Ha egyszer majd megöregszünk

Foto: Vesela Valtchinova

Foto: Vesela Valtchinova

Minap akadt a kezembe az útlevelem. 22 éves voltam, mikor csináltattam. 22 éves. Nézegettem a fotómat az utolsó oldalon. Milyen szép voltam akkoriban! Milyen kár, hogy akkor ezt nem láttam. Mennyi energiát elpazaroltam szorongásra a magasságom, a hosszú orrom miatt. Még a szemem is utáltam, ami pedig olyan különleges, hogy 100 ezerből egy embernek van csak megközelítőleg hasonló. De én utáltam azt is, mert folyton ezt hallottam mindenkitől: Jaj, milyen szép a szemed. Akkoriban két véglet közt tépelődtem. Egyrészt szerettem volna nagyon szép lenni, olyan, amilyennek nem láttam magam, másrészt szerettem volna észrevétlen maradni, ami elérhetetlen akkor, ha van rajtad valami szokatlan.
Szóval nézegettem most a képemet, aztán elővettem egy frisset, és egymás mellé tettem őket. Nem sok dolog változott. Kiélesedtek a vonásaim. Az a mindig rácsodálkozó tekintet, a felhúzott szemöldök két mély vonalat vésett a homlokomra, a nevetés összegyűrte a szemem sarkát. Az orrom még hegyesebb lett, s vele az állam is.
Hát így.
Jó látni, ahogy megöregszünk. A személyiség ráíródik az arcra, belekövül, belegyűrődik a vonásokba. Ha pedig ez általános szabály, akkor feltehető, hogy maga a személyiség is valahogy így működik. Valaha volt, képlékeny összetevői az idő múlásával stabilizálódnak, és öregségünkre letisztulnak, bevésődnek.

Azt mondják pedig, egész életünkben változunk. Milyen szép is lenne, ha ez így igaz lenne! Milyen érdekes volna, ha a lelkünk valóban változna, alakulna, fejlődne. Én azt látom inkább, hogy sokan nem képesek fejlődni, inkább koruk előrehaladtával belemerevednek a szokásaikba, hiedelmeikbe és félelmeikbe. Pont úgy, ahogy az Ébredésekben Leonard betegségét magyarázta úgy az orvosa, mint egy túlzó Parkinson kórt, amiben a remegés oly mértékben felgyorsult, hogy kívülről csupán megkövült mozdulatlanságnak tűnik. Ilyesminek képzelem az ezerszer lejátszott, rutinná vált reakciókat, melyek öregségünkre saját börtönünkbe zárnak minket.
Ez nem tűnik barátságos jövőnek, főképp úgy, hogy nálunk nincs értéke az öregedésnek. A köztudat veszteségnek értelmezi az idősödést, nőknél pedig egyenesen katasztrófa. Egy szexista társadalomban a nő értéke csupán az ifjúsága, a szépsége és a szaporodási képessége. Nálunk nincsenek sikeres nők, vagy ha vannak, azokat is koruknál jóval ifjabbra kozmetikázva láthatjuk. Mindenki retteg attól, hogy a kora meglátszik rajta, miközben azok a nők, akik eszméletlen energiákat fektetnek az öregedés megállításába ugyanúgy rosszindulatú mustrának és találgatásnak vannak kitéve, mint azok, akik ezt a terhet leteszik. Az is baj, ha megöregszel, az is baj, ha küzdesz ellene. Pusztulj meg inkább, az a legjobb. Hasznodat már úgyse vesszük.

Nemrég egy barátommal az őszülésről beszélgettünk. Ő dolgozott hospice-ben, és mesélte, hogy ott nem egyszer látott gyönyörű, sötét hajú fiatalokat meghalni. Ehhez képest neki csodálatos érzés látni az öregedését, figyelni a teste változásait. Kíváncsian várja, mi lesz belőle, hiszen már az önmagában ajándék, ha megérheti a saját őszülését.
Milyen szép gondolat ez, nem? Mennyivel szerethetőbb, mint rettegve, szorongva lesni magunkat, és az erőnket arra fecsérelni, hogy megállítsuk a világ természetes folyását. Mennyi erőt elvesz ez tőlünk. Attól, hogy a lelkünkkel és a tudatunkkal foglalkozzunk. Pedig igazán ez volna a lényeg. Tudatosítani magunkban, hogy a negyven akár az élet fele is lehet, de mindenképpen kellő rákészüléssel egy új, akár egészen hosszú fejezet. Még van előttünk 20-25 év, ami értékesen eltölthető. Úgy értem, nem a haláltól való félelemmel, nem az öregedés megállításával, hanem valódi élettel, új célokkal megtölthető életszakasz ez, ami pont kijár azoknak a nőknek, akik eddigre az életükből huszonéveket töltöttek mások szolgálatával. Ők aztán pont megérdemlik, hogy az utolsó harmad az övék legyen és róluk szóljon. Istenem mennyi mindent elmulasztottunk, mennyi pótolni való van még a teljességig!

Keresgélem, hogyan lehet ezt megvalósítani, és egyben elkerülni a kővé válást. Hogyan lehet arra felkészülni, hogy élvezzük az életünket, és öregségünkre ne váljunk teherré se magunk, se a környezetünk számára. Mibe érdemes ebben a szakaszban energiákat fektetni?
40 elmúltam. Lassan felnőnek a gyerekeim. Ez egy komoly fordulópont, hiszen végre elkezdődhet az életem. Mert lássuk be, ami eddig volt, az nem Élet volt. Nem az igazi Élet volt. Eddig az is nagyon komoly munkát és erőfeszítést kívánt, hogy ne veszítsem el teljesen önmagam. Ha rágondolok az elmúlt 18 évemre, ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy borzalmasan mély kút karimájába kapaszkodsz a tíz körmöddel, hogy le ne zuhanj a sötétségbe. Így volt az én lelkem. Így kapaszkodtam, hogy a felszínen maradjak, ne butuljak el, ne váljak robottá, hanem óvjam legbelső lényegem azokra az időkre, mikor majd előáshatom, és végre hagyhatom szárnyalni. 10 éve tudatosan készülök arra, hogy egyszer majd vége lesz a kiszolgáltatottságnak, a szolgalétnek, és megkezdhetem a repülést.
Van még addig egy kicsi. Még egy kicsi van, és én már alig várom, hogy elrugaszkodhassak.

Eddigre végigvettem több soron, hogy mik a kapacitásaim, mi az, ami belefér még. Ismerem a sebeimet, keresem a lehetőségeket, hogy meggyógyuljak belőlük. Szándékozok erre a gyógyulásra időt és pénzt áldozni. Magamra, igen. Azt a pénzt és időt, amit beforgathatnék hajfestékbe és drága kencékbe, vagy műmellbe, vagy nem tom, mibe. Valamibe, ami hozzásegítene, hogy megteremtsem azt a hamis illúziót, hogy rajtam nem fog az idő. De minek?
Igyekszek inkább az egészségemre figyelni. Terveket szövök. Tanulok. Többféle dolgot csinálok, többfelé figyelek, hogy ne tudjak beleszokni semmibe. Edzésben vagyok.
Miután az országom elvette tőlem az öngondoskodás lehetőségét, ezért még tevékeny éveimre kitalálom, hogyan menthetem meg magam. Hol és miképpen tudok még összedolgozni magamnak egy biztonságos utolsó időszakot. Hol találok olyan egészségügyet, ahol várhatóan nem a folyosón kell elpatkolnom egyébként gyógyítható betegségekben. Közben élesítem az agyamat, tágítom a rálátásom a világra, mert nem akarok belekövesedni azokba a mantráimba, amik itt zakatolnak bennem. Folyton azt figyelem, hogyan tudok rugalmas és hajlékony maradni.
Azt gondolom most, hogy amiképpen a testet állandó mozgással lehet erőben tartani, pont úgy kell a léleknek az állandó edzés.

Az élés sokkal több és fontosabb annál, mint az agyunkba előre beültetett programoknak megfelelni. Az ember leglényegebbje a lélek és a szellem. Az pedig nem öregszik, hacsak nem életeken át. A lélek fejlődik, ha törődünk vele, ilyenformán életünk egészen a halál pillanatáig akár felfelé is ívelhet.

Ez persze csak az én verzióm. Nekem mindenképpen fel kellett állítanom egy verziót, ha nem akarok még életem utolsó harmadában is aszerint élni, amit elvárnak tőlem, és nem akarok egy félrement életre visszanézni. Nem engedhetem, hogy kiperegjen az ujjaim közül a lehetőség, hiszen egyszer majd úgyis kikristályosodik, hogy mi is volt ez az egész. Volt-e értelme, és ha igen, akkor mi. Legvégül fel kell majd tenni a kérdést magamnak: ha most elölről kezdeném, ugyanezt csinálnám-e. Maradt-e bennem űr, hiány, hiábavalóság érzés, vagy sikerült a legtöbbet kihozni a lehetőségből.
Fontos szempont az egyes embernél, hogy milyen választ tud adni ezekre a kérdésekre. Gyanítom, egész öregséghez és halálhoz való viszonyunkat legvégül ezek a válaszok határozzák meg. A válaszok pedig egészen addig az utolsó pillanatig nem egészek. Egészen addig minden pillanatban van lehetőség betenni valamit a mérleg pozitív serpenyőjébe.

Persze az külön ajándék, ha ezt a kalandot tiszta tudattal lehet bejárni.

Hasonló bejegyzések:
Az élet most kezdődik
Mikor a gyerekek kirepülnek

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements