Ideje a változásnak

Próbálok visszaemlékezni fiatal lány koromra. Mikor már kaptam némi szabadságot és eljártam szórakozni, gyakran megesett, hogy éjjelente egyedül mentem haza. Gyalogoltam vagy két kilométert az éjszakában barátnő és pasi nélkül. Később, huszonpár évesen ez mindennapossá vált. Az egész főiskolát végigbuliztam. A városban volt három hely, ahova jártunk, és néha egész éjjel ezek között ingáztunk hol egyedül, hol társasággal. Jó nagy társaságunk volt, fiúk, lányok vegyesen. Sok időt töltöttünk együtt. Voltak nagy beszélgetések. Úristen, fiúkkal is tudtunk olyanokat dumálni, hogy máig emlékszem rájuk. Meg volt szex is persze, meg fájdalmas szerelmek. Engem is szívattak meg, és olyan is volt, hogy bezárt valaki a lakásába, amíg dolgozni ment, mert nem akarta, hogy elhúzzak, míg odavan. De nem, nem erőszakolt meg, és nem vert meg, és igen elszégyellte magát, mikor azután soha többé nem beszéltem vele. 
A szex is más volt. Ilyesmi, hogy anális szex, vagy pornográf erőszakoskodás szóba se került. Ha valaki megtetszett, (szinte) biztos lehettem abban, hogy nem fog olyasmiket elvárni, amik tőlem idegenek. 20 éves elmúltam, mikor az orált kipróbáltam, és az én döntésem volt. Én akartam, mert akkor már hallottam erről, és kíváncsi voltam. Mondhatom, hogy nem élveztem el tőle, ahogy azóta sem soha, soha, soha (képzeld csak el, nincs a nők torkában csikló), ellenben akkor, és azóta is mindig nagy stresszt okozott, hogy mikor kapok a számba valami olyat, amitől megfordul a gyomrom. A stressz meg ugye nincs túl jó hatással a libidóra.
Mindegy, a lényeg, hogy kíváncsi voltam, ráadásul ez egy nagyon fasza csávó volt, nagyon tetszett nekem, és én döntöttem úgy, hogy na, akkor most megnézem, mi ez. Nem kérte, nem nyavalygott, nem nyomta le a fejem, és teljesen odavolt, hogy ilyen élménye lehetett.
(Nem is csináltam utána évekig senkivel, és akkoriban lám, jó voltam úgy is, kellettem úgy is. Aztán szép lassan belekerültem abba, hogy már nem kegy volt, különleges élmény, hanem valami olyasmi, amit ha nem akarok, húzódozok, akkor én vagyok megszégyenítve. Úgy kúszott be a szexbe elvárt minimummá degradálva, hogy észre sem vettem.)

Érdekes visszatekinteni, mert a változás bennem és a világban olyan lassan történt, hogy észre se vettem. Sok évre kell visszanézni, hogy egymás mellé állítsam, mi volt akkor, és ehhez képest mi van most.

Ma már félek az utcán egyedül, miközben 20 évvel idősebb vagyok. Félek, hogy megtámadnak a pénzemért, vagy… hát ilyen nagyképű vagyok, hogy merem ezt képzelni… hogy megerőszakolnak.
Ma már az orális szexre sem úgy tekintek, mint lehetőségre, hanem azt látom, hogy ez a minimum, az alap, amit nyújtani illik a partnernek, ha valaki nem akarja, hogy prűdnek mondják, vagy nyaggassák érte. Ma már nem egyértelműen örömforrás, nem kifejezése az odaadásnak, hanem gyakran elvárás a tinédzser lányokkal szemben is. Ma már csak az a kérdés, hogy ki milyen ügyesen, mélyen és hosszan csinálja, és persze, hogy lenyeli vagy az arcába kéri a végét.
Érzed, mennyire különbözik a kétféle megközelítés?

Mikor megnézem az internetes diskurzusokat a pornóellenes cikkek alatt, vagy ott, ahol orvosok, szexológusok aggódnak az anális szex terjedése miatt, irtózattal fordulok el a férfiaktól. Jól fogalmazó, szemmel láthatóan értelmes pasik tesznek tanúbizonyságot a legnagyobb érzéketlenségről és tudatlanságról. Nyilvánvalóan leszarják a partnerüket, csak az érdekli őket, hogy a farkukat oda dughassák, ahova csak akarják, és ezt a durva önzést mentegetik a szabad választás szlogenjével. Úristen, mi van ezeknek a fejében?- jut eszembe ilyenkor. Ha ágyba bújnék valamelyikkel, hányadik percben kezdene nyomakodni a kívánságaival, miközben én ott lennék ruhátlanul, felizgatva egy olyan helyzetben, amiből már nem lehet könnyedén kiszállni. És ha ezek így gondolkodnak, mi a biztosíték arra, hogy az összes többi nem így gondolkodik?
Nincs kedvem kockáztatni, ezért inkább bele se kezdek velük semmibe.
Nem lennék szeretője sem senkinek. Túl az elvi elutasításon, egyszerűen biztonsági okokból sem. Mióta savval leöntötték azt a nőt, azóta pontosan megtanultam, hogy olyan pasival soha de soha nem szabad kezdeni, aki eltitkolja a létezésem. Szeretőnek lenni életveszélyes (pedig jelen esetben nem is beszélhetünk valódi szeretőségről, hiszen a faszi első perctől azt hitette el az áldozatával, hogy perceken belül elválik).
Nem engedném senkinek, hogy a házamba költözzön. Napi szinten olvasom a párkapcsolati erőszak történeteit, és tudom, látom, hogy akit egyszer beengedsz a házadba, attól nem biztos, hogy szabadulni tudsz. Nem védi semmi a nőket. Együtt élni egy férfival időnként életveszélyes, de minimum korlátozó és megterhelő.

Mindeközben azt látom, hogy a férfiak, az állítólagos “nem olyan” férfiak, a “jó” férfiak a világon semmit nem tesznek azért, hogy változzon a helyzet. Mentegetik a mocskukat, nyomnák lefelé a nők hangját, vagy hallgatnak cinkosul. Na, ha valami keserűvé tesz, akkor ez az. Meg az, hogy a mostani fiatal srácok mellettük nőnek fel, és válnak olyan férfiakká, akiktől a lányainkat félteni kell. Úgy tűnik, a férfiak nem féltik a lányaikat, vagy a féltésük csupán abban nyilvánul meg, hogy a lányokat igyekeznek bezárni, netán abban tetszelegnek, hogy aki az ő lányukat bántja, azt majd jól megverik. Aztán esténként leülnek a pornó elé, meg álnéven mentegetik kisslaci bácsit. Mer az más.

És nem mondom, hogy ez nem fáj nekem. Ha visszaemlékszem arra a fiatalkori önmagamra, az akkori életemre, ma már boldog, szabad életnek látom. Mennyivel kevesebb félelem és gyűlölet jutott akkoriban egy lánynak. Emlékszem a haveromra, aki 3 évig volt a barátom, padtársam a főiskolán, és velem osztotta meg a szerelmi ügyeit, ahogy én az enyémeket ővele, aki olyan alter zenéket mutatott nekem, amiket akkoriban még lehetetlen volt csak úgy, a rádióból megszerezni, akivel politizáltunk, lelki életet éltünk őszintén, tisztán, szex nélkül. Visszaemlékszem a fiúra, aki utcai telefonfülkét hívott fel, hogy beszélhessen velem, és emberek jöttek be a munkahelyemre, hogy menjek, mert engem keresnek. Visszaemlékszem az akkori érzéseimre, amikkel mindezeket megéltem, és szomorú vagyok, igen. Mert bár akkoriban is estem pofára és okoztak nekem fájdalmat, mégis a biztonságérzetem sokkal nagyobb volt, mint most. Volt biztonságérzetem.
Most csak a gyanakvás van és az irtózat.
Néha nézem a pasikat magam körül, és az jut eszembe: ezeknek mi lehet a fejében? Ezek mit nyomnának rám, ha letolnám a bugyimat, vagy érzelmeket pazarolnék rájuk? Mit tennének, ha a sötét utcán bizton tudnák, hogy megúszhatják a bántásomat?  Ezek hogyan vélekednek a nemi erőszakról? Ezek csalják-e a nejüket nagyon jópofán? Ezek szólnak-e, szót emelnek-e az erőszak ellen, vagy ezek is félrenéznek, hallgatnak cinkosul, sütögetik a maguk pecsenyéjét és a seggbe kúrásról álmodoznak? Már nem akarom tudni. Túl sokat láttam, túl sok történetet ismerek, túl sokat hallom őket megnyilvánulni.

Csak annak örülök, hogy nem lányom van. Ha a fiaim mesélnek az élményeikről és az érzéseikről, olyan vagyok, mint a penge. Lesem a szavaik mögött, hogy milyen emberek. Nőpárti vagyok, ezért azt figyelem, a gyerekeim mit tesznek és mit nem tesznek a lányokkal. Mert a lányok kiszolgáltatottabbak. Ők úgy vannak idomítva, hogy ma már bármit meg lehet tenni velük, aztán ezért a kiszolgáltatottságért még a felelősséget is rájuk nyomják. Kurvát csinálnak belőlük, aztán megvetik őket. Ráadásul van itt valami, amit soha nem lenne szabad elfelejteni. Az, hogy valakivel bármit meg lehet tenni, nem jelenti, hogy meg is szabad vele tenni. Az, hogy a lányok mit tanulnak magukról, a testükről, a szexről, a nemi szerepekről, a gyerekvállalásról, a vagányságról, az nem jogosítja fel a fiúkat arra, hogy visszaéljenek ezzel az internalizált elnyomással. Az, ha egy nő önként áll be csicskának, mert ezt tanulta, nem jogosítja fel a férfit arra, hogy éljen-visszaéljen ezzel. Ha mégis megteszi, akkor a megvetés őt, a visszaélőt illeti.

Ebben a közegben nagyon nehéz a fiaimnak jó emberré lenni. Minden azt ordítja a fejükbe, hogy a nők használhatók. (Ahogy a nőknek azt tanítják, hogy ők használati tárgyak. Így hangolódik össze a kétféle szerep, amiben aztán mindenki boldogtalanná válik.) A fiúk fejébe az ül be, hogy a szerelem azt jelenti, hogy kell valaki, aki rajongva imádja őket, akit elő lehet kapni, ha unatkoznak vagy szexre vágynak. Szó nem esik a másik ember ismeréséről, megbecsüléséről, elfogadásáról, felfedezéséről. Ezzel a tanítással megy szembe mindaz, amit én mondok nekik. Az, hogy nem parasztnak lenni még nem jelent automatikusan jó emberséget. Bizony, a világ ott tart, hogy egy 18 éves fiú, aki nem geci egy lánnyal, az rendkívülinek van kikiáltva az összes többiek mellett. Ilyen világban nehéz reálisan látni magukat és önkontrollt gyakorolniuk. Az anya pedig, aki elveszi a kényelmes, “én bezzeg jó pasi vagyok” identitást, az kötekedő és túl nagy elvárásokat támaszt.

Nagyon nehéz most lánynak is lenni, miközben a változás kulcsa a lányok kezében van. Nyilván nem véletlen, hogy ilyen erővel akarják őket csicskának, ingyen kurvának, házi használatos pornósztárnak, egyben szülőgépnek, konyhatündérnek nevelni (mármint a médiában és a közbeszédben). Egyértelmű ugyanis, hogy ha a lányok/nők beintenek a patriarchátusnak, és már nem elégszenek meg az épp csak nemgeci férfiakkal, ha elkezdenek a saját életükkel foglalkozni, akkor az egész rendszer összeomlik.

Nem jó most nőnek lenni. Férfi sem akarnék lenni, mert nem akarnék közéjük tartozni. Ebben a világban szégyellném magam férfiként. Nő szeretnék lenni egy jobb világban. A patriarchátus megbukott. Csak pusztítást, erőszakot, korlátokat és tömeges boldogtalanságot volt képes kitermelni. Éppen ideje felépíteni helyette egy békésebb, harmonikusabb világot. Ebben pedig az első lépést nekünk, nőknek kell megtenni azzal, hogy azt, amit a patriarchátus képes felkínálni, azt elutasítjuk.

Női Passzív Ellenállás

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements