Kinek segítünk mi?

A minap láttam a tévében egy hírt, miszerint megint beleborult egy menekülteket szállító hajó a Földközi-tengerbe. Láttam a felvételeket. Egy csomó fekete férfit láttam, ahogy a süllyedő hajóra igyekeznek felmászni. Jaj, nagyon rémes volt. Nagyon szántam őket, de nem bírtam eltekinteni attól, hogy egyetlen nő vagy gyerek sincs köztük.
Nem oly régen gyerekeim apjával beszélgettem. Ő most Karlsruhe mellett él, és mesélte, hogy arrafelé már ilyen gettókban élnek a menekültek százával. Férfiak javarészt, naná, hogy azok. Kint heverésznek hordákban az utak szélén, és a német nőket zaklatják. Megjegyzéseket tesznek az öltözékükre és papírgalacsinnal dobálják őket.
Valamelyik nap ezzel szemben olvastam egy cikket, amiben arról számoltak be, hogy 997 német körében végzett felmérés alapján elmondható, hogy a németek többsége elégedett a mostani menekültpolitikával és támogatja azt. Érdekelne, mennyi nő volt a megkérdezettek közt, és azok közül mennyien élnek ténylegesen azokon a területeken, ahol ezek az emberek tömegesen megjelennek.

Aztán.
Mikor elindult ez az áradat, sokat gondolkodtam ezen. Általában gondolom, hogy a társadalmi felelősségvállalás kell. Hogy a rossz helyzetben lévőket igenis kötelesek támogatni azok, akik ezt megtehetik. Háborúban nem hagyhatunk embereket pusztulni. Egyszerűen muszáj segíteni. A világ azonban folyton változik, ezzel együtt az ember is. Jó esetben. Mindabból, amit látunk és tapasztalunk, lehet módosítani a gondolatainkat. Bennem is sok dolog átalakult az elmúlt hónapokban.
Riaszt ez a rengeteg férfi, aki Európa felé áramlik. Azt sem értem, hogy egyáltalán hogyan képesek az asszonyokat és a gyerekeket ott hagyni egy olyan helyen, ahol nőket és gyerekeket erőszakolnak és gyilkolnak. Mondhatnám azt is: Milyen férfi az olyan, aki a saját bőrét menti, miközben tudja, hogy mi vár az otthon maradókra. Gyanús, minimum gyanús az olyan férfi. És persze lehet azzal védekezni, hogy majd ő előremegy, megteremti a feltételeket, és aztán kiszippantja a családját is. Ha még élnek addigra. Mert az ott nem Európa, ott kérlek szépen bármelyik pillanatban megölhetnek.
Az van, hogy minden háború és népirtás a férfiak játszadozása. Ők csinálják, aztán mi szívjuk meg. A nők és a gyerekek.
Tegnap jártam a Hadtörténeti Múzeumban. Hát komolyan mondom, a gyomrom forgott. Egyenruhás férfiak feszítettek a fotókon, mint hősök (vagy nem hősök). Tömegével a gyilkos eszközök az üvegfalak mögött. Minden pöpecül megcsinálva, miközben azok ott mind véreskezű gyilkosok. Gyilkosok, gyilkosok. Még azok is, akik a “jó oldalon” küzdöttek. Nincsen jó oldal. Gyilkolás van. Valaki elindítja, a másik beszáll, a háttérben pedig nők és gyerekek halnak meg. Ennyi van.
Ez van a Közel-Keleten is. Persze lehet a folyamatokat elemezni, okokat vizsgálni, de ha mindent leegyszerűsítünk az origóra, akkor ott is csak hatalom- és pénzéhes, erőszakos férfiakat találunk. Úgy tűnik most, az eljövők is pont olyanok nagyrészt, csak ezúttal a vesztes oldalon vannak. Persze az erőszakosságukat magyarázhatjuk eltérő kultúrával, akármivel, de egyébként ugyanazt képviselik, amit Európa, az európai férfi, csupán a kereteik mások. Nők elleni erőszak van itt is, pénz és hataloméhség van itt is, csak kicsit lájtosabb a kivitel, vagy másban nyilvánul meg. A nyílt erőszakot itt (jó esetben) büntetik, helyette pornó van, majd a párkapcsolati pornóval nyaggatás (erőszak ez is). Nem kell burkába öltöznünk, helyette testszégyenítés és anorexia a jussunk. Ugyanaz, az egész mechanizmus ugyanaz. Felteszem a kérdést is. Ha itt volna háború, innen kik mennének vajon? Én nem tudom, csak kérdezem.

Lesz itt népszavazás a kvóta miatt, megy is az agymosás rendesen, én meg gondolkodok, hová tudom ezt tenni a magam értékrendszerében. Nem tudom azt mondani, hogy en bloc fordítsuk el a fejünket. Azt tudom most mondani, hogy mentsük a valódi áldozatokat. Ha tehetném, én a nőkért és a gyerekeikért indítanék hajókat, őket felpakolnám és elhoznám. Meggyőződésem, hogy ezek a nők nagyon gyorsan fellélegeznének, ők akarnának dolgozni, asszimilálódni, és menne is nekik könnyen, hiszen abból a nőgyötrésből felvenni egy szabadabb világ ritmusát sokkal kívánatosabb, mint az onnan érkező férfiaknak leadni a privilégiumaikból. Miért is akarnák lejjebb adni a hatalmukat? Hát hiszen látjuk a mi nagyon kulturált, európai, mellüket verdeső férfijainkat milyen örömmel és vígan adják le a maguk kiváltságait azért, hogy a nőknek jobb és könnyebb legyen az élete. Ugyebár.

Az van, nők, hogy van nekünk pont elég kínunk itt a macsó európai fickókkal, szerintem rohadtul nem hiányzik az életünkbe egy rakás még erőszakosabb. Így is hangyaléptekkel tudunk haladni az egyenjogúság felé, miközben ezek vasmarokkal szorítják a hatalmukat. Kell még a nyakunkba egy újabb probléma? Mer nekem -kövezzetek meg- nem. Én -a folyamatokat látva- azt gondolom most, hogy az volna a fair, hogy a faszik menjenek csak szépen haza, és oldják meg az országuk sorsát, igyák a levét saját bűneiknek, ha már olyan nagy hősök, a nők meg jöjjenek el a gyerekeikkel addig, amíg ott nem rendeződnek a viszonyok. Támogassuk azokat, akiknek hajszálnyi közük nincs a háborúhoz. Tegyünk azért, hogy ők békésen tudjanak élni és a gyerekeiket már az emberi normák szerint felnevelni. Pont elég munka lenne ez is, amiképpen az, hogy a mentésükkel egy időben megakadályozzuk, hogy a nagyra becsült, magukat nagyszerűnek valló fehér férfiak ezrével tüntessék el az ideérkező gyerekeket saját aberrációik kielégítésének céljából. Mindezt nagyon kulturáltan és empatikusan-természetesen.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements