz. Az ő világuk ezt nem bírja el. Nekik nagyon félelmetes belegondolni, mi lesz, ha végül mégsem válik be, amit oly szépen elterveztek. Nem baj, ha nem akarják elfogadni, amit mondunk. Majd jönnek ők is néhány év múlva (bár ne kellene jönniük), s akkor nagy szeretettel fogadjuk őket annak reményében, hogy okulva mindazon, amit addigra megélnek, a lányaiknak már más jövőt szánnak majd.
Nem szól a gumi a kápóknak sem. Azoknak, akik odavetett koncért tapossák a nőket, akik testszégyenítenek, princípiumoznak, szolgálják az erőszakot, csak mert nekik az engedelmességükért cserébe kicsit jobb jutott. Akik eladták a lelküket, és vakok a valóságra.
Ellenben beszél a gumi mindazoknak, akik már túl vannak keserű tapasztalatokon, akik unják a férfiak uralta világot, akik futottak már falnak, vagy verték a fejüket üvegplafonba. Akik unják, hogy folyton a szavukba vágnak, unják a stírölést, a beszólást, hogy a férfi kolléga többet keres, miközben szexista vicceken röhög össze a főnökkel. Akiknek elege van a princípiumból, a társadalom szarakodásából, akik visszakérnék az ellopott életüket. Akik változásokat akarnak.
Legvégül pedig -bár ez nem volt tervezve- úgy tűnik, szól a gumi az új generációnak is. Egyre többen itt vannak azok közül, akik még előtte vannak a házasságnak, gyerekszülésnek. Ők azok, akik még elkerülhetik a csapdákat, és felépíthetnek egy annál jobb életet, mint amit a hatalom rájuk akar kényszeríteni. Nekik még lehet jobb, ha segítjük őket az őszinteségünkkel.
Na, ez az, amiért megéri. Minél több fiatal mondja, hogy ezt így nem, annál jobban érzem én magam. Úgy tűnik, az sem valós szabály, hogy a fiatalabb generáció leszarja az öregek szavát. Talán csak azt szarja le, amit ő maga ósdinak és elavultnak gondol. Ilyenformán előállhat az, hogy olyan fiatal lány, aki akár az én gyerekem is lehetne, méltatást küld nekem megköszönve, hogy megerősítem mindabban, amit maga is érez.

Na, ebből lesz majd a változás, nem a férfiaknak megfelelésből, a sima beszédből, meg a győzködésből. Ez az, amiért érdemes ebbe beletenni a munkát. Ez az, amiért nem számít, rohadtul nem számít az a bizonyos “másik oldal”. Minden perc, amit rájuk szán az ember, ezektől a fiatal lányoktól, és a lassan alakuló jobb világtól veszi el a figyelmet. A “másik oldal” pedig pont ezt akarja elérni.
Nem adom meg nekik ezt az örömöt.

“Elég szilárd önismeretre, egyenességre és jó emberre vall az a tevékenység, amit te folytatsz. Nők ezrei, akik elkúrták az életüket (…) próbálják ráerőltetni a dohos szagú princípium központú nézeteiket a fiatal lányokra, mert ha nekik szar, legyen má’ másoknak is. Bár már “öntudatra” ébredtem, mikor rád találtam, de ezernyi dologra világítottál rá a férfiakat, embereket illetően. Akárhányszor bizonytalan vagyok, csak ránézek az oldaladra, és erőre kapok. Furcsa lehet így, hogy csak egy fészbukos oldallal, de valóban sokat segítesz nekem és sok nőtársamnak is. Apró dolgokra irányítod figyelemre az embert, amikre nem is gondolna. Egy szó mint száz: köszönjük

 

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok