Elegánsan letenni

És még mindig Sándor Márián gondolkodom. Ezen a feladás dolgon. Sándor Mária feladja. Ezt mondja ő is, meg ezen sajnálkozunk mindannyian. Mert feladni valamit, az olyan szörnyűséges, olyan gyenge, olyan sajnálni való. Van ez a mondás is: nem vagy kitartó, feladod. Mikor valaki kiszáll valamiből, leteszi a lantot, akkor azt mondjuk, feladta. Nincs kitartása.
Magamban meg gondolkodok, hogy mi más lehetősége lenne Sándor Máriának, mint feladni.
Itten nem lesz semmilyen változás, ezt az első perctől lehetett tudni. Itten az elmúlt tíz év arról szólt, hogy a hatalom felépítette azt a rendszert, ami nem változtatható. Változás csak kettő módon történhetne. Egyrészt úgy, ha a hatalom változtatna jelenlegi politikáján, ami teljességgel lehetetlen, hiszen akkor saját alkalmatlanságát kellene elismernie, onnan pedig már egészen kicsinyke lépés a bukása. Másrészt úgy, ha a nép ragadna kapát-kaszát, és elzavarná a picsába. De akkor, ugye, honnan venne elő a nép új vezetőket? Nincs jelenleg az országban egyetlen politikai tömörülés sem, ami alkalmas lenne a lopáson kívül bármi másra. Női szempontból meg abszolúte nincs. 

Nézzük a dolgot pozitívan. Sándor Mária ráfókuszált egy súlyos problémára, és tükröt tartott az ország elé. A nép elgondolhatta, akar-e ebben a helyzetben lépéseket tenni, továbbá, ha igen, akkor milyeneket. Sándor Mária teljesített egy küldetést, majd lerakta a lantot.
Mit is kellene még tennie ennél többet? Rohangáljon havonta az utcára? Mondja el ugyanazt ezerszer? Töltse mostantól minden idejét hegyek elhordásával? Vagy mit?

Ne azon sajnálkozzunk tehát, hogy ő kiszáll, hanem azon, hogy mi mit nem tettünk meg addig, amíg vitte a zászlót.

Nem hiszek már ebben a feladás dologban. Abban sem hiszek, amit oly sokszor hallottam, mikor valamit “feladtam”, jelesül, hogy én nem vagyok elég kitartó. Ugyan már! Van olyan, hogy az ember nem várt akadályokba ütközik, vagy menet közben rájön, hogy amit elkezdett, az nem az övé igazán. Lehet, hogy elfárad, vagy nagyobb az Ügy terhe, mint amire számított. Meg olyan is van, hogy elununk valamit, és más dolog felé fordulunk. Az volna a megfelelő kitartás, ha reménytelen, tőlünk idegen, frusztráló dolgokhoz ragaszkodnánk?
Tapasztalataim szerint minden ajtó becsukása egy új ajtó kinyitását előlegezi meg. Minden befejezett történet új történetet húz elő. Minden vég egyben új kezdet is.
Lehet továbblépni, lehet letenni dolgokat.

Eszembe jut most a Gumi, ami az egyik legkedvesebb elfoglaltságom. Írni öröm, látni az olvasókat megint öröm. De vajon meddig tart? Fogalmam sincs. Majd egyszer lehet, “feladom”. Ahogy letettem már pár dolgot az életemben, ahogy befejeztem, bezártam blogokat, váltottam életformát, munkát, pont úgy eljöhet a nap, mikor azt mondom: Na, drágáim. Ebből kihoztam, amit lehet, most akkor mást szeretnék csinálni. Van más, érdekel más. Elfogyott a betű, a gondolat, elmondtam mindent. Csak így, elegánsan.
Ugyanezt érzem a tanítással is. Amíg benne vagyok, tolom ezerrel, maximum hőfokon. Ha majd elunom, vagy a terhek nehezebbek lesznek a viselhetőnél, ha majd nem éri meg, akkor lépek tovább. Nem várom meg, hogy kiégjek, középszerűvé szürküljek, fájjon reggel bemenni dolgozni.

Mindig van új, van hova fordulni. Minden, amihez ragaszkodunk szakadásig, az egyben a börtönünk. A sokféleség is lehet identitás. A “nem tudom egy szóval meghatározni magam” is lehet önmeghatározás. A “mindig változom” lehet az egyén állandója. És ez az egész így annyira tágas és szellős, akkora szabadságot ad, amit soha nem tapasztalhat meg az, aki keretek közé szorítja magát.

Sándor Mária nem esett térdre. Amíg értelmét látta, addig vállalt mindent és erőt mutatott. Nekem ő nagyszerű példakép. Nem úgy gondolok rá, hogy feladta. Egy élete van, amiből szánt valamennyit egy Ügyre, mely Ügyben a legnagyobbat hozta ki magából, majd azt mondta, részéről ennyi volt. Ennyit tudott az ország hozzárakni, s ő ezt mérlegre téve úgy döntött, kiszáll, hogy a maga életével foglalkozzék. Még ahhoz is volt tartása, hogy azt mondja, ezt így, ilyen viszonyok között nem akarja csinálni. Nekem ez tiszteletre méltó még akkor is, ha a döntését elkeseredés szülte. Ilyen eleganciára országunk vezetői, képviselői egyetlen egyszer sem képesek.
Sándor Máriának van, ami többet ér a hasztalan küzdésnél, s ez éppen ő maga. Az ő egyetlen, megismételhetetlen élete, tartása, büszkesége.
Köszönet érte, hogy ennyit is áldozott ránk.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements