Kotta nélkül…

kottaMikor írok, nagyon kell arra figyelnem, hogy mindazok a következtetések, amiket levonok a világról, ne csupán egyéni megélések legyenek, ne változzon a gumi énbloggá, hanem mindig merítsek mások megéléseiből is. Tudjak sokaknak mondani valamit. Az viszont, hogy ennyien olvastok, és hasonló gondolataitok vannak, mint nekem, arra enged következtetni, hogy az egyéni megélések is nagyon hasonlóak az enyémhez. Az enyéméhez hasonló tapasztalatok váltanak ki a nőkből hasonló élményeket. Sajnos nem jó élményeink vannak, éppen ezért nem jó, nem kellemes következtetéseket vonunk le. Kérdés az, hogy mikor eljutunk eddig a pontig, levonjuk a következtetéseinket, akkor tudunk-e innét továbblépni, új alternatívákat keresni magunknak.

Az életünket kották alapján játszuk. Kotta az is, hogy “az ember társas lény, szüksége van párkapcsolatra, az élete anélkül mit sem ér”. Milyen szépen hangzik ez, ugye? Ha ezt hallod születésedtől fogva, egészen magadévá teszed végül. El sem tudod képzelni, hogy más alternatívák (kották) is vannak, ezért aztán igyekszel párt találni magadnak, majd igyekszel bármi áron életben tartani azt a kapcsolatot. Ennek érdekében a szart is képes vagy tortává gyúrni, megalkuszol, alkalmazkodsz, és rettegsz attól, hogy mi lesz, ha vége lesz (annak a torta forma szarnak).
Mi lesz veled egyedül?

Ha visszaemlékszem azokra az időszakokra, mikor párkapcsolat nélkül, egyedül éltem, most azt gondolom, nagyon jó volt az nekem. Innen nézve azok voltak életem leginkább kiteljesítő időszakai. Csakhogy akkor ezt még nem tudtam. Akkor még nem volt mögöttem ennyi tapasztalat házasságról, kapcsolatról, egyebekről, és miután az egész társadalom azt ordította a fejembe (vagy sugdosta a fülembe), hogy én most félmegoldásban élek, ezért egyszerűen nem tudtam látni, hogy nekem az ott jó. Nem tudtam látni, ki vagyok és mik a valós igényeim. Tolták elém a kottát, és erőltették, hogy azt, és csakis azt játsszam. Mivel nem volt más zenemű a láthatáron, nem tudtam előkapni semmit, hát elhittem, hogy nekem is ez a szimfóniám.

Tudom, látom, hogy vannak olyan nők (talán nem is kevesen), akik jól vannak abban, amiben élnek. Még akkor is jól vannak, ha engem kiráz a hideg az ő életüktől, mert tisztán látom benne az egyenlőtlenségeket, a megalkuvásaikat. Mégis el kell fogadnom, hogy ők abban jól vannak. Nem ronthatok rájuk, nem vehetem el az identitásukat, nem rombolhatom le az életüket csupán azért, mert én látok. Aztán vannak nők, akik tényleg nagyon jó kapcsolatban élnek. Ők nagyon kevesen vannak, talán városi legenda a létezésük, de hallok róluk. (Jellemzően feminista elvek szerint működnek a kapcsolataik még akkor is, ha nincs kimondva, sőt, nem is tudatosul egyik félben sem, hogy ők eszerint élnek). El kell fogadnom az ő jóllétüket is. Aztán vannak azok, akik még hisznek abban, hogy nekik majd sikerül. Hiszik, hogy ők lesznek a 10 ezerből egy pár, akik tudják ezt tolni egy életen át boldogságban. Nem vehetem el az ő hitüket sem, nem lehetek én a károgó varjú, aki előre belerondít a reménybe. Egy húszéves nehezen érti, hogy 10-15 év házasság után már az az orgazmus, ha nem nyúl hozzád senki, hanem békésen dőlhetsz ágyba szexért való nyösztetés nélkül. Ők ezt még nem értik. Gyerek nélkül nem érthető a gyerekkel járó teher és kiszolgáltatottság.
Azt sem mindenki érti, mi az, mikor arról beszélek: önmegvalósítás. Azt látom, hogy rengeteg nő (és férfi) nagyon jól elvan önmegvalósítás nélkül. Hát úristen! Nem lehet mindenki olyan, mint én! Nekik mit mondhatok?

Szóval nagyon nehéz arányt tartani és nem azt sugallni, hogy amit a gumi beszél, az az igazigaz. Nem igazigaz. Egyéni életek vannak, amik bizonyos pontokon találkoznak. Nem kérdés, nem feminista elv nőként azt akarni, hogy nő ne lehessen büntetlenül verhető. Az sem, hogy a nők a férfiakkal egyenlő esélyeket kapjanak a munkaerőpiacon és a bérezésben. Az sem kérdés, hogy a nők nem cselédek. Ezek olyan alap mondatok, amiket minden nőnek éreznie, akarnia kell, hiszen róla szólnak, érte vannak kimondva. Hogy azután ezt elmélyítve, egyre lejjebb haladva a nőség bugyrába ki mit talál és mit akar, az viszont már egyéni, mentalitásbeli kérdés.

Én, ha magamra gondolok, magamat akarom meghatározni, akkor nagyon sok éve már egy szigetet látok. Ez a sziget-lét lehetett volna gyanús azokban az időkben, mikor a kottát erőltették rám, hiszen aki ennyire tud egészként magára gondolni, annak talán nincs is szüksége A kottára, A párkapcsolatra, A házasságra. A sziget önmagában teljes organizmus. Folyton változó, minden évszakban más képet mutató teljesség, ami komoly beavatkozás nélkül tud legoptimálisabban létezni. Ezzel együtt szigetnek lenni nem magányos érzés, hiszen egy szigetre hidak vezethetnek, a partjukon hajók köthetnek ki, sőt, lehet olyan, hogy a szigetre lakó költözik. Érhetik hatások, változhat ő maga is, de alapjaiban marad az, ami. Jó esetben.
Szóval a sziget változik. Amit ma mondok, az nem ugyanaz, mint amit 5 éve mondtam volna, és holnap már nem biztos, hogy ugyanazt látom majd, amit most. Gyanítom, többet látok majd, hiszen ha visszanézek, akkor minden változásom többé tett, mint előtte voltam.

szigetJelenleg ott tartok, és ezért azt kommunikálom, hogy akkor tudnak majd a nők a saját életükben komoly minőségi ugrást tenni, ha leteszik a kottát, vagyis leszakadnak a párkapcsolati függésről, befejezik a reménytelen keresgélést, vagy a meglévő és nem (jól) működő kapcsolataik mentését. Ez a párkapcsolati hiedelem iszonyatos energiákat emészt fel egy ember életéből. Nem csupán időben, de lelkileg, szellemileg is borzalmasan megterhelő. Mindig arra gondolok, hogy ezeket az energiákat sokkal hasznosabb és jobb dolgokba lehetne fektetni. Magunkba például. Saját önismereti, lelki fejlődésünkbe, továbbá olyan tevékenységekbe, amik örömöt adnak nekünk. Vagy másokba, más emberekbe. Én pl akkor voltam a legjobb tanár, mikor egyedül éltem. Akkoriban minden kreatív energiám a tanításba tettem, és ennek köszönhetően nagy dolgokat alkottam. Minden érzelmi energiám odaadtam a gyerekeknek, és cserébe nagyon sokat kaptam vissza tőlük. Ettől én magam is épültem. Nem volt kielégítetlen a lelkem, ami nem mondható el azokról az időszakokról, mikor ezt a kielégülést egy férfitől vártam-vágytam.

Furcsa módon jelenleg a legstabilabb, és lelkileg leginkább kielégítő kapcsolatom egy nővel van. Ez nem szerelmi kapcsolat, hanem két évre visszanyúló barátság. Ő egy ember, aki érti, mi az, hogy barátság -ezt férfitől soha nem kaptam meg. Ez a nő soha nem hagy válasz nélkül, soha nem érzem, hogy használna, kihasználna, fölényes volna velem. Nem a farzsebében tart barátság címén, hanem pont érzi, ha nekem van rá szükségem, s akkor odaáll, amiképpen én sem hagyom válasz nélkül őt, és én is igyekszem odaállni mellé, amikor szüksége van rám. Több napon át tartó elvi vitákat folytatunk úgy, hogy közben végig tudom, ez nem érinti az érzelmi kapcsolódásunkat. Ő a barátom, a tenyerén tart, inspirál, emel engem. Tanulok tőle, ahogy ő éntőlem. Az persze más kérdés, hogy akkor miben “gyengébb” ez annál, mint amit szerelemnek hívunk. Még magam is gondolkodom rajta, hiszen ez pont az, ami nekem jó, és csupán a szexualitással kevesebb egy hetero párkapcsolatnál. Hetero párkapcsolataim viszont pont ezt a jót nem tudták soha megadni. Hogyan élvezhet akkor prioritást a szerelem a barátság előtt? Úgy tűnik, csakis a szex vonalán. A szerelmeddel szexelsz, a barátnőddel nem. Ilyen egyszerű volna?

Miután az én értékrendemben a lelki és szellemi kapcsolódás megelőzi a szexualitást, ezért könnyedén mondom azt -saját megéléseim fényében, hogy letenni a férfiakkal való kapcsolódás vágyát felszabadító és kellemes állapot. Remek barátokat lehet találni a nők között, és remek tevékenységeket a világban, amik teljessé teszik a kapcsolatról lejövő nők életét.
Sokféle kotta van.

Ha nekem sok pénzem volna, akkor nagy házakat vennék, amikben sok kicsi szoba lenne, plusz tágas közös helyiségek. Mindezt jó messzire csinálnám Magyarországtól, és oda menteném kifelé a nőket. Kolóniákat hoznék létre, ahol egymást támogatva csinálhatná mindenki azt, amiből pénze lesz, ami a hobbija, ami neki fontos.
Jelenleg én ezt látom opciónak és gondolkodásra érdemesnek.
Én, 40+ évesen, házasság és gyereknevelés után, látva a patriarchátus erőszakos arcát. Ez az én megélésem, az én igazságom. Mert nekem nincs kedvem szembemenni a rendszerrel (mégis azt teszem), meggyőzni a férfiakat tömegben és egyenként, tárgyalni, tanítani, könyörögni. Valaki vagy érti-érzi ezt, hajlandó figyelni rám-ránk, vagy hagyjon engem-minket békén. Nincs már se kedvem, se időm foglalkozni velük. Nekem élnem kell.

Ki akarok a patriarchátusból vonulni, és megteremteni azokat a női tereket, amikben a lehető legnagyobb mértékben lehet nem tudomást venni a rendről. Az ő rendjükről.
De- mint mondtam is- nem feltétlen ez az igazigaz, és a követendő. Ez csak egy út.

Azt is látom, hogy a férfiak ugyanúgy áldozatai a kottának, mint a nők (na, jó, nem annyira). A kotta ott van az ő fejükben is, így hát simán beleállnak abba, hogy a zoknit szét lehet hajigálni, és a nejük azért lesz csicska, mert szereti őket. Azután 15-20 év múlva értetlenül meresztik a szemüket, hogy miért is romlott el minden, miközben soha nem tettek mást, mint amit a kotta előírt nekik. Eddigre jórészt süketek és vakok, hiszen nagyon nehéz meglátni magukat abban a tükörben -a mulasztások tükrében- amit a kiürült kapcsolat eléjük állít.

Ha van erő, ami felülírja a kottát, ha a nő nem fél az elején, nem akar minden áron megfelelni, hanem azt mondja, ezt így nem, eldobált zoknival, gyerekért egyedül vállalt felelősséggel, beszűkülő élettérrel nem, akkor szeretésből sok férfi simán lehajol azért a zokniért. Akkor, ott, az elején.

Akarom hinni, hogy férfiak tömegei ugyanúgy vágynak szeretetkapcsolatokra, mint a nők. Hogy nem alapból szolgálót keresnek. Erre egyébként jó jelek vannak, hiszen kapcsolatban vagyok férfiakkal, akik teljesen jól gondolkodnak, keresik a maguk megoldásait, és persze időnként éppen úgy falnak rohannak, ahogyan mi, nők. Nem megy anélkül, amiképpen önvizsgálat nélkül sem megy.
Nem hiszem viszont, hogy nekem kell ezzel foglalkoznom. Ahogy mi, nők összejövünk, és megbeszéljük a dolgainkat, éppen úgy kellene összejönni a férfiaknak, és őszintén felvállalni a maguk sarát. Kimondani, hogy valami nem passzol, valami nem működik. Azt, ha nincsenek jól. Felelősséget kell vállalniuk, keresni a megoldásokat a SAJÁT életükre (és nem szerető, hamis illúzió képében). Ha ezt a lécet megugorják, akkor utána lehet leülni tárgyalni. Amíg zárt kapuk mögül dobálóznak ezer éve nem működő ostobaságokkal, addig nekem nincs dolgom velük. Addig én azt keresem, milyen pontokon tudok ellentartani, lázítani, hogyan tudom hatékonyan rombolni az ő rendjüket.
Nincs már időm felnőtteket tanítani, ezerszer elmondani nyilvánvalóságokat. Nincs. Nincs a személyes életemben sem. Vagy érti valaki, vagy figyel rám, vagy mehet a picsába. Egyetlen férfi sem ér annyit, mint én magam.
És az van, nők, hogy most, ebben a pillanatban azt gondolom, hogy ennél nagyobb szabadság nincs.
Ez viszont csak az én igazságom.
A tiéd micsoda?

 

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok