Elválni a bántalmazótól

sándor mária
Olvasom, hogy Sándor Máriának elege lett. Úgy érzi, egyedül van, nem állnak mellé a vezetők, és az emberek sem maradéktalanul. Nem kell a változás, egyedül lobog a szélben.
Kb erre számítottam, hogy őszinte legyek.
Ilyen nemzet vagyunk mi. Szépen bevonulunk a kongó kórházakba meghalni. Szülünk, amíg tudunk, mer azt mondták, hogy szülni kell. Nem rakjuk össze magunkban, hogy azért kell szülnünk, mert mi hamarosan elpatkolunk, és kell az utánpótlás. Ciccegünk a kormányzati baromságokra, aztán szépen toljuk tovább a szekeret. Néha kiemelkednek közülünk lángoló lelkek, őket megtapsoljuk, vagy kritizáljuk, de melléjük nem állunk. 

Az országos tanársztrájkon három gyerekemből kettő iskolája nem vett részt. Nálunk sem mindenki, hát végül is fújt a szél, meg hűvös volt, akkor már jobb a fűtött tanteremben, meg úgyse lesz itt semmi. A kormány meg röhög a pofánkba és lopja szét az országot.
Nem baj.

Gondolkodom ezen az egészen, nézem, ahogy kivérzik a nemzet, és pampogok én is, hogy ha ilyen birkák vagyunk, akkor meg is érdemeljük. Aztán arra gondolok, na, mi lenne, ha odaállnánk nagy tömegben, százezrével? Mi lenne, ha a tüntetésen a szónokok nem csendre és békességre intenék a népet, hanem lázadásra, erőre? Talán akkor nem vihogna az elmebeteg másnap? Talán megriadna kicsinyt? Hát mit őneki pár ezer tanár, ha nem randalírozik? Majd szépen hazamennek, oszt kezit csókolom. Lehet másnap vihorászni, meg hazudozni.
Mert lehet.

És akkor ott van ebben az egészben a nők dolga. Na, ez meg tényleg egy vicc. Ugrálunk az Isztambuli Egyezményért egy olyan országban, ahol nemhogy a nők, de komplette az egész nemzet bántalmazva van. A szorongás, a stressz már fel sem tűnik, csak olyankor, ha valaki elmegy, és hazajön látogatóba. Ismerőseim mondják, hogy rémálom ide visszajönni. Akik egy évet másutt élnek, azok átlépve a határt úgy érzik, zombiföldre érkeztek.
Mi nem érezzük. Mi ebben élünk, nekünk ez a megszokott. Módszeres kifárasztásunk zajlik évek óta. Az ember lázong, kockás inget húz, fekete pólót, beszél, tüntet, szétfagyasztja magát a Parlament előtt, közben pár száz méterre, kordonok mögött, külföldiből delegáltaknak megy a kamuzás. Magyarország jobban teljesít. Minél? Afganisztánnál?
Ha az egész országgal így bánnak, akkor mit várunk mi ezektől nővonalon? És tényleg ez a legfontosabb?
Igen. Egyébként igen. Még akkor is ez a legfontosabb, ha közben az egészségügy a nemzeti vágóhíd, az oktatás a nemzeti elbutító intézmény. Akkor is. Mert ezeken a helyeken nők dolgoznak, és a nőkben iszonyat erő van, nézd akár Sándor Máriát, akár saját magadat. Ha a nőket kiengedik a nyomorból, ha engedik felállni, ha nem sugározza feléjük minden, hogy senkik, akkor a világot is ki tudják forgatni a sarkából. Akkor nem 300 iskola fog tüntetni, hanem az összes.
A nők félelmetesek az ilyen nyomorult hatalom szemében, és ezért aztán nem is lesz Isztambuli Egyezmény.

A minap egy beszélgetésben nagyon érdekes dolgokat tudtam meg. Nálunk ugye az elmúlt két-három (vagy kicsit több) évig alig valamit tudtunk feminizmusról, a választható életről, az egyenjogúságról. Arról is alig valamit, hogy nincs az rendjén, hogy a nőket megverik. Az én fejemben is az élt sokáig, hogy akit nem vernek, az valami isteni szerencsében vagyon részesülve, mert az alap állapot mégiscsak az, hogy a nőket verik. Ezt kell megúszni valahogy ügyesen.
Információt a több évtizede jogvédelemben dolgozó nőkről, vagy magáról a nőmozgalomról nem hallhatott az átlagember, vagy csak nagyon eltorzított formában. A feminizmus volt a mindenek megrontója, ami a nők nyakába még a munkát is belevágta, hogy most aztán itt szakadjanak meg hétrét görnyedve. Ez volt a hivatalos retorika, ennek voltak szócsövei kormányilag, pszichológiailag, guruilag. Hogy meg az egyes ember hogy érzi magát, az le volt szépen tojva.
Aki nem volt benne bizonyos áramlásokban, az egyszerűen nem találkozott azokkal a nőkkel, akik több évtizede nyomják a munkát Magyarországon az egyenlőségért, a nők védelméért. Mindezt gyakran fizikai veszélynek kitéve, de minimum lejáratva, meghurcolva, kiröhögve

nő és társ
Döbbenet volt most hallgatni és figyelni ezeket a sztorikat, mert nincs ennek története, nyilvánossága. Nincs a magyar nőmozgalom elmúlt 30 éve sehol leírva, nem ismerjük a neveket, nem látjuk őket, vagy talán látjuk, de nagyon szűk rétegben még mindig. Azt sem tudjuk, min mentek keresztül, mennyi küzdelem volt, hogy egyáltalán idáig eljussunk. Nagy nevek, akik köztünk élnek, és persze teszik most is a dolgukat, miközben olykor az idegrendszerük, anyagi biztonságuk bánja, hogy az energiáikat a nők életének javításába teszik.
Ebben az országban komplett rendszerek voltak-vannak felépítve, amik alól a hatalom módszeresen kihúzta a pénzt, elvette tőlük a levegőt mondván, ezekre nincs szükség. Még most is néhány óra alatt fel tudna állni az egész nővédelem az országban, mert valakik már megcsinálták, kitalálták, a hatalom pedig megfojtotta őket.

Ha nem vagy benne a szűkebb rétegben, nem tudod. Nem hallod, nem látod, mekkora munka lezajlott már. Csak a mostot látod. Azt, hogy most milyen nehéz, mennyire nem haladunk. Vagy nem látsz semmit, csak egy napon valamit olvasol, mert hál istennek, hogy legalább internet van már. Szóval olvasol valamit, megérint, magadra ismersz, és elborít az öröm: nem vagyok egyedül. Elkezdesz tanulni, változni, felismeréseket teszel, és egyszer csak nem hiszed el Bagdy Emőke ostobaságait, mert végre nem csak azt látod, hallod. Végre találkozol önmagaddal. Megdöbbensz: Te jó ég! Ez volna a feminizmus? Hát én nem is gondoltam! Nem is tudtam! Nekem nem ezt mondták. Most akkor én feminista vagyok, vagy mi?

Megéltem ezeket az élményeket én is. Nem is vagyok feminista, ha úgy vesszük. Én nem tanultam ezt, még a történelmét sem ismerem, a kifejezéseknek az interneten nézek utána. Tapasztalataim vannak és igazságérzetem, abból építkezek.

Sosem volt könnyű a nőkért dolgozni. A nők a társadalom felét teszik ki, évezredes elnyomásuknak köszönhetően megtanultak alkalmazkodni, értőn kommunikálni, megegyezésre törekedni. A nőkben óriási erő van, amit az erőszakra épülő patriarchátus nem akar, nem mer szabadjára engedni. A nőktől félnek, ezért minden erővel el akarják taposni, konyhában és butaságban tartani őket. Ez a legfőbb oka, hogy nincs nővédelem Magyarországon. Ezért nincs beépítve az igazságszolgáltatásba, az oktatásba a nők elleni erőszak megfékezése, ezért lehetséges, hogy a bíróságok a bántalmazottakat vegzálják és az elkövetőket mentegetik, ezért zsarolja a rendszer a nőket a gyerekeikkel, ezért nem kapnak a nők rendes fizetést, ellátást, megbecsülést. Ezért, mert a hatalomnak az az érdeke, hogy a társadalom fele mozgásra, gondolkodásra, tevésre képtelen legyen. Ezért lehet jelenleg az az irányvonal, hogy a nőket meg kell félemlíteni, ki kell szorítani mindenből. A törvénykezés erre gyakorlatilag szabad kezet ad a férfiaknak.

Ha megnézed, a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók 90%-a nő. Ezek a nők együtt óriási tömeget és erőt alkotnak. Fel is lázadtak, akarják is a változást.
A nők.
És akkor nézd meg a feléjük irányuló hatalmi kommunikációt. Érdekes módon pont azt a hímsoviniszta retorikát fogod találni, amit nőként minden nap megélsz (a problémáid bagatellizálása, a kinevetésed, figyelmen kívül hagyásod, megszégyenítésed, megbüntetésed közmunka formájában, fenyegetőzés). Legvégül pedig nézd meg az eredményt. Pukli-férfiként- még kitart, az iskolák egy része, a nők már elbizonytalanodtak. Sándor Máriában is működni kezdett a női idomítás. Feladja, ahogy te feladod a férjeddel való hasztalan csatározást, a meggyőzését, a könyörgést, a bizakodást. Hogy hitte Sándor Mária is, hogy majd szép szóval, miniszter urazva, nyitottan, értőn célba érhet. Aha. Pont úgy hitte, ahogy te hitted valaha, hogy egyszer majd megérti a bántalmazód, hogy mi is a te bajod. Neked mennyi idő kellett, hogy feladd, belásd, hogy soha, soha, soha nem fogsz célba érni, hogy mindig rád fogja az ajtót vágni, mindig ki fog nevetni, mindig te fogod bolhából az elefántot kreálni, hogy ő mindig jobban fogja tudni, mindig okosabb lesz, te meg maradsz a kis hülye, aki fogja be a száját és tegye a dolgát?
Na, pont így gondolja kedves kormányunk is arról a sok százezer nőről, akik most az egészségügyet és az oktatást viszik a vállukon. Érdekes módon a kórházigazgató urak nem gondolják úgy, hogy változás kellene. Hát nehogy beálljanak már egy nő mögé, és veszélyeztessék saját, segglyuknyi hatalmukat! Az ápolónő meg takarodjon a helyére és örüljön, ha van munkája.
Ez is ismerős, ugye?

Te, mint nő néhány év alatt feladod a mindennapos könyörgést, magyarázást, mantrázást, rosszfejséget, pattogást. Mi mást tehetsz? A férjed leszarja, amit mondasz, neked meg muszáj kiganézni a lakást és tűrni a gyereked miatt. Ha nem adod fel, azzal csak magadat őrlöd szép lassan halálba. Már csak azért is, mert gyakran úgy érzed, egyedül vagy, senki nem érti, mi bajod, mindenki azt harsogja a fejedbe, hogy te vagy a hibás, te nem becsülöd a jót, amid van. Egyedül vagy, ahogy Mária egyedül érzi magát a hatalommal szemben.
Te a saját életedben mire gondolsz ilyenkor?
Elmenni, elválni, menekülni.
Eddigre általában tudod, ha maradsz, soha nem lesz vége a kizsákmányolásnak.

De hogyan lehet egy országtól elválni? Nos, ahogy egy bántalmazótól nagyon nehéz, úgy egy bántalmazó országtól sem egyszerű. Mégis egyre inkább úgy tűnik, ez az egyetlen megoldás.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok