A soknál is többen. Mondd el te is!

Nekem fogalmam sincs, mennyien vagyunk olyanok, akiknek már elege van a férfiak uralta világból. Mármint hány olyan nő lehet, akinek ugyan fogalma sincs arról, mikről beszélgetünk mi itt az interneten, meg fogalma sincs feminizmusról, meg nőmozgalomról, meg még arról sincs fogalma, hogy nincs neki fogalma, csak azt érzi, hogy azzal, ami van, ahogy neki élnie kell, azzal valami nagyon nem stimmel. Azt sem tudom, hány olyan nő van, akik csak úgy olvassák például a gumit, de arra már nincs merszük, hogy meg is osszák, továbbadják, felvállalják az érzéseiket ismerőseik, legfőképpen pedig szeretett hites uruk előtt. Mert minálunk egy feleség nem önálló véleménnyel bíró személy, hanem leginkább a zura árnyéka, olyan tartozék, akinek viselkedését, megnyilvánulásait ahhoz kell igazítani, amit amaz jóváhagy.

Valahol mélyen mindig, még legelvakultabb feleség-szerepemben is azt képzeltem, hogy minden ember önálló lény, aki vállalhatja a nézeteit, gondolatait, főképpen akkor, ha ezek a nézetek sok ember szabadságáért szólnak. Úgy képzeltem, én is ilyen ember vagyok, ez a jog engem is illet. Egész gyerekkoromban ahhoz kellett igazítani magam, hogy a szüleimnek megfeleljek, őket szégyenbe ne hozzam, akkor hurrá, felnőtt vagyok, végre lehetek önmagam. Aztán néhány évvel ezelőtt szembesültem azzal, hogy ez korántsem így működik. Akkoriban kezdtem a hivatalos profilomon feminista cikkeket osztani, és néhány ilyen után a férjem szólt nekem, hogy bár tőle azt csinálok, amit akarok, de azért ez kellemetlen neki. Neked?-kérdeztem döbbenten. Hát igen, mert így majd az emberek azt fogják gondolni, hogy ő ver engem, vagy ő ilyen meg olyan. Nem azt fogják gondolni, hogy ez a nő feminista, és szeretne egy jobb világért tenni, hanem azt, hogy veri a férje.

A férjemet értettem azért valamennyire, hiszen én is itt szocializálódtam a partriarchátusban, közben azonban mélyen felháborított, hogy nekem nem lehet a meggyőződésemet és véleményemet felvállalnom, hanem nekem azt kell szem előtt tartanom, hogy ez majd a férjemre milyen fényt vet. Ráadásul eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik házas férfiként rendszeresen osztogatnak pucsító seggeket, melleket, nőgyűlölő vicces kiszólásokat, és közben egyetlen percre sem gondolnak abba bele, hogy a népek majd “mit szólnak ehhez”, valamint, hogy ezzel saját nejükhöz fűződő viszonyukat minősítik, és általában a nők felé irányuló lenézésüket is kifejezik. Arra is gondoltam, hogy vajon ezen férfiak feleségei szólnak-e ilyen képek láttán életük párjának, hogy bazdmeg Béla, ne égessél már ilyen hülyeségekkel, mert még azt gondolják az ismerősök, hogy egy álló farkú, félrekúró (vagy félrekúrásra vágyó), nőgyűlölő barommal élek.

No, mindegy is, ez csak egy mellékszál, a lényeg az, hogy azóta is eszembe jut ez a párbeszéd, mikor azt látom, hogy egy-egy nagyon erős cikk megosztásai elkezdenek felfelé kúszni. Tudom ugyanis, hogy egy házas nőnek biza mindig mérlegelni kell, hogy mit oszthat meg és mi lesz majd számon kérve rajta, mondván, hogy olyat már egy feleségnek nem illik.

Nagyot alakult a világ az elmúlt pár évben. Néha, türelmetlenebb időszakaimban persze azt gondolom, hogy nem. Dühös vagyok, hogy a nők még mindig beleállnak a rendszerbe és hagyják magukat kihasználni, hogy nem látják azokat a nyilvánvaló lehúzásokat, amik nekem már-innen, az én életemből nézve- olyan nagyon egyértelműek és felháborítóak. Aztán meg eszembe jut, mennyire nem lehetett még semmit sem tudni a női princípium penészes hazugságairól akkoriban például, mikor én keresgéltem (volna) az én utamat. Milyen jó lett volna akkor kapaszkodni olyan közösségekbe, amelyek megerősítik a motoszkáló gyanúimat.
Ma már azért aki olvas és tájékozódik, találhat válaszokat a kérdéseire.
Aki tájékozódik.
Aki olyan kivételezett helyzetben van, hogy módja, ideje, alkalma van tájékozódni. Mi van azonban azzal az elképesztő tömeggel, akik csak tolják a műszakjukat, aztán rohannak haza kiszolgálni a családot, majd (a kötelező dugás után) ájultan dőlnek ágyba? Akik fel sem jutnak az internetre, vagy csak épp annyi időre, hogy nagy hirtelen- magukat is erősítvén és vigasztalván- megosszák a Szeretem a családom fészbuk oldal aktuális virágcsokros mélybölcsességét (na, azért aztán nem szólhatnak az ismerősök). És azokkal mi van, akiknek nincs annyi alaptudásuk sem, hogy eljussanak a mozgalom írásaihoz, vagy netán megértsék azokat? Vannak ilyenek is sokan.

Ma véletlenül keveredtem beszélgetésbe egy nővel. A helyi közösség tagja, ott dolgozik a suliban (közmunkán), és eddig ugyan nem beszélgettünk soha hosszan, de nagyon bírom, kedvelem. Egy gyerekről dumáltunk, aki hozzám jár, és akit ismer ő is. Pár mondat után szóba kerültek azok a nők, akik felnevelik a saját gyerekeiket, aztán a tágabb családban beüt a ménkű, ki akarják emelni a saját lányuk, fiuk gyerekét, és akkor ezek a nagymamák, hogy az unoka ne kerüljön idegenekhez messzire, bevállalják az újabb “gyermekáldást”. Mondtam neki, milyen őrület lehet ez már. Hiszen az, hogy nevelik mások gyerekeit, az már nem az ő döntésük. Ők vállalták a magukét, megszülték, felnevelték, aztán a nyakukba szakad még kettő-három akár, és kezdhetik az egészet elölről. Ha a szétcincált gyerek meg nem úgy működik, ahogy kéne, akkor jön az iskola, a gyerekvédelem, és elkezdi őket zaklatni, molesztálni, amiért nem állnak helyt. Szerintem meg kurvára helyt állnak már azzal, hogy egyáltalán hajlandók ezt a plusz terhet vállalni. Ha meg nem boldogulnak, miközben azért mentesítik a rendszert néhány újabb állami gondozottól, akkor segíteni és támogatni illene őket, nem piszkálni és számon kérni. Úgy, úgy, helyeselt a nő, majd hozzátette, hogy bizony náluk is bármikor előállhat ilyen helyzet, mivel az ő gyereke is elcseszte, nem jól tolja, ő meg retteg attól, hogy egyszer majd a két unokája az ő nyakába szakad. Muszáj lesz vállalnia, ha úgy lesz, mert idegenekhez, messzire csak nem engedné őket, meg aztán mit is szólnának a népek. Nemigen lesz választása, pedig cseppet sem hiányozna neki a verkli. Kb. ez volt a szitu, ahonnét indultunk, és döbbenettel hallgattam, ahogy ez a nő ösztönből és nulla feminista képzéssel kezdte mondani pont azt, amikről mi is beszélgetünk itt. Hogy mostanra bizony pont elege van, és neki is egy élete van, és pont szeretné azt élni, miután nagy részét beáldozta a gyerekeinek. Szereti ugyan őket, de már elég, elég, elég.
Gondoltam, megpiszkálom még kicsit, és dobáltam neki szépen a labdákat, erre ő kinyílt, mint a rózsa, és tolta a lusta és tohonya férfiak általunk ismert és hangoztatott kritikáját, a megvert, elnyomott nőkkel való együttérzést, meg azt, hogy ő ugyan nem csinálná. És miután letette a terhet, megállt, és nézett rám barátságosan. Azt mondta, ő azt hitte, egyedül van, hogy csak ő érzi, hogy elég volt már, és csak neki van követelés a szívében arról, hogy az ő egyetlen élete is érték, és hagyják már őt békén. Most annyira jó, hogy én is így gondolom.

Hoppáréka! Ismerős neked ez? Mert nekem bizony nagyon. Eszembe jutottak rögtön az első cikkek és megnyilatkozások, amiket néhány éve olvastam, az első ujjongásaim, a felismerés, hogy NEM VAGYOK EGYEDÜL. Eszembe jutott, mikor először kerülhettem olyan közösségbe, ahol értik, amit beszélek, nem kell attól tartanom, hogy majd valami ősanya kioszt és elmondja, miért vagyok szarember. Micsoda felszabadító élmény volt az! Micsoda bizalmat ébresztett bennem! Milyen kötődésem volt ezekhez a közösségekhez! Valakik, akik végre értenek!

Vajon hány ilyen nő él köztünk? Olyanok, akik még nálunk is rosszabb helyzetben vannak, akik el se jutnak odáig, hogy információkat, társakat találjanak, hanem csak nyomják magányosan, és azt képzelik, hogy rajtuk kívül mindenki élvezi ezt. Akik se nem mozgalmárok, se nem semmik, csak olyan nők, akiknek már pont elegük van a rendszerből.
Tulajdonképpen mennyien lehetünk?

Azt hiszem, nagyon szűk az a réteg, akiket látunk. Ide, a tudásba és az internetre még mindig túl kevesen jutnak el, ráadásul azok egy része szarik az egyenlőségbe, inkább kápóskodik és védi a rendszert, ami a férfi által megélhetést, a gyerek által életprogramot biztosít számára. Ő szerencsés, hát megteheti, hogy vak marad a többiek gondjára.

Akik viszont a legnagyobbat szívják, azok ott vannak a végeken. Nekik fogalmuk sincs arról, hogy a világ változik, és nincsenek már egyedül. Még azt sem tudják, miket hablatyol össze a kormány, vagy ki az a kisslászló, kik a feministák, hogy a nőknek mihez lenne joguk, és mitől fosztják meg magától értetődőn őket. Fogalmuk sincs szabadságról, szabad választásról, egyenlő jogokról. Abba nevelődnek bele, hogy ez a női élet, ebből (a szarból) kell kihozni a legjobbat, de legalábbis valamit. Arra, hogy hogyan, arra nem ad választ senki sem (csak a “Szeretem a családom”, avagy Oravecz Nóra).

Én ma már bármikor megnyílok és elkezdem a labdáim hajigálni. Mindig rákapnak a nők, és érzik, amiről beszélek. Nagyon kevesen nem érzik. (Őket meg “letiltom”. Nincs velük dolgom odakint se.) A kinti világ teli van olyan nőkkel, akik szívnak az anyasággal, a feleségséggel, a rokonok, szomszédok, hivatalok állandó cseszegetésével, a bérstoppal, az anyós ápolásával, vagy csak szimplán a belük kilóg már, és a tudatukba szép lassan bekúszik az az egyszerű (nem feminista) mondat: Nekem is egy életem van.

Sokan vagyunk. Nagyon sokan. Nem látjuk egymást, sokakat nem látunk, sokan nem jutnak el ide. Nem baj. Majd lesz ez másként is. Van szám, neked is van szád, el tudjuk mondani, van fülünk, meg tudjuk hallgatni egymást. Csak egymásra számíthatunk. Nagyon hiszek ebben. Ebben a támogatásban, a nők összekapaszkodásában. Meg abban, hogy mind önálló személyek vagyunk, akiknek joguk van a saját érzéseikhez, gondolataikhoz. Érdekelhet valakit a nők nyomorult élete akkor is, ha neki a saját párkapcsolatában jó. Megláthatja mások nyomorát, szólhat érte. A társam pedig- ha igazán a társam-, ha bizton tudja, hogy ő maga bűntelen, akkor nem lehajtja ezért a fejét, hanem büszkén kihúzza magát: Lám, az én feleségem a nemek egyenlőségéért dolgozik.
Pont úgy, ahogy a fiam szokta, aki ha az anyjáról mesél, sosem felejti el mondani, hogy tanár vagyok és emberi jogi harcos (ő mondja így).

Szóval úgy vélem, eljött az ideje, hogy ne fejet lehajtva sunnyogjunk arról, mit is gondolunk. Azt hiszem, a következő lépés lehetne a kirajzás. Jó kis beszélgetések, kérdezgetés, figyelés a többi nőre fodrásznál, boltban, társaságban. Lehet most már szép óvatosan feladni a labdákat, ébresztgetni mindenkit. Többen vagyunk, mint sokan.
Persze simán mellényúlhat az ember, belefuthat olyanba, aki másképp gondolja, de azt hiszem, úgy látom, hogy egyre kevesebben vannak azok. Sok nő szív, nagyon sok. Olyanok is, akik nem feministák. De tudod mit? Nem is baj, ha nem azok. Nem kell mindenkinek “emberi jogi harcosnak” lenni, hiszen aki nem az, az is szeretne a saját életében boldogan és szabadon, erőszak nélkül, békében hagyva élni.
A feministák pedig tesznek azért, hogy ez minden nőnek megadassék.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok