Az alja munka mindig a nőké

Angliában minden harmadik családnak van háztartási alkalmazottja, nekik az angol átlagfizetésnél kevesebbet fizetnek.

A háztartási dolgozó alkalmazása a 35 évesek körében elterjedtebb, mint az idősebbeknél, és a szegényebb háztartások esetében (£20,000 éves jövedelem alatt) is minden negyedik alkalmaz bejárónőt. Ez utóbbi azt jelenti, hogy igen keveset tudnak nekik fizetni, sokszor “láthatatlanná téve” a dolgozót (feketemunka stb.).

Elméletileg ugyan semmi kivetnivaló nincs abban, ha valaki kiszervezi a házimunkát, de a (nem gender érzékeny) kapitalizmusban ez azt jelenti, hogy az alulfizetett munkák legnagyobb részét nők végzik el: a házi- és gondozói munkák   90%-át. A hivatalokat megkerülő bevándorlás és a “kézbefizetés” miatt igen nehéz pontos adatokat összeszedni,  de úgy becsülik, hogy 2014-ben az alapvető takarítási munkák 27%-át a bevándorlók végezték el, bár a teljes lakosság körében csak 13,1% az arányuk.

A takarítás olyan munka, amit a nők ingyen elvégeznek – mondja az átlagember logikája -, így tehát meghagyják azoknak, akik a legreménytelenebbek, és muszáj elfogadniuk a minimálbérnél is alacsonyabb fizetést meg  az alkalmi munkákat.

A feminizmusnak mindig is szívügye volt a nők és a munka kapcsolata, de nem mindig sikerül a problémát a maga komplexitásában kezelni. Egyfelől látjuk Sheryl Sandberg-et és Melissa Mayer-t (a 100 legfontosabb amerikai cég vezetésében), másfelől állandó téma a nők fizetett munka utáni otthoni második műszakja, és a “női munkák” alábecsültsége. És ritkán kötjük össze, hogy minden olyan esetben, amikor egy nő feljut a jó munkákkal rendelkezők kategóriájába, maga után hagy egy betöltetlen (takarítónői/családdal foglalkozó) (munka)helyet.

A házimunka elutasítása a hagyomány alóli felszabadulást jelenti, és egyben a nő saját karrierje/hobbija építésének lehetőségét is. De az egyenlőségnek ez az individuális modellje inkább az egyes nők hatalomba jutását teszi lehetővé, mint a nők általános és széleskörű befolyásszerzését, és semmit nem tesz azért, hogy a kevésbé szerencsés helyzetben levő nőket segítse.

Sajnos az a helyzet,  hogy rendetlenség és kosz mindig lesz, és valakinek mindig fel kell majd takarítania. Ahelyett, hogy a nemszeretem munkát más, kevésbé szerencsés nőknek kiadjuk kevés pénzért, az igazi feminista reakció az lenne, ha megkérdeznénk, a nőknek miért csak maguk közt kell azt megosztani. Miért ér kevesebbet ez a munka, mint bármi más, és miért tekintünk rá bizonytalan, nem flexibilis és elidegenítő munkaként.

A szakszervezetek mindebbe minimálisan szólnak bele, annál is inkább, mert a boltban kitett hirdetések alapján talált, kézbe fizető munkák el sem érik az ingerküszöbüket, hát még képviselni az érdekeiket!

És itt nem arról van szó, hogy a takarítási szektor ellen vagyunk, amely mindig is létezni fog, hanem  arról, hogy a munkavállalók méltóságát és biztonságát garantáljuk, különösképpen a kiszolgáltatott munkások esetében. Itt ezt a szerepet nem a multik, hanem a munkaadó családok kell, hogy betöltsék.

Egy ideális világban nem lenne elnőiesedett munka, és minden munkát egyformán értékelnének, így etikai dilemma nélkül szervezhetnénk ki a nemszeretem feladatokat. A mai helyzetben viszont elég nehéz a tiszta ház és a tiszta lelkiismeret utáni vágyunkat összebékíteni.

A cikk eredetije: The Guardian

Fordította: éclipse

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements