Fa vagy bonsai?

 

Mer amúgy mi lenne, tényleg? Mi lenne a nők életével, ha nem szolgálnának tovább, hanem elkezdenének tudatosan távolodni a nekik kijelölt szereptől? Mi történik a nőkkel, ha meginog az az identitás, amit tanultak magukról?
Mi történne veled, ha hirtelen eltűnne a férjed, családod, ápolásra szoruló nagymamád? Mi maradna akkor belőled?

Ismerősöm meséli, hogy első éves egyetemista rokonát kérdezték családi összejövetelen, hogy ha már ilyen jó szakot választott, hogy csillagásznak készül (ami azért még jó néhány évet felemészt), akkor majd akar-e (és ha igen, mikor) gyerMeket és persze azzal járó férjet. A lány meg (21 éves) fanyalogva azt válaszolta: Hát, kéne majd.
Hát, kéne majd. 
Micsoda eszeveszett akarás és lelkesedés ez, igaz? És öregem, ilyen hátkénékre szüljük meg a gyerekeinket, és vállaljuk az életen át tartó önfeláldozást. Csillagászból válunk háztartási alkalmazottá. Mer érted, ez a lány is mondaná azt, hogy nem, isten ments, hogy szüljek? Tenné ki magát a megszólásnak, nőrokonok felszisszenésének, magyarázkodásnak, miközben lehet, még maga se tudja, hogy akar-e úgy élni? Inkább az van szerintem, hogy mostanra már jobban tudja (megtanulta) azt, hogyan kéne majd élni, mint azt, ő hogyan is akarna. Ma hátkéne, holnap szülőszoba. Végülis, ha mindenki bevállalja, akkor annyira szar csak nem lehet.

Aztán beletoljuk az energiánkat ezerrel. De olyan elképesztő energiákat, hogy ma már-visszatekintve- ámulok magamon, hogy mennyire toltam erővel, erőből azért, hogy ez olyan legyen, amilyennek lennie kell. Később meg már azért, hogy legyen egyáltalán. Egy férfi a felét se bírta volna el.
Közben nem nagyon emlékszem arra, hogy könnyedén, élvezetből csináltam volna. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak nagyon jó szakaszai és pillanatai, de az alapérzés az nagyon messze volt attól, mint mikor valamit saját örömömre csinálok. Ahhoz túl nagy ebben a felelősség, túl nagy a nyomás, a teher. A tudat, hogy ha könnyedén veszem, akkor nagyot hibázhatok. A gyerek pedig nem hobbi és nem szórakozás. Az egy ember.

Hiszem, hogy az élet értelme, hogy élvezzük. Hogy minden bennünk rejlő kvalitást, lehetőséget kiaknázzunk, megtapasztaljunk, véghez vigyünk. A szaporodást kijelölni, mint az élet értelmét meglehetősen sivár és túl egyszerű megközelítés. Ha ennyi ezer évet eltöltöttünk az agyunk és lelkünk kifejlesztésével, nem kéne elkótyavetyélni az értékeinket csupán a fajfenntartásra. Főleg nem egy túlnépesedett, leszívott, beteg bolygón.
Mégis vannak olyanok (leginkább férfiak), akik az ember- vagyis a nő- életének csupán ezt a célt jelölik meg fel sem tételezve róla, hogy neki lehetnek más irányú elképzelései, vonzalmai a saját életét illetően.
Úgy tűnik, a patriarchátusban kizárólag a férfiaknak lehetnek saját igényeik az életük felhasználásáról. Ők elszórják a magvat a fajfenntartásért, a kulimunka meg maradjon csak a nőkre.
Így persze könnyű a kihalásért aggódni.

Szóval beleszorulnak a nők ebbe a sokat hangoztatott elvárásba. Eleinte képzelegnek arról, hogy ez csak egy szakasz az életükből, aztán mikor majd felnőnek a gyerekek, akkor eljön az ő idejük. Vagy soha nem is képzelegnek, hanem elfogadják, hogy jól van ez így, nekik tényleg ez a kiteljesedés, a minden. Ha ehhez társul egy jó férj, ha ők az egyenlőtlenséget jól tolják, kölcsönösen elfogadják, akkor kialakul valami alku-féle köztük, amiben mindennek megvan a természetes rendje. A férfi hozza a pénzt, ezért cserébe adott neki a kényelem. A nő is használja a pénzt, felméri, hogy egyedül képtelen volna az életszínvonalát tartani, és akkor eladja magát. Belefér a kényszerdugás néha, meg belefér az alárendeltség is. Őt nem bántják, sőt, szeretik. És amúgy tényleg szeretik. Szeretik a funkcióját, a jó főztjét, meg mindazt, amit biztosít annak a félnek, amelyik eközben úgy élvezi saját privilégiumait, hogy észre sem veszi.

Akkor van borulás, ha valamelyikük kiesik a szerepből, nem állja a megállapodást, vagy elhidegülnek, netán az egyik bántalmazóvá válik. Ha jó lenne szabadulni, de nem lehet, mert kiderül, hogy annyi kapacitás belement a projektbe, hogy nem maradt semmi saját. Leginkább a nőnek fájdalmasak az ilyen felismerések. Míg egy férfi pik-pakk megoldja és odébbáll, ha akar, addig a nő, aki ugye azt képzelte, hogy a szerepek működni fognak az idők végezetéig, ott marad mozdítható tőke nélkül egy rakás gyerekkel. Olyankor hirtelen rá lehet látni arra a bizonyos energiára, ami belement abba, ami most összeomlott. És mindez honnan is indult? Gyakran egy hátkéne-ből.

Elképesztően erős, érdekes és kreatív nőket látok magam körül. Belenyomják az erejüket lakberendezésbe, családi ebédekbe, saját testük karbantartásába, takarításba, tiptop lakásba, időnként más nők bántásába, rendszerben tartásába. Abba is igen. A kápóság részben a saját identitás védelme. A nők versenyeztetve vannak egymással, emiatt a legnagyobb kápók, testszégyenítők, bezzeganyák a nők maguk. A legkegyetlenebb cselszövők a nők maguk. Nő a nő ellen elképesztő erővel és elszántsággal tud küzdeni. Lám, még a guminak sem a férfiak a legnagyobb és legaljasabb módszerekkel dolgozó ellenségei, hanem egy nő.
Vajon hogyan lehet ez?
Visszatérek az erőre ismét. Oda, az elejére.
Nevetnem kell a “gyengébbik nem” elnevezésen. A nők erősek. Ezt maguk a férfiak is szokták hangsúlyozni, leginkább akkor, mikor ezzel a “dícsérettel” álszentül a nők ingyen munkájára pályáznak. Mert a nő oly erős, hogy a férfit támogatja, a gyerMekeit kihordja, megszüli, neveli… jaj, csak nehogy politikába, tudományba, pénzvilágba, önállóságba áhítozzék. Legyen csak erős ott, alattunk.
Igen, a nők sok férfinél erősebbek. És mihez kezdenek ezzel az erővel? Beleteszik olyan előre beprogramozott cuccokba, amik nem róluk szólnak. Másokba teszik az erejüket. Mások által előírt programokba. Olyasmikbe, amiből mások (leginkább férfiak) profitálnak. A nők ingyen odaadják az erejüket, munkájukat, így a férfiaknak marad lehetőségük lenyúlni előlük mindazt, ami építő, ami anyagi jólétet ad, ami lelkileg és szellemileg kiteljesítő.
Olyan az egész, mint egy elképesztő méretű átverés, aminek a legalján rohadtul nem a nő, mint önálló személy van, de még csak nem is a népszaporulat, hanem azok a bilincsek, amik őt a szolgálatban tartják.

A személyiség viszont mégiscsak olyan, akár egy fa. Az Élet élni akar, nem vegetálni, épp csak létezni, hanem nőni, terebélyesedni. Ez a természete akár férfi, akár nő. Ezt a terebélyesedési, kiteljesedési energiát tolják bele a nők az ingyen munkába, a gyerekbe, a párkapcsolatba várva azt, hogy ha eleget tesznek bele, akkor majd a lélek elnyugszik, és ők elérik a teljesség érzését. Nyilván van, aki igen, de nagyon sokan egy napon rájönnek, hogy hiába minden, a teljesség soha nem jön el. Így nem. Ekkor elkezdenek ebben a szorongatott, beszorított helyzetben ágakat növeszteni. Olyanokat, amiket a rendszer, a személyiség örökös nyesegetése még elbír. Jönnek a jóga szakkörök, az ablakmatricák, a tortasütések, a fessük újra a lakást, a rendmánia, a testőrület, a kontroll frake-lét. A más nők baszogatása, kritizálása, rendszerben tartása. A kápóság.
Az van ugyanis, hogy ha a személyiség elveszti identitását, akkor összeomlik. Csak képzeld el, ha arról, amiben eddig hittél, kiderül, hogy csupán egy átverés, amit azért toltak rád, hogy kezelhető és kordában tartható legyél, akkor mi marad neked? Hogy lehet azt túlélni? Ki leszel te attól a naptól fogva? Egy becsapott, kisemmizett, kihasznált gyenge? Na, és ki akar azzá lenni akár a saját szemében is? Jobb akkor már nem vizsgálódni, és a legnagyobb szarban, bántalmazásban, kiszolgáltatottságban is azt mondani, nem, nem, ez az én döntésem volt, nem bánok semmit, jó ez nekem, mert legalább a gyerekeim itt vannak.
Itt. De milyen áron?

Anyának, feleségnek lenni viszonylag egyszerű identitás. A társadalom elfogadja, sőt, csak azt fogadja el. Ha tudod megfelelően (persze soha nem elég jól) csinálni, akkor neked is lesz létjogosultságod. Akkor (talán) szeretni fognak. Ráadásul ezt egyszer már felépítetted, beleraktad az energiát, így hát tolod inkább akkor is, ha valami szúr azért időnként. De miért? Mert elölről kezdeni nagyon nehéz lenne. A feleség és anya identitás homokhegye alatt megtalálni azt a nőt, aki te valójában vagy, nos, az rendkívül megterhelő és kockázatos (találsz-e ott még valakit). Jobb akkor inkább azt gyűlölni, aki megingatja az identitásodat. Jobb akkor már jógázni, oriflame-zni, feszesíteni, a gyereket túlaggódni, más nők ellenében bizonyítani, hogy te jobb vagy, gondosabb, tisztább, nőbb. Minden jobb, mint a szembesülés.

Nagyon érdekes figyelni a nőket, a nők erejét. Ahogy fákból kicsiny, megnyesegetett bonsai-ok lesznek. Szinte fák, néha szinte fák. Növesztik a gyönyörű ágaikat, aztán a rendszer sorban nyesi azokat vissza, tartja meg őket aprónak, gyengének, rászorulónak. Próbál az energiájuk kitörni, keresi az utat, aztán belefullad látszatéletekbe.
Vagy nem.
Az itt a lényeg, hogy az élet egyszer véget ér, ezért érdemes néha megállni, és megvizsgálni, merre haladunk.

Te most minek látod magad?
Ha tudnád, hogy holnap véget ér az életed, tudnád-e azt mondani, hogy a hatalmas erődet arra fordítottad, abba kapacitáltad, ami a tiéd? A te életed élted, vagy csak követted az előírást? Kihasználtad-e minden kvalitásod, benned rejlő lehetőséged? Most, ebben a pillanatban ki vagy te és mire használod az erődet?

Témához kapcsolódó további cikkek

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok