Akar itt valaki apa lenni?

Múltkor azt kérdezte tőlem a gyerekem, hogy néhanapján nem szoktam-e belegondolni a férfiak érzéseibe.  Mintegy azt sugallta ezzel, hogy ha kicsit próbálnám az ő mélységesen nagy kínjukat átérezni, akkor empatikusabbá válnék, és nem ekézném őket ilyen intenzíven. Akkor én azt válaszoltam neki, hogy ezerszer megtettem már ezt a belegondolást, mondhatni mindig ezt teszem, de sajnos amit ilyenkor látok, az mindig nagyon megriaszt. Ez a mérhetetlen önzés és egyszerűség nem az én világom. Akkor az én fiam elgondolkodott, és azt mondta, az itt a nagyon nagy cikiség, hogy minden, amit állítok a világról, az pont úgy van. És ez bizony neki-fiatal férfiként-szégyen. Szégyelli magát a nemtársai miatt.

Szóval én igazán igyekszem, kutakszom, beleképzelem magam helyzetekbe, de sajnos alig találok valami számomra nemes motivációt, önmagáért való emberi jóságot. Mindig csak érdeket, célokat, hatalmi helyzetből adódó “megtehetem” akciókat. És persze nem kellene ítélkeznem, hiszen ha megtehetik, akkor megtehetik. Amire apellálni lehetne a nem megtevés okán, az a lelkiismeret, az emberi jóérzések, ezeket pedig pont a hatalmi helyzet rombolja legerősebben.

Többször gondolkodom azon, hogy ezzel a gyerek-dologgal mi van. Ki akar itt gyereket?
Érdekes módon nők szülesztésének legnagyobb szószólói pont a férfiak, akik-úgy általában- magából a projektből a legkevesebb felelősséget vállalják. Ők az állami nyomasztásnak sem részesei. Balog Zoltán őket nem nyöszteti, hogy szaporodjanak. Ő a nőket cseszegeti, a nők életében turkál, nekik mondja meg, hogyan éljenek. A nőket, akiknek azután az egész életét behálózza, leszedálja a gyerekvállalás. Eközben a férfiaknak kedvezményeket ad, melyet családi kedvezménynek hív, de lássuk be, az adókedvezmények  igénybe vevői nem a nők, akik a gyerekkel dolgoznak, hanem a férfiak, akik sok esetben a fizetésükből tartják fent költséges hobbijukat és/vagy szeretőjüket.
Vajon ha már annyira támogatja a kormány a gyerekvállalást, akkor miért nem a gyereket vállaló nőket támogatja? Őket miért bünteti, miközben a férfiakat jutalmazza?

Gyakran gondolkodok azon is, hogy a férfiak egyáltalán akarnak-e igazán gyereket, vagy csak ráállnak, nem tiltakoznak (ami-ezt a szexuális erőszak témájában már sokszor beszéltük-nem egyenlő az igennel. A rábólintás, a “na, jó, legyen akkor” az nem jelent IGENt). Nem úgy van-e, hogy ők is csupán mennek a kijelölt úton. Tudják, hogy a gyerek kell a nőnek, az az ő játszótere, beteljesedése. Tudják, hogy a gyerek a házasság velejárója, ám részükről nincs is ezzel gond, míg úgy tudják, azzal elvan az asszony, ők meg élhetnek nyugiban, biztos kiszolgáló háttérrel. A férfinek a házasság jó- ezen nincs mit beszélni. Annál biztos jobb és kényelmesebb, mint önmagáról gondoskodni. Emellett neki komoly társadalmi megbecsülés is. A férfi, aki gyereket nevel, az megbízható, kiegyensúlyozott benyomást kelt a munkáltatóban, így az előrejutása is garantált, hacsak nem tök hülye. Eközben ugyanez a történet óriási hátrányt jelent a nőnek, aki néhány gyerekkel a nyakában inkább megbízhatatlan, kétes munkaerő, így aztán nem is juttatják előre. A nőnek szakadatlan fizetetlen munka, teljes anyagi kiszolgáltatottság, és állandó társadalmi megítélhetőség. A nő onnantól, hogy szül, állami tulajdon. Bárki beleszólhat abba, hogyan él, mit csinál, miképpen neveli a gyerekeit. A nőt a gyerek mindenki pórázára csatolja.

Szóval egy férfinek a patriarchális társadalomban előnyökkel jár, ha gyereket vállal, miközben az életét alig valamiben változtatja meg. Az alja munka marad a nőre.
Most akkor-ahogy ezt a fiam kérte tőlem-, belegondolok egy férfi lelkébe és helyzetébe, és próbálom elképzelni az ő érzéseit és motivációit.
Mondom, mire jutok.
Kurvára fontos nekem (férfiként), hogy a világban semmi ne változzon. Higgyék csak a nők, hogy nekik ez valami elképesztően boldogító és kiteljesítő dolog. Ne is akarjanak ebbe belevonni engem, mert engem halálosan idegesít a szaros pelenka, a nyávogó, hisztiző gyerek, a mosogatószertől kipattog a bőröm, ahhoz meg végképp nincsen kedvem, hogy a hülye iskolában hülyébbnél hülyébb tanárokkal kelljen tárgyalnom, szóval ezeket én bőven meghagyom az asszonynak, és amikor meg kedvem van hozzá, akkor eljátszogatok a gyerekkel én is. Hát persze. Meg na, jó, hazahozom a suliból, úgyis útba esik.
Segítek.
Férfiként (férfinek képzelve magam) látom, mekkora szopás bezárva lenni három-hat-kilenc évig, szellemileg leépülni a sok gügyögéstől, éjszakázni, idegeskedni, 5 felé figyelni egyszerre, 24 órában készenlétben lenni, így aztán-férfiként-én vagyok a princípium leglelkesebb zászlóvivője. Dehogy akarom és magamnak ezt mindet! És férfiként meg is tehetem, hogy úgy vállalok gyereket, hogy ennek a mérhetetlen mennyiségű szívásnak csupán a töredékét kell viselnem. Ha többet vállalok, úgy döntök, igazi szülő leszek, akkor meg a sok tróger közt istenként tündökölhetek, elrinyálhatom a szeretőmnek, hogy mennyire nem becsül engem az asszony, pedig én aztán olyan jó apa vagyok, hogy nagyon.

Eközben mi, nők azt tanuljuk (férfiak sugalmazása által), hogy gyerek kell, mi akarjuk, NAGYON AKARJUK, belénk van ez kódolva bijológiailag, vagyis minden kósza gondolat, ami átsuhan a fejünkön arról, hogy mégse akarjuk, az hibás, szégyellni való ostobaság. Valahogy evidenciába tesszük azt is, hogy ha mi akarjuk a gyereket, az azt jelenti, hogy a férfi is akarja. Hát miért is ne akarná? Meg amúgy is, minek kellene másért a házasság, ha nem a gyerekért. Minek venne el az a másik, és mi a picsát csinálnánk annyi éven át együtt, ha nem szaporodunk?
Betesszük ezt evidenciába, és megszüljük a gyereket, aztán meg szakadunk bele egymagunkban. Amikor pedig a hócipőnk teli van, akkor elpanaszkodjuk a barátnőnknek, hogy a férjünk szarik bele a gyerekbe, alig, vagy nem is törődik vele. Vagy kiverjük otthon a balhét, és követeljük az énidőt, a nyugalmat, hogy mi is akarunk mást csinálni, és apuka lesz szíves apaként viselkedni. És akkor elég gyakran kiszalad a férfi száján, hogy ne ugráljál, babám, te akartad a gyereket.

Na, le lehet ülni ilyenkor, és elgondolkodni, hogy ki is akarta tényleg azt a gyereket. Egyáltalán szóba került-e, hogy mindketten akarjuk-e? Volt-e megbeszélve, hogy ha igen, akkor milyen feltételekkel? Hogy hogyan is képzeljük mi azt a KÖZÖS vállalást? Nőként állítottunk-e elvárásokat? Mert az úgy tényleg igaz, hogy a nő a testét, életét, egészségét teszi ebbe bele, és hogy ez tulképpen egy áldozat, de egyáltalán átgondolta-e előtte, hogy az kell-e neki igazán, és megtudakolta-e élete párjától, hogy ő is ugyanígy akarja-e (mármint a kulimunkával együtt)? És ha volt ilyen egyeztetés, akkor figyelt-e a válaszra? Mennyire volt az lelkesen igenlő?

Vajon hány olyan házasság van, amelyben a férfi ki lett éheztetve gyerek kérdésben? Ahol ő mondta, kérte, akarta, hogy legyen gyerek. Hány nő várja meg, hogy a társában megérjen a késztetés, a vágy arra, hogy gyereket akarjon? Hány olyan nő van, aki azt mondja, nem, köszi, én még nem akarok szülni, és hány nő megy el addig a határig, hogy a férfi kezdje akarni a gyerekvállalást? Kié itt az akarás?
Én egyetlen ilyen párt ismerek. Náluk a nő elvált, három gyereket már majdnem felnőttre nevelt, mikor újraházasodott egy gyerektelen fickóval. A férfi sokáig kérte, nyaggatta a gyerekért, mert a nő már nem akart szülni. Végül ráállt, na, jó, szül akkor még egyet, ám felállította a maga feltételeit. A gyermek jelenleg 9 éves, van egy rengeteget dolgozó anyukája, és egy 100%-os apja. A férfi babázott, most tanul a gyerekkel. Viszi az iskolai rendezvényekre, s a leharcolt anyukák rajongva nézik, miközben arról álmodoznak, bár csak felét tenné oda az ő férjük is annak, amit ez a mintapapa itten. Náluk házimunkát az végez, aki otthon van, és nem kérdés, hogy a nő nem csicska. Ezen felül ebben a megosztásban a nőnek is van annyi jövedelme (több, mint a férjének), hogy a pasi tudja, a neje bármikor megteheti, hogy lelép a gyerekkel.

Nos, egészen mások a feltételek egy ilyen “akarásban”, mint abban a rábólintós “ez a világ rendje”, a “jóvan, szüljél, ha annyira ezt akarod”, a “persze, hogy akarok gyereket, csak álljál már ki a tévé elől” hozzáállásban, ami oly nagyon jellemző (és részemről  teljesen érthető) a leendő apukák részéről.

Ha mélyen belegondolok a férfiak helyzetébe, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak ebben az apaság témában. Szerintem a férfiak többsége nem akar gyereket, csupán a nők kedvéért áll rá a dologra (meg az adókedvezmény, a kedvezményes lakáshitel, a társadalmi megbecsülés kedvéért). Nincsenek is kiéheztetve gyerek kérdésben, mert a nők meg sem várják, hogy a férfi követelje rajtuk az utódot. Azt hiszem a férfiak többsége pont úgy van a gyerekvállalással, ahogy te a házastársi rendelkezésre állással. Heti egyszer szétrakod a lábad, mert nem akarsz hisztit és picsogást. Nahát. Ők meg gyereket csinálnak neked, mert nem akarnak hisztit és a picsogást. Ebben a felállásban pedig még értem is, ha kivonják magukat a gondozásból, ami-ahogy ők is pontosan látják- tömény szívás. Ki akar olyan szívásban részt venni, amit tulképpen nem ő választ, hanem rákényszerítik? Csinálja az, aki ragaszkodott hozzá, nem igaz?

Mindent összerakva azt kell mondjam, jól csinálja a kormány, hogy a nők agyát mossa, a férfiakat pedig jutalmazza. Így a nők megszülik, felnevelik, belerokkannak, a férfiak pedig köszönik, jól vannak, és széttárják a kezüket: hát kérem szépen, ti akartátok, mi megadtuk.
Nagy igazság van abban is, hogy a gyerekszüléssel privilégium van a nők kezében. Az elnyomás legvastagabb rablánca egyben szabadságunk eszköze is, feltéve, hogy nem esszük meg a maszlagot, átlátjuk a viszonyokat és ezek fényében hozzuk meg a döntéseinket. Azt kell a nőknek végiggondolni, hogy ilyen feltételekkel mit és mennyit vállalnak, kinek (kivel) és milyen okból. A gyerekvállalás a mai Magyarországon leginkább egyszemélyes projekt akkor is, ha hivatalosan ketten vannak rá. Mert a szavak nem számítanak. Mondani bármit lehet. Csak az számít, ki mennyit tesz.

És a legviccesebb, hogy ebben a posztban pont nem a férfiakat ekézem. Annyira értem ezt, és valahol majdnem sajnálom is őket. Bele vannak húzva a gyerekvállalásba a nők által, pedig szerintem sokuk a háta közepére sem kívánja, legalábbis azokkal a feltételekkel, amikkel mi, nők elképzeljük. Nagyon nemet se mondhatnak rá, mert akkor tényleg mi értelme volna a házasságnak, mivel foghatnák meg a nőt, aki már az első randin azt mérlegeli, adott férfi lesz-e majd jó apja az ő gyerekeinek. Ha mernek belegondolni, és merik kimondani, hogy köszönöm, én ebből nem kérek, vagy csak úgy kérek, ha aztán te, a nő viszed a hátadon, akkor a nő lelép, mert neki apa kell.

Az volna itt  megoldás, ha ők maguk is átlátnák a nagy átverést, és szépen beállnának a nők mellé ekézni a balogzoltánokat, kövérlászlókat, hogy szálljanak le asszonyaik agymosásáról és hagyják, hogy minden ember úgy élje az életét, ahogy akarja.

Egyszer már írtunk erről a témáról: A férfiak nem akarnak gyereket

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements