A hatalom szava

Hétköznapi hímsovinizmus.
Nincs nő, aki ezt elolvasva ne ismerné fel saját élete mindennapi kommunikációs bántottságát. Apró, vagy olykor nagyon is durva és agresszív fordulatok, cselek, melyek arra hivatottak, hogy beléd fojtsák a szót, rombolják az önbecsülésed, elbizonytalanítsanak. Amíg nem olvasod el a könyvet, lehet, fel sem ismered, mi történik veled, csak azt érzed, hogy a férfi mellett, aki így beszél hozzád, egyre frusztráltabb vagy, egyre idegesebb. Már beszélni sincs kedved, csak csapkodsz inkább, “hisztériázol”. Ilyenkor a férfi, aki az eltaposásodon munkálkodik, rendszerint megkérdi, mi bajod, erre pedig nincs mit válaszolnod, hiszen amit művel veled, annyira megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan, hogy hamarabb elhiszed, te gondolod rosszul, mint hogy elkezdenéd neki magyarázni, milyen meddő és üres vele minden beszélgetés.
Úgy is hívjuk ezt már: férfi kommunikáció. Ha egy nő alkalmazza a felsőbbrendűség lenyomó fordulatait, rászólunk: Nem vagy te férfi? Nőtől a nőnek furcsa és sértő ugyanaz, ami egy férfitől megszokott.

Nem oly régen egy előadáson voltam, ahol a nemi szerepek észrevétlen továbbadásáról játszottak a szereplők. Hogyan nevelünk a gyerekeinkből úgy tipikus férfiakat és nőket, hogy észre sem vesszük. Mennyire szocializációs kérdés, és mennyire velünk született, mondhatni biológiai determináltság a nemi szerepek elsajátítása?
Ezen az előadáson volt egy pszichológus, aki időnként megállította a játékot, és elemezte a látottakat. Neki volt egy érdekes megjegyzése, ami arról szólt, hogy lám, milyen érdekes, hogy a nők azért alapjában véve egyáltalán nem akaratgyengék és meghunyászkodók, hiszen nem egy példát ismerünk arra, hogy a nő, aki simán bemegy a férje alá és feleségként beletörődik az alárendelt szerepbe, az anyaként rendkívül határozott (milyen szépen fogalmazott) tud lenni. Továbbá a tanárnők között is számos nagyon karakán és határozott egyéniséget ismerhetünk (ismét nagyon szépen fogalmazott), nem is beszélve a nem éppen tömegesen előforduló női vezetőkről, akik szintén képesek irányítani a beosztottjaikat. Vagyis talán mégsem igaz az állítás, miszerint az “Igazi Nő” irányításra és határozott elöljáróra szorul.

Azóta is gondolkodom ezen. Én is látom a tanárokat. Abban, ahogy a gyerekekkel bánnak, pontról pontra látom azokat a technikákat, amiket a férfiak alkalmaznak a nőkkel szemben. Pontosan úgy nyomják le és bizonytalanítják el a pedagógusok a gyerekeket, ahogy őket otthon a drága férjük. Milyen érdekes ez, nem?
Nevezhetjük ezt határozottságnak, de afelől szerintem nincs kétségünk, hogy mennyire káros ez a gyerekekre nézve. A magyar iskolákban elképzelhetetlen az egyenlőségen alapuló kommunikáció felnőtt és gyerek közt. Ezt a hatalomhoz szokott kicsi lelkünk már presztízsveszteségnek élné meg. Valahol mindenki főnök akar lenni, mert ez egy olyan társadalom, ami a hatalmast jutalmazza és a gyengét bünteti, így aztán a tanár(nő) mindazt a frusztrációt, amit nőként megél az otthonában és a közéletben, kompenzálja a nála gyengébbeken, a tanítványain. Azt is érdemes megfigyelni, hogy az elenyésző számú férfi tanárok között sokkal többet ítélnek a gyerekek jó fejnek, mint ahányat a nők közül. Nos, a férfi könnyebben lehet nagyvonalú, ez neki sokkal kisebb veszteséggel jár, mint a nőnek. Ő így is, úgy is hatalmi helyzetben van. Az egész élete kiváltságokkal tűzdelt, nincs különösebb igénye a főnökségre, hiszen azt megéli otthon leghamarabb, így aztán a gyerekek közt simán megengedi magának a bratyizást, a jófejséget, az engedékenységet.

Az anyákat határozottnak nevezni is sok esetben eufemizáló. Az a helyzet, hogy az anyák gyakran bántalmazók. Hogy miért, ezt most nem fejtegetném, mert több oka is van a túlterheltségtől a felelősségig sok minden. Egy a lényeg: Pont úgy manipulálják a gyerekeiket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A szavukba vágnak, hegyi beszédeznek, elhitetik a gyerekkel, hogy nem tud semmit, kinevetik, bagatellizálják a problémáit, hasznavehetetlen tanácsokkal reagálnak, ha a gyerek elmondja a gondjait, leminősítik, érzelemmegvonással büntetik, bántó szavakat vágnak a fejéhez, és időnként meg is verik.
Ha elemzem a fordulatokat, ismét ugyanazt látom, amit fentebb említett könyvben olvastam.

Úgy tartják, a női vezetők gyakran embertelenebbek, mint a pozícióban lévő férfiak.  Nyilván ez sem véletlen.
A nők férfiaktól tanulják az elnyomás művészetét. Tudják, hogy vezetőként sokkal nehezebb a tekintélyüket kivívni, mintha férfiak lennének. Egy férfi pont úgy, mint tanárként, vezetőként is lehet nagyvonalú, a tekintélye most is vajmi keveset fog csorbulni, ám ha egy nő emberséges, mint vezető, bizton számíthat rá, hogy rögtön nem fogják komolyan venni és visszaélnek a jóságával. Így aztán nem is nagyon marad más választása, mint erőt mutatni, és eleve keménynek és kegyetlennek lenni.

Legvégül meg lehet figyelni a jelenlegi hatalom kommunikációját. Azt, ahogy Orbánék elintézik a pedagógus sztrájkot (figyelmen kívül hagyás), a kisslászló ügyet (hallgatás), ahogy Lázár János nevetgél, miközben az újságírók kérdéseit bagatellizálja. Hát komolyan mondom, mintha a férjedet látnád, nem? Pont így szokott az is a szemedbe röhögni, ha te pont kurva ideges vagy, és beszélnél vele. És lám, férfiak hadai kérik ki maguknak ezt a fajta elintézési módot, és írják a jobbnál jobb cikkeket felháborodva azon, hogy mégis hogyan merészeli a kormány így semmibe venni a nép kérdéseit, ellenvetéseit. Mit képzelnek ezek, hogy beleröhögnek a pofánkba, hazudoznak, belemásznak az intim szféránkba, paternalizálnak, öndicsérnek és kiskorúsítanak mindannyiunkat. Én meg csak vigyorgok. Ej, uraim, mi ez a hiszti? Hát ti nem ugyanezt csináljátok otthon az asszonyaitokkal? Vagy az úgy rendben van?
Ugyanaz a játszma, pont ugyanaz.

Mindezt összerakva azt gondolom, a hétköznapi hímsovinizmus, a férfiak nők ellen gyakorolt kommunikációja nem feltétlen férfi sajátosság. Ez a hatalom kommunikációja. Amiért én borzalmasan károsnak látom, az pont az, hogy nem áll meg a nők elnyomásánál, hanem tolódik tovább azokra, akik semmit nem tudnak tenni ellene. Szétcseszi az oktatást, a gyereknevelést, és termeli kifelé az újabb nyomorult lelkű generációkat, akik ismét nem tudnak majd másképpen gondolkodni, csakis hatalmi alapon.

Jelenleg nincs ember az országban, akivel egy jóízűt lehetne vitázni. Nálunk a vita egyenlő a veszekedéssel, amiben valakinek biztos győzni-meggyőzni kell a másikat, vagy bele sem szabad fogni, mert akkor jaj, az már veszekedés, és akkor inkább kussoljon mindenki, és söpörjük a szőnyeg alá a problémát. Nálunk nincs konszenzus, hanem az van, hogy szülőként az iskolával együttműködni egyet jelent az előírások egyoldalú betartásával, a tanárral gyerekként együttműködni egyet jelent az előírások betartásával (különvéleményt nem kérünk). A gyerek-szülő kapcsolat pedig gyakran nem egyéb, mint folyamatos játszmázás, amiben hol a gyerek áll nyerésre, hol a felnőtt. Állampolgárként sincs egyéb dolgod, mint, hogy kussoljál és csináld, amit mondanak. Véleményt akkor nyilváníthatsz, ha előtte átestél az agymosáson és biztos pont azt akarod, amit a kormányod előír (menekültkvóta).
A demokrácia alapfogalmai nincsenek meg a fejekben. Itt mindenki győzni akar és uralkodni, magát a másiknál jobbnak, sikeresebbnek, erősebbnek érezni. Mindenki kompenzál valahol, aztán végül azok szívják a legnagyobbat, akiknek már nincs hová továbbadni. A gyerekek. Ők aztán jobb híján egymást tapossák. Gyakorolnak szép, várva várt felnőtt életükre.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements