Mellesleg

hifu-dekoltazs (1)Tudom, persze, hogyne, az ember fogadja el a testét, és szeresse minden porcikáját olyannak, amilyen, hiszen minden forma szép. Felszabadítónak szánt kijelentés, mégis kisandít a szóközökből a bűntudatkeltés. Mert ha nem sikerül, hát milyen nő vagyok én, milyen feminista? Főleg akkor, ha ráadásul éppen a melleimről van szó, hiszen azokban összesűrűsödik az ősanyaság és az erotika, a mell, az csak egy hajszálnyira van a pinától: ha nem is az origója mindennek, de legalábbis az origó előszobája.

Szeretnék én nyugodt felsőbbrendűséggel szétterülő matriarcha lenni, mint a falusi asszonyok, vagy a cigánynék, a piaci kofák, fényesen és hangosan gömbölyödő, semmitől és senkitől nem görcsölő, aki valahol fölötte lebeg az egésznek, vegye ídes, óccsón adom.

De ha nem megy. Nem ősasszony néz vissza a tükörből, csak egy hétköznapi test, amivel valami csúnya tréfát űzött a természet, ráakasztotta ezt a két tömlőt, kinövesztette onnan, amikor még asszony se voltam, csak valami félutas megoldás gyerek és felnőtt között. Aztán csak dagasztotta, mint a léggömböt, akkorára, hogy a kilencvenes évek Romániájába nem is importált senki akkora melltartót.

Végül is egyetlen dologra jó: amikor kis mellű barátnőket kell vigasztalni. Csak kerekednek a szemek, amikor kezdem sorolni. Hogy nem mehetek ki melltartó nélkül az utcára, mert nálam az már nem lazaság vagy kacérkodás, rajtam a melltartó hiánya zavaró, obszcén. Hogy megvásárolni azt a melltartót kész pokoljárás: egyetlen bolt van a háromszázezres városban, ahol kérhetem nyugodtan a méretemet, mert nem néznek rám úgy, mint a kétfejű libára, és ott is aranyárban mérik. Hogy a ruhavásárlás egy kín, mert ami nem gumírozott, amin felirat van, aminek külön mellrésze van, azt indulásból elfelejthetem. Hogy irodában dolgozom, imádom az ingeket, de nem hordhatom, az én formámra tervezett ing nem létezik a kereskedelemben.

Ha volna pénzem, már holnap futnék a plasztikai sebészhez, hogy faragjon addig, amíg almából is csak a szerény, hazai méret marad. Ez utóbbit nehezen hiszik el, érthető okokból. A nagymellű nő, az szexi, azt zabálják a férfiak, hát miért nem örvendek, miért nem vagyok büszke? Azon is meglepődnek, ha elmondom, hogy magát a szót is utálom, nekem a szexi nem bók, mert mi a bók abban, hogy olyanok akarnak megdugni, akikhez semmi közöm?

Mióta vannak, a melleim eltakarják bennem az embert, és odavonzzák a legszánalmasabb csökevényeket, akiket az evolúció kiköpött. A nagy mellű nőt a szépség- és pornóipar úgy égette be az emberiség satnyább részének maradék agysejtjeibe, mint butuska, magakellető, szexre bármikor és bárkivel kapható haszonállatot. Egyetlen menekülése, ha csinál néhány gyereket, minél többet, annál jobb, mert ezáltal szerencsés esetben átlényegülhet ősanyává, azt meg hajlamosabbak békén hagyni.

De mit tegyen a magamfajta, akitől az ősanyaság ugyanolyan idegen, mint a bombanőség? Aki elsősorban ember akar lenni, és csak másod- (vagy sokad-)sorban nő? Akinek külön meg kell küzdenie azért, hogy meghallják a gondolatait, hogy túllássanak az elszabott jelmezként viselt testén? Néha abban reménykedem, hogy már csak pár év, és úgyis elhízom, közém és a nyálcsorgató horda közé jótékonyan betelepül a zsír, áthághatatlan védőfalként. Az legalább nem kerül majd pénzbe.

Az meg magában siralmas, hogy mindezért a testemet hibáztatom, azt az ártatlan sejtcsomót. Mert  mi lett volna, ha kamaszkoromban nem szól be naponta három osztálynyi hormonzavaros növendék kan? Ha ‘puszta jóindulatból’ nem szégyenít meg a tornatanárnő? Ha elmarad a mesterségesen felpumpált szilikoncsöcsök őrülete, ha nem azonosul bennem egy életre a nagy mell a felkínálkozással, a pornóval, a szennyel?

Mi lenne ha a “szeresd magadat olyannak, amilyen vagy” kiterjedne a többiekre is, például olyan formában, hogy: tiszteld a másikat olyannak, amilyen? Mi lenne, ha minden nap szabadon dönthetném el, kinek az érdeklődésére tartok igényt, hogy kinek a vonzalmát kívánom felébreszteni? Milyen lenne semleges, másodlagos jelentésektől nem terhelt, gyomorforgató tekintetektől nem szennyezett testet látni a tükörben? Ebben az életben biztosan nem tudom meg.

Szerző: Zirzabella

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

Advertisements