De legalább a gyerekeim itt vannak

Milyen szép, ugye? Azonnal akarod te is.

Milyen szép, ugye? Azonnal akarod te is.

Van még itt az anyasággal kapcsolatban egy kérdés, ami gyakran foglalkoztat. Mikor A szobát olvastam, akkor piszkált ez meg legerősebben. Ebben a regényben nagyon erősen átjön az az üzenet, hogy a gyereknek mekkora megtartó ereje van egy nő életében. A történetben van egy nő, akit fiatalon elrabol és egy szobába zár egy férfi, hogy ott azután szexuális eszközként használgathassa, amikor csak kedve tartja. A nő egészen addig akár önpusztító módon is ellenáll a fogvatartónak, amíg a gyereke meg nem születik. Mikor mi megismerjük, már egy higgadt, rendszerességre koncentráló nő (ez főképpen a filmben tűnik ennyire ilyennek), akit ámulattal tudunk csodálni. Hogyan is képes ezt ilyen megadással tűrni? Hát én a falat kaparnám ki a tíz körmömmel, ütnék, vágnék, ellenállnék! Ő hogyan tud még itt is ilyen nagyszerű anya lenni? – bennem ilyen kérdések tolultak fel.
Ahogy halad előre a regény, egyre inkább kiderül, hogy ezt a hallatlan erőt nem másnak köszönheti, mint a gyerekének.

A regény (szerencsére) nem hétköznapi történet. Nem minden nővel történik meg, hogy elrabolják, azonban mégis jól kapcsolódik ahhoz a jelenséghez, amit amúgy nap mint nap megfigyelek a nők viselkedésében és kommunikációjában. Gyereket szülnek, akár többet is, majd mikor az életük rosszra fordul, a gyerekkel vigasztalódnak, az tartja őket életben, ha úgy tetszik. Kiderül például, hogy egy bántalmazóval élnek, vagy nem azzal, de a házasságuk tönkremegy, nincsenek jól. Titkon azt fontolgatják, hogyan lehetne szabadulni, aztán rendre rájönnek, hogy sehogy, hiszen -szintén a rendszer, a patriarcha felépítés miatt- a kilépéssel veszélybe kerülne a gyerekeik életszínvonala, továbbá számítani lehetne a férj további zaklatására, akadékoskodására. Inkább maradnak tehát és tűrnek. Túl nagy a teher, túl nagy a kockázat. És aztán mikor beszélnek erről, mikor mérlegre tesznek mindent, akkor nem egyébbel vigasztalódnak, és legitimálják az igazságtalanul nyomasztó életüket, mint a gyerekeik létezésével. Megérte, mert legalább van gyerek.
Na, én ettől egész egyszerűen falnak rohanok.

Valójában ugyanis a folyamat a következő módon néz ki:
Amikor gyereket szülsz, önként kattintasz a bokádra mázsás súlyokat, melyek azután elkövetkező húsz évedet minden szinten meghatározzák. Vége annak, hogy saját élet, meg felelősség önmagadért, meg majd mész, ha valami nem tetszik. Gyakorlatilag bezárod magad, és onnantól kezdve bármi lesz, te örökkön-örökké a sokadik maradsz.
Ha szerencsés vagy, akkor ez egészen jól is elsülhet. Igen, elvétve akadnak nők, akik elégedettek az életükkel, mások annyira nem, de a gyerekeikben találnak menekvést. Ez a stratégia működik is addig, amíg a gyerekeik velük élnek, ám azonnal összeomlik, amint a gyerek elmegy a háztól, s ők ott maradnak feladat és érzelmi kielégülés nélkül. Legvégül van egy igen jelentős tömeg, akik nagyon rosszul vannak, és ezt két sör után négyszemközt ki is mondják. Félve, természetesen, mert attól egy nőnek mindig tartania kell, hogy majd miféle ítéleteket fog kapni az ilyen megnyilvánulásaiért. Réges-régen megmondták már a férfiak, hogy a nő életének értelme a szaporodás. Ha pedig egy férfi mond valamit, akkor az úgy van, és kész.
Szóval szülnek a nők, ezzel pedig elvágják magukat minden más lehetőségtől. Jó, persze, vannak, akik gyerek mellett is… No, de milyen brutális erőfeszítésekkel, avagy mekkora családi, netán fizetett közreműködéssel képesek bármit elérni? És mindez mekkora stresszel és bűntudattal jár nekik? Mennyi külső cseszegetést, kioktatást kapnak érte?

Tegyünk egy próbát. Képzeld el, hogyan élnél most, ha annak idején nem mész férjhez és nem szülsz. Szerinted hol lennél most és mit csinálnál? Szoktál ezen gondolkodni? Ha nem, akkor vagy eltolod magadtól a magadba nézést, vagy tényleg teljesen rendben vagy így, vagy egyáltalán nem ismered magad és egész életedben csupán az előírásoknak megfelelően tetted a dolgod. Ez utóbbi egyáltalán nincsen rendben, de mindenképpen kényelmes állapot, és akkor el is hiszem, hogy nem érted, amit én beszélek. Ha viszont látod magad, és van arról képed, hogy körülbelül mitől estél el a szüléseiddel, akkor azt is fel tudod mérni, mik a veszteségeid. Azzal az emberrel élnél most is, aki mellé esténként bebújsz az ágyba? Azt dolgoznád, amit most? Volt valaha álmod, terved az életedre nézve, amit veszítettél? Van valamilyen tehetséged, amit félresöpörtél? Vannak beléd szorult ötletek? Azt kaptad, amire számítottál? Ott élnél, ahol most élsz? És legfőképpen: akarnád ugyanezt a lányodnak is?
Nem egyszerű ezeket a kérdéseket megválaszolni, mert elég fájdalmas felismerésekkel járnak.
És na jó, azt mondod, megérte, és azt mondod, hogy én meg bizonyosan szaranya vagyok, és a kutyák elé dobnám a gyerekeimet.
Ugye nem vagy te is ilyen végtelenül egyszerű lény, aki azt képzeli, hogy aki ilyeneket mond, az nem szereti a gyerekeit? Basszus, ennél azért egy 5 éves is összetettebb gondolkodásra képes.
Tudod, az van, hogy ha nem szülöm meg a gyerekeimet, akkor most ők nincsenek, és fogalmam sincs arról, hogy kik volnának, és mennyire kedvelném őket. Ha nem szülöm meg őket, ők se nagyon bánkódnának, mert ugye még leszakadt peteként távoztak volna belőlem néhány deci vérrel, és köszönnék szépen, jól volnának. Senkinek nem volna veszteség, egyszerűen nem beszélnénk róluk. Így, hogy itt vannak, természetesen nevelem és szeretem őket, mert az az én egyéni szerencsém, hogy szerethetőek (de még ez sem törvényszerű, ahogy elnézem néhány nőtársam kínjait), és meg sem fordul a fejemben, hogy így, utólag valahogy eltüntessem őket. Az viszont engedtessék már meg nekem (és minden nőnek), hogy merészeljek arról gondolkodni, mi mindentől fosztott meg a gyerekvállalás.

Tapasztalatom szerint erről az érzésről nyíltan beszélni rendkívül felszabadító. Minden alkalommal, mikor valamelyik barátnőnek elrinyálhatom, hogy elegem van, fáradt vagyok, és haragszom a kibaszott rendszerre, ami behúzott a csőbe és elvette az életem, utána mindig megkönnyebbülök. Néha álmodozom arról, hogy ha nem volna gyerekem, már rég messze járnék, talán nem is ebben az országban élnék, de hogy nem ebben a városban, az teljességgel bizonyos. Lehet, hogy vattacukrot árulnék a Földközi-tenger partján, délig hevernék az ágyamon, oda mennék, ahova akarok, és közben nem kellene azon agyalnom, hogy mi van otthon. Nem baszogatna iskola, szomszédnéni, férj, senki se. Senki a világon nem tudna elkapni, és a gyerekeimnél fogva engedelmességre kényszeríteni. Közben feltehetően tízszer jobb állapotban volna a testem és az idegrendszerem, és feltehetően minimum tíz évvel tovább élnék, mint így fogok.
Milyen csodás is lenne!
Nem tudom azt mondani a veszteségeimre, hogy nem baj, mert legalább itt vannak a szép és egészséges gyerekeim, mert az csupán önámítás volna. Azt tudom mondani, hogy hála istennek, hogy ennyi veszteségből viszonylag normális és együttműködő gyerekeim lettek, akik azért némi örömöt is adnak nekem.

Aztán itt a másik, ami elő szokott jönni. Riogatják a nőket azzal a néhány szerencsétlennel, akik a gyerektelen élet után azon sajnálkoznak, hogy mégis jobb lett volna szülni, mert akkor nem lennének magányosak. Már elnézést kérek. Ugye nem azért szülünk, hogy a gyerekeinket mintegy eszközként használjuk saját érzelmi kielégítésünkre? Mert aki ezzel érvel, az bizony nagyon nem látja itt a dolog lényegét. Felnevelem a gyerekem, aztán útjára bocsátom. Nem lógok a nyakán, nem követelőzök, hanem hagyom élni. A gyerekem (is) önálló személy, akinek a saját életében a helye. Az meg, hogy valaki olyan szabadságfokkal, amit a gyerektelen lét okoz, nem képes gazdag, emberi kapcsolatokkal sűrűn tűzdelt létet kialakítani, az elég nagy szegényességre utal. Valójában inkább az szokott lenni, hogy pont a gyerekvállalás az, ami a nőket elvágja a társas kapcsolataiktól. Miután megkezdik a princípiumuk betöltését, szépen elmaradnak a barátnők, a hobbik, még egy kibaszott könyvet se lehet nyugodtan végigolvasni. Ebből azután könnyen kinőhet az a létforma, hogy a gyerekek távozásával a nő magányos marad. Szerencsés esetben feltalálja magát, egyéb esetben pedig a gyerekeit zaklatja.
Szóval nem kellene ezzel a feltételezett eljövő magánnyal sem falhoz állítani a nőket. Sokkal kevesebb gyerektelenségben megkeseredett nő van (azok közt legalábbis, akik önként választják ezt a létformát), mint ahány anyaságban tönkrementtel találkozhatunk.

Ezzel együtt pedig tényleg van egy olyan, hogy mikor nagy a baj, akkor pont a gyerek az, ami valahogy felszínen tart. Én nem menekülhetek el, nem hagyhatok ott csapot-papot, mert a gyerekeknek anya kell. Én nem omolhatok össze idegileg, nem lehetek depressziós, gyógyszerfüggő, még csak nem is ihatok, hogy a feszültséget enyhítsem, mert a gyerek az felelősség. Én nyelek és tűrök, mert nem lehet ordibálás, nem verethetem meg magam, mert a gyerek akkor sérül. És igen, mikor nagyon magányos vagyok, nagyon elfáradok, nagyon bántanak, akkor odabújok a gyerekhez, aki enyhíti kicsit a nyomást. A gyerek megtart, a gyerekért vállalom. Aztán azt mondom, ha a gyerek nem volna, hogyan is bírnám ki.
Az van, tudod, hogy akkor nem kellene kibírnod. Akkor összerakhatnád a bőröndöd, és elmehetnél. Akkor nem volnál depressziós. Akkor valahol egészen másutt lennél, egy másik életben béklyók nélkül, szabadon. Igaz, akkor nem lenne, aki enyhíti a fájdalmadat, viszont akkor élhetnél úgy, hogy ne legyenek ilyen fájdalmaid.

Szobában vannak a nők. Egy 3*3 méteres lyukban, ahonnét gyerek nélkül sokan tíz körömmel ásnák ki magukat, s amelyben gyakran a gyerek az egyetlen vigaszuk.
Nem árt látni ezt.

Női Passzív Ellenállás


(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok