Gyöngyöspata, a magyar oktatás tükre

Gyöngyöspatán évek óta szegregáltan tanították a roma diákokat, mire ők beperelték az iskolát, az önkormányzatot és a KLIK-et a hátrányos megkülönböztetésért, ami elvette tőlük a lehetőséget a továbbtanulásra.
Nekem tetszik a dolog, mármint, hogy perelnek, legfőképpen azért, mert ha végül nyernek, akkor ez talán másokat is arra ösztönöz, hogy hasonlóan járjanak el az őket érő diszkrimináció miatt, és ez majd elindíthat valami olyan átalakulást, amelyben az oktatás is fejlődik. Mert szerintem itt a diszkrimináció csak egy tünet. Gyöngyöspata nem a probléma, hanem a probléma tükre. A valódi probléma az oktatás embertelensége.
Meggyőződésem, hogy a mostani oktatási rendszerben minden diák hátrányos helyzetben van. Magyarországon iskolásnak lenni lélekölő, unalmas, gyötrő életforma, mely megöli a tudásvágyat, passzív ellenállásra nevel, és a hiányosságokat, a kisebbrendűségi érzést hizlalja a gyerekekben. A jól tanuló azért stresszel, hogy tartsa az eredményeit, a nem jól tanuló pedig a kudarcai miatt. Az integráció erre az egészre pakol rá még egy brutális stressz faktort. Azok akik nehezen tanulnak, vagy beilleszkedési gondjaik vannak, pontosan érzik, hogy őket utálják, lenézik azok, akik jobban bírják az iramot, továbbá oly szerencsések, hogy magatartásilag is rendben vannak, magasan szocializált helyről jönnek. Ez utóbbiak pedig azt érzik, hogy az életüket tönkreteszi a tőlük idegen viselkedés, a helyben toporgás (nem lehet tanítani úgy, ahogy tanítani akar az iskola).

Az integrációnak nem azt kellene jelenteni, hogy tetszőlegesen összedobálunk különböző hátterű és képességű gyerekeket, aztán beeresztünk közéjük egy túlterhelt tanerőt, és akkor ő zárkóztasson, meg tehetséggondozzon, meg még az átlagnak is adja a muníciót megfelelő tempóban. Jobb helyeken az integráció mellé jár legalább egy pedasszisztens, néhány fejlesztő-, és gyógypedagógus, akik támogatják és segítik a tanár munkáját. Emellett elvégezhető mennyiségű és minőségű a tananyag. Ezzel szemben nálunk pedagógushiány van minden fronton. Nemhogy fejlesztők nincsenek, de lassan sima, mezei tanárok se. Pedig néhány éve a tanárok fizetése (hazai, és női viszonylatokban) már-már magasnak mondható, és lám, valahogy mégse akar senki tanítani. Hogy miért, arra egyszerű a magyarázat: nem csupán a pénz számít, hanem a munkakörülmények, melyek a mostani kormányzatnak, legfőképpen a KLIK áldásos tevékenységének köszönhetően lassan megütik az elviselhetetlen kategóriáját.

A magyar oktatásban nincsenek meg az integráció feltételei, az ilyen ad hoc jellegű, háttér nélküli összedobálás pedig nem egyébhez, mint magához az őskáoszhoz vezet. A mostani állapot nem is tud más gondolatokat szülni az emberben, mint, hogy elutasítsa az integrációt, és egyre nagyobb gyűlölettel forduljon azok felé, akik az ő gyerekét hátráltatják. Az ilyenféle integráció csak arra jó, hogy már gyerekkorban megtanítsa a leendő állampolgároknak, hogy kik azok, akiket megvetni és gyűlölni kell.

A cikkben több pontban vannak felsorolva azok a megalázó diszkriminációk, amiket magam is elítélek (külön szinteken való elhelyezés, külön mosdó, megvető megjegyzések, a gyerekek megfosztása olyan szolgáltatásoktól, melyek élményeket adhattak volna nekik). Ez megengedhetetlen.
Viszont ahogy olvasom mindazt, amit a tanulmányi megkülönböztetésükről írnak, elgondolkodok, és meg is rémiszt egy kicsinyt. Mi van, ha holnap engem is feljelentenek, mert nem adok házi feladatot? Mert nem adok. Egyrészt azt vallom, hogy a gyerekeknek pihenésre van szükségük, másrészt meg azt, hogy a tanítás a tanár dolga és nem a szülőé. Szart se hiányzik a szülőnek, hogy munka után még a gyerek fejét verje a könyvbe nevelés címén. Olyan szülőnek meg főképpen nem hiányzik, aki maga is aluliskolázott. Mit tud ő a gyerekkel tanulni? Őszintén szólva nekem kisülne a szemem, ha azok után, hogy én tanításból diplomáztam, ráadásul ezért kapom a fizetésem, arra apellálnék, hogy majd a szülők otthon leckét írnak a holtfáradt gyerekükkel, igyekeznek neki elmagyarázni, amit nem ért, kikérdezik, helyreigazítják. Eközben az egész iskolarendszer erre a szülői közreműködésre van felépítve. Lecke nélkül a jelenlegi anyag nem elvégezhető, mert az iskolában töltött idő nem ad lehetőséget a begyakorlásra és az elmélyítésre, ezért ezt a szakaszt a tanárok rátolják a családra feltételezve, hogy a gyerek otthon magától értetődőn segítséget kap. A gyakorló tanárok elég gyorsan rájönnek, hogy korántsem magától értetődő ez a segítség (ami szerintem teljesen normális dolog, mert nem a család dolga a tanítás), így azután azokat a szülőket, akik nem képesek, vagy nem kívánnak a tanításban részt venni, azokat pikk-pakk gondatlanná nyilvánítják. Az ilyen “gondatlan” szülő az iskola szemében feltehetően mindenféle szempontból elhanyagolja a gyerekeiket, semmiféle nevelésben nem részesíti őket, nem együttműködő. A gondos szülő tanul a gyerekével, annak a gyereknek érdemes házi feladatot adni, az majd tud haladni, hiszen, mint mondtam, a tananyag eleve arra épít, hogy majd a szülő segédtanítóvá lép elő. Amiatt is gondban vagyok, hogy én sem, vagy alig használom az olvasókönyveket. Unalmas, bonyolult és hosszú szövegek vannak az alsós könyvekben is, melyeket az ún. “szegényes szókinccsel” rendelkező gyerekek nem értenek (meg sokszor még a másikok se). Riasztják őket ezek a szövegek, és nem szeretik azokat. Ehelyett olyan szövegeket olvastatok, amelyek közel állnak hozzájuk, áttekinthetőek. Rájuk pillantva a gyerek érzi, hogy képes lesz megbirkózni vele még az ő “szegényes” szókincsével is. Mert ugye ez is annyira relatív. Mi a mérce szókincsileg? Mit nevezünk már szegényesnek? És amikor egyre több gyerek minősül “szegényes” szókincsűnek, akkor nem kellene azt átlagossá nyilvánítani, ahhoz igazítani a mércét, és amellett adni plusz fejlődési lehetőséget annak a szerencsésnek, aki olyan közegből jön, hogy mesekönyveken nőhet fel? Szóval az is egy fontos kérdés, hogy az oktatás figyel-e az egyénre, továbbá az általánosításra okot adó sok egyénre, vagy csupán a tananyagra figyel, és nem törődve a gyerekek tudásával rohan előre. Ingatag vagy semmilyen tudásra tolja rá az újabb és újabb terheket, aztán mindennek az érzéketlenségnek a következményeit visszahányja az áldozatokra, a gyerekekre (és természetesen a szüleikre).

A dolognak úgy kellene inkább kinézni, hogy soha, egyetlen gyerek se kapjon házi feladatot, hogy az alsó tagozatnak legyen ideje minden gyereket megtanítani olvasni, sőt, a gyerekek olvasás és szövegértés tudását elmélyíteni. Szerettesse meg az olvasást. Fejlessze a szókincset, a kifejező készséget. Olvassanak a gyerekek akár fél napokon át mindenféle meséket és kártyákat százféle betűformával leírva, hogy szokja a szemük, mindezt az osztályozás réme nélkül. Ugyanígy számolhassanak sokat. Egészen addig számolhassanak, amíg a számolás rutinná nem válik. Ne kelljen bonyolult logikai bukfenceket megugraniuk, mikor még a rutinnal küszködnek.

Mondok erre egy érdekes példát. Mikor a szorzótáblát tanítottam, a tananyag előírásának megfelelően azon melegében elkezdtem rámutatni a táblák közötti, illetve a táblákon belüli logikai összefüggésekre. A gyerekek válasza erre értetlen nézés és teljes zavar volt. Na, jó, mondtam, hagyjuk a könyvet a csudába, nyomassuk a szorzást magát. Mint valami verset, úgy szoktuk szavalni, máskor ritmikus mozgással kísérjük, vagy menetelünk rá. Minden új táblát gabonapelyhekkel, babszemekkel rakunk ki, így az világos nekik, hogy összeadást helyettesítünk vele. Így megy ez hosszú hetek óta. És akkor egyszer csak elkezdett megtörténni magától a csoda. Néhányan maguktól rájöttek összefüggésekre, szóltak, hogy lám, az ott a kétszerese, meg amaz is a kétszerese. Amint enyhült a rutin hiánya, és már nem magára a tudásra kellett koncentrálni, kapacitás szabadult fel a fejükben, ami magától elkezdte megtalálni az összefüggéseket. Nem kellett hozzá erőszak.

Az is milyen nagyszerű lenne, ha nem lenne gond, ha elsőben nem tudják fogni a ceruzát a gyerekek, hanem szépen lassan tudnánk nekik azt megtanítani.

Az egész oktatás teljesen fonákul van felépítve. Van egy alig elérhető magasságban kihúzott mérce, amihez valahogy próbáljuk felrángatni azokat, akik ezt nem tudják elérni, majd mikor ez kivitelezhetetlennek bizonyul, akkor ezeket a gyerekeket egyszerűen elengedjük. Úgy szállnak el a semmibe, mint az űrhajós, akinek elszakad a kábele. Nézzük, ahogy távolodnak, s még integetünk is nekik.

Képzeljünk most el egy olyan iskolát, ahol a mérce reális magasságban van. Mondjuk minden gyerek tudjon számolni, írni, olvasni, ÉS kommunikálni, társas kapcsolatokat építeni, konfliktusokat szavakkal megoldani, érvelni, érzelmeket kifejezni. Legyen ez az első négy év feladata, és erre, csakis erre szánjunk sok időt. Erősítsük meg őket, és közben kutassuk fel a tehetségüket, azt kezdjük erősíteni. Úgy tartják, hogy a jól gondozott tehetségből merített siker emeli az egész személyiséget, vagyis ha valaki jól tud hasbeszélni, és ezt elismeri a környezete, ezt hagyják kibontakozni, értékelik, akkor az illető olyan önbizalmat tud nyerni, amivel azokat az akadályokat is könnyebben megugorja, amikhez kevésbé ért.
Szóval képzeljük el, hogy ez a mérce pl az első négy évben. Közben minden apró lépésüket elismerjük, soha nem mondjuk, hogy na, ez nem is írás, csak egy fos, hanem azt mondjuk, jééé, ma már sikerült szamárfül nélkül megírni a feladatodat, ez aztán a nagyszerű.
Képzeljük el, hogy a gyereket dicsérjük, biztatjuk, támogatjuk. Aki ennél az alapkövetelménynél többet bír, azt pedig elismerjük és fejlesztjük (biztosítjuk számára, hogy fejlődjön). Vagyis nem felzárkóztatunk, hanem tehetséggondozunk. Nem az elérhetetlen, a lélekromboló mérce, hanem az alapot mindenkinek elérhetővé tesszük, és abból lehet egyénileg kiemelkedni. Közben tágítjuk a nézőpontjukat, mutogatjuk nekik a világot, ébresztgetjük a kíváncsiságukat, és ha valaki rákattan valamire, akkor megadjuk neki a teret, hogy abban ismereteket szerezhessen.

Pl a terem ablakán beszáll egy méhecske, amitől adott másodikos érdeklődni kezd a méhek élete iránt, és akkor-ha van erre időnk és nyitottságunk- megnézzük, hogyan élnek a méhek. Videót keresünk mézkészítési akciójukról, eljátszuk drámajátékkal, hogyan kommunikálnak egymással, megbeszéljük a méz emberi szervezetre gyakorolt jótékony hatásait, aztán hopp, már meg is érkeztünk az egészségünk védelméhez, a táplálkozáshoz, a vitaminokhoz. A méhek kommunikációját figyelve tanítjuk őket az együttműködésre, a munkamegosztásra, a társas kapcsolatok fontosságára. 
Saját érdeklődésükre támaszkodva máris megtanítottunk nekik egy csomó nagyon fontos dolgot. 

Egy ilyen iskolában mindenki fordulhat afelé, ami érdekli, mert az ilyen iskola megmutatja a gyereknek, hogy mi minden érdekelheti. Akinek nincs tudása a világról, annak hogyan is lehetne érdeklődése? Eközben ebben a rendszerben az alapkövetelmény könnyedén, akár a szülők vegzálása nélkül elvégezhető.

Ilyen hozzáállással szűkíthető lenne az a hátrány, amivel feltehetően a gyöngyöspatai gyerekek kerültek első osztályba, és amely hátrány nemhogy csökkent volna, de csak egyre nőtt az évek során. Mert míg az egyik gyereknek adott a saját íróasztala a saját szobájában, a csend és nyugalom, ami elengedhetetlen a házi feladat megírásához, az otthoni tanuláshoz, továbbá a jól képzett szülő, vagy pénz magántanárra, addig a másiknak csak a kudarcok jutnak. Egy év, sőt, fél év elég, hogy akkora szakadék legyen a két helyről érkező gyerekek közt, ami soha, soha nem hozható be. És akkor tényleg az van, hogy az alig olvasó, szegényes szókincsű gyerekre feleslegesen nyomják rá az angolt. Egyébként meg tegye már fel a kezét, akinek a gyereke fizetett magántanár nélkül használható angoltudást szerzett a közoktatásban. Na, ugye. Pedig tanulja 3. osztálytól.

Szóval én teljesen értem, amit a gyöngyöspatai fiatalok éreznek, és mélyen felháborít, amit műveltek velük, ezzel együtt viszont nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban nagyobb eséllyel indultak volna neki a középiskolának, ha van házi feladatuk, vagy ha a tanárok komolyan veszik az angolt és az informatikát abban a formájában, ahogy ez most elérhető a diákoknak. A mostani iskolarendszer feltételezi, hogy a gyerek rendezett körülmények közül, kiegyensúlyozott lelkiállapotban, (lehetőleg pedagógiailag) képzett szülőktől, jó anyagi kapacitásokkal érkezik az iskolába. Erre a feltételezésre rakja rá az iskola a maga elvárásait. Eközben tudjuk, hogy egyre több család a megélhetésért küzd, sok gyereket nevelnek nagy szegénységben, sok szülő örül, hogy él, ő maga is ebben az iskolarendszerben nőtt föl, vagyis nincs tudása ahhoz, hogy a gyerekét segítse. Azt is tudjuk, hogy akiknek minden feltétel adott, azok is szenvednek. Mire megtanulnak olvasni, addigra meg is utálják az olvasást. Az iskola versenyezteti, nem együttműködésre tanítja gyerekeket, ettől állandósulnak a konfliktusok. Aki nem tud tanulni, az legalább erősebb, le tudja nyomni a kis “csicska strébereket”. Ad is a fejükbe, mert neki olyan tükrök a privilegizált gyerekek, melyek megmutatják, mennyire nem képes ő helytállni.

Úgy gondolom, hogy integráció kell, és működnie kellene. Pont az volna a célja, hogy a társadalom egységét erősítse már a gyerekeknél. Ebben a formájában viszont pont az ellentéteket mélyíti el. A nehezen tanuló, eltérő magatartású gyerekeket beletolja az elviselhetetlen kategóriába, és ha ez még rasszhoz is köthető, akkor ez igen gyorsan odavezet, hogy a gyerekek fejében szimplán annyi lesz a történet, hogy a cigány gyerek buta, piszkos és verekedős. Ez pedig már önmagában szegregáció, amelyhez még külön szint, külön vécé sem kell. Ott, az osztályban megvalósul a kirekesztés, és erősödik egyik oldal felsőbbrendűség tudata, miközben a másik oldal egyre értéktelenebbnek érzi magát.

Legvégül pedig nem volna hátrány, ha olyan pedagógusok oktatnának, akik maguk nem rasszisták, hanem elfogadásra, türelemre tanítják a gyerekeket. A hang, az elszólások, a tekintet sokat elárul rólunk. Minden megnyilvánulásunk közvetít valamit a gyerekek és a szüleik felé. Még szavak sem kellenek, hogy a gyerek tudja, felmérje, ő itt kevesebbet ér, mint az a másik. Mert azt érdemes észben tartani, hogy a gyerek nem buta, csak még keveset tud. Ezt a nagyon egyszerű igazságot már Karak is megmondta a kis rókának, mikor ő magát minősítette ostobának.

Úgy gondolom, nem kellene gyerekeket csak úgy elengedni a semmibe. Mindenkinek joga van a tudáshoz és ahhoz is, hogy teljes értékű embernek érezze magát. Olyan rendszert kellene teremteni, ami minden gyereknek lehetővé teszi a fejlődést. Ma nagyon sok olyan gyerek van, aki nem tud tanulni, elvész a rendszerben. Lassan ott tartunk, hogy ehhez még cigánynak sem kell lenni. Ha pedig ez így van, ha ilyen nagy számban sikertelen az iskola, akkor azt nem lehet a gyerekekre terhelni. Ott valamit a felnőttek csinálnak rosszul.

Azt gondolom, jó ez a per. Bízom abban is, hogy az érintettek megnyerik, aztán abban, hogy lesz majd több ilyen. Mindenféle emberek fogják majd számon kérni a magyar oktatást azért, amit velük és a gyerekeikkel tesz. Úgy tűnik, a hatalom vak a problémákra, süket a kérlelésre és az érvelésre. Ideje büntetéssel rákényszeríteni a változásra.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok