Örökké a tiéd, avagy a nő szabadsága

örökké
Olyan szépen összefésülődnek a dolgok. Minden megírt poszt után eszembe jut, hogy vajon meddig megy ez még. Mikor lesz az, hogy elfogy a témám, leírok már mindent és szépen itt hagyom az oldalt okulásra, én meg valami más után nézek. Nem is lenne rossz, mert nyilván ez azt is jelentené, hogy nem szükséges már semmire reagálni, nem történik semmi rémség. Szépen folyik a világ sora, nincs szexizmus, sem erőszak, hanem mindenki élhet békességben, ahogy akar. Mármint a nők is, bocsánat.
Csodás világ lenne ez, többek közt azért, mert ha elérkezne, akkor kipróbálhatnék valami új hobbit.
Nincs ilyen. Mindig történik valami, amire reagálni kell. A társadalom minden percben termeli kifelé az újabb és újabb szennyet, amiről nekem eszembe jut valami, és akkor azt meg lehet-kell írni.
Most is van egy ilyen több dologból összeálló megállapításom. Egyik esemény támogatja a másikat, végül összeállnak (i)gazsággá, haraggá, rémületté és késztetéssé, hogy írjak róla.

Ott kezdődik, hogy mindjárt március 15., ami ugye a köztudatban ma már összefonódott a szabadság ünnepével. Szépen megemlékezünk minden évben arról, hogy valaha volt őseink milyen önfeláldozó módon mentek szembe a hatalommal és akarták – akár életük árán is – a szabadságot. Ezt az iskolában már pénteken megünnepeltük, s mivel a szó: szabadság nagyon összetett fogalom, ezért elég nehéz volt megbirkóznom vele. Hogyan mondjam el ekkora gyerekeknek, hogy a nem szabadság az nem csupán annyit jelent, hogy valaki be van zárva, és/vagy börtönben van. A szabadság életmódbeli, gondolkodásbeli állapot. Ha pedig ebben a formájában nézem, akkor ebben az országban minden tekintetben igen messze állunk tőle. Erről akartam volna nekik beszélni, csakhogy amikor elkezdtük, azonnal ráterelődött a szó a nemrég szárnyra kapott történetre, amiben egy 20 év körüli, igen erősen szerelmes (???) fiatalember igyekezett megerőszakolni a tőle segítséget kérő lányt, majd mikor az nem jött össze neki, akkor egész egyszerűen fojtogatta és leszúrta. Mer ő szerelmes volt, ugye. Na, ez ott történt tőlünk nem messze. A gyerekeim egy része a lányt ismerte, másik részük meg a fiút. A családjaikban nagy rémület és nagy szomorúság vagyon most, mert tudod, úgy van az, hogy amikor valakit valahol megölnek, akkor erősen búslakodunk vagy háborgunk (vagy netán az áldozatot hibáztatjuk nagyon empatikusan, amiért segítséget kért egy olyan fiútól, akit gyerekkora óta ismer), azonban ha ez a közvetlen környezetünkben történik, akkor az olyan, mintha egy kurva nagy pofont kapnánk. Mer ha a Vivient megölhették így, akkor megölhetnek akár engem is, vagy a lányomat. Az aggódó szülők ilyenkor azonnal bezárják lányaikat, módszeres idomítás kezdődik arról, a lányok hová nem mehetnek, kihez nem ülhetnek be, mennyit nem ihatnak egy buliban (mintha ez megóvná őket a hugyozásig lerészegedő fiúk erőszakoskodásától), és egyébként is: Legyenek óvatosak. Közben meg megy ugye a másféle idomítás mindenféle társadalmi, iskolai és családi szinteken arról, hogy a nőnek első számú feladata, hogy szép és szófogadó legyen, szolgálja ki a férfiak kívánságait, ne legyen túl okos, túl határozott, mert akkor majd nem lesz férfi, aki szóba állna vele, az meg a szégyenek szégyene. A nő csak akkor érték, ha farok jár a szájában. Ugyanez tanítást kapják a fiúk is, csak magukra átforgatva, tehát ők azt tanulják, hogy a nő azért van a Földön, azért lett kitalálva egyáltalán, hogy őket szolgálja, pontosabban az ő szent farkukat leginkább. A nő értéke a segge feszessége és az arca arányai. Az arc is csupán azért számít, mert “csúnya” nővel nem lehet a többi férfi előtt kérkedni. Érdekes módon a fiúk soha de soha nem kapnak olyan idomítást, miszerint a nő is ember önálló akarattal, tehetséggel, gondolatokkal, amit nekik minden körülmények között tiszteletben kell tartaniuk.

Nem kell sok ész ahhoz, hogy ezt a gondolkodást a szabadság tengelyén vizsgálva rossz érzéseink támadjanak a nők szabadságát illetően. Mert milyen szabadság az, amikor a létezésed legitimitása alá van rendelve a férfiak jóváhagyásának? Mikor ahhoz méred magad, aszerint étkezel, beszélsz, viselkedsz, humorizálsz, vagy röhögsz férfiak ostoba és agresszív baromságain, hogy az nekik tetsző legyen. Itt jegyezném meg azt is, hogy milyen brutálisan sok ostoba férfi hiszi szentül, hogy ő egy humoros, jópofa ember, mikor a nőkön élcelődik. Meg sem fordul a fejükben, hogy a nők csupán azért nem hajtják el őket a picsába, mert egyrészt erre a kötelező nevetgélésre vannak trenírozva, másrészt meg tudják, ha nem röhögnek, humortalan, keserű picsáknak lesznek titulálva nagyon viccesen és lehetőleg más emberek előtt. És ezek az idióták nyomják érted a tahóságaikat eltelve magukkal és az ő penge elméjükkel. Ilyen nagyon vicces ember például Bochkor Gábor is, akit érthetetlen módon mesterségesen gerjesztenek sztárrá, miközben oly sötét, hogy a vírusok eltévednek benne.

Szóval ebben a felállásban a szabadság igen kétséges a nők esetében még akkor is, ha a nők nagy része maga sem veszi észre, hogy másodrangú állampolgár és még nagyon tanult férfiak fejében is, sőt, az aktuális hatalom fejében is  igen szűk keretek közé szorítva élhet és gondolkodhat. Egy nő vagy hozza az elvárt formát és szolgálatkész picsa lesz (akin aztán maguk a férfiak élcelődnek), vagy kiszáll a játszmából, beint ezeknek az elvárásoknak, és akkor meg megint lehet vele baszakodni, hiszen biztos azért nem akar szolgálatkész picsa lenni, mert hiányzik neki a fasz . Most meg akkor lehet belekötni a nyelvhasználatba (terelvén a szót a lényegről), és nyipánkolni, hogy juj, milyen alpári és csúnya és nőietlen ez így. Nos, ez a fajta nyelvhasználat pont azt adja vissza, amilyen módon a férfiak gondolkodnak és beszélnek a nőkről olyankor, mikor maguk közt vannak, és nem nyilvánosan mondják el (írják le mentegetve a szemétségeiket), hogy ők IMÁDJÁK A NŐKET, AZ ÉDESANYJUKAT IS MEG A BARÁTNŐJÜKET IS, MEG MINDEN NŐT IMÁDNAK. Az ott a duma meg a porhintés, amit meg én írok, az az, ami a fejükben van eközben az imádott nőkről. Így, ilyen alpárian, gecivel meghintve, fasztortával ízesítve.

Nos, ezek a férfiak semmivel sem különbek annál a négy kis tizenéves pernahajdernél, amelyik tegnap éppen a mellettem lévő asztalhoz ült le a hamburgerével, miközben én ezt a könyvet olvastam. Zubogott a vérem a haragtól, mert bár a könyv története a jövőbe van áttolva, de minden szava a mostról szól. Arról a módszeres idomításról, ami a lányok életét kényszeríti arra a pályára, ahol az erőszak, a csicskaság, az élethosszig tartó valós és átvitt értelmű szopás vár rájuk. A könyv világának döntő kérdése, hogy lányként feleség, ágyas vagy fapina akarsz/tudsz lenni. Nincs más alternatíva. Ennek a látszólagos karriernek van minden alárendelve a lányok életében, hiszen (abban a jövőben) a nő dolga a férfi kiszolgálása. A születéstől való idomítás miatt nincs lázadás, sőt, nagyon elképzelés sem arra nézve, hogy mi lehetne a másféle élet. Aki ebbe nevelődik, az elfogadja, hogy az ő létének ez az értelme. Ha valaki mégis elgondolkodik azon, hogy valahogy másképp akarná, akkor az egymással versenyeztetett lányok azonnal eltörik a gerincét. Mert minden lány csak a másik ellenében lehet “sikeres”. Nincsen sisterhood, csak egymás féltékeny méregetése, a másik hízásán való titkolt gyönyörűség. Ha a másik nőnek rossz, ha ő nem kell annyira, az az én pozíciómat erősíti- gondolja minden lány a regényben.

Olvasom tehát a könyvet, tömöm magamba a hízlaló mézes csirkét, mikor megüti a fülem ennek a négy kis majomnak az üvöltő beszélgetése. Lányokat tárgyalnak éppen. Gyaníthatóan olyan lányokat, akik vagy jól megtanulták a leckét arról, hogy mi az ő rendeltetésük a világban, hogy milyen a vagány, modern, bevállalós csaj, vagy olyanokat, akik magukban azt is hozzáremélik a “vagánysághoz”, hogy az ilyen belevalóknak több megbecsülés jár, mint a “szűzlányoknak”. Ez a “szűzlány”, mint lenéző kifejezés szintén felmerül a fiúk beszédében. A hangsúlyból és a stílusból ítélve a fapinákat jelöli, vagyis azokat a lányokat, akik minden tanítás ellenére nem és nem akarnak vezényszóra betérdelni a buliban az éppen aktuálisan kielégületlen fiú elé. Hát ezek ilyen nyomoronc kis “szűzlányok”- és a fiúk röhögnek. A szopósokat is megvetik, hát bazdmeg röhögnek azokon is. Jóízűen tárgyalják, melyik mennyire ügyes. Egy a lényeg: akinek pinája van azt sehogy sem tisztelik. De nyilván imádják. Imádják, ahogy a kakaós palacsintát, a bömöst, ami elviszi a picsájukat a buliba, az anyjukat, aki rátette az életét, hogy belőlük ember legyen. Mit törődnek ezek az ő jóllétével? Hát az a dolga, hogy szolgáljon, nem? Nyilván ezeknek a kis hülyéknek eszébe sem jut, hogy az anyjuk IS nő, emiatt minden nőkről szóló undormányukkal őt is alázzák. (Ez nem jut eszébe a Bochkornak sem, az egyetemi hallgatónak sem. Egyiknek se. Mer ők ilyen összetett gondolkodású amőbák, hogy nem.)
Mondhatom persze, hogy ezek itt gyerekek, csakhogy azt látom, hogy nem növik ki a tahóságot. Senki nem mondja nekik, hogy ez gáz, így hát ugyanezt fogják tolni felnőttként is, meg az egyetemen is, meg az egész nyomorult életükben végig. Mert ők szabad emberek. Mindenképpen szabadabbak, mint azok a nők, akik létének egy értelmet tanúsítanak, az ő szolgálatukat.
Furcsa kontraszt volt olvasni a könyvet, és hallani ezeket a fiúkat.

Összezár bennem ez a sok élmény, és összpontosul egy szóban: SZABADSÁG. Mert a kisfiúnak, aki nem érzi, hogy hogyan beszélhet emberekről, a nagyfiúnak, aki azt képzeli, majd ő meghatározhatja, hogy egy nő mit érezhet sértőnek (ha ő viccel, akkor az vicc és kész. Aki nem nevet, az minimum túlérzékeny, a többi jellemzőjét meg már írtam fentebb. Olyan opció, miszerint ő egy alpári tahó paraszt- na, ilyen az ő fejében nincs), illetve annak a szörnynek, aki megöl egy lányt, mert nemet mond az ő farkára- szóval ennek a három kategóriának valójában ugyanaz a gondolkodás a gyökere: A nő a férfiért van, életének értelme, hogy a férfinek megfeleljen, őt kiszolgálja, kielégítse, soha semmiben felül ne múlja, kritikával, de még egy nyomorult visszautasítással SE bosszantsa.
Mi ez, ha nem a szabadság, a nő szabadságának súlyos korlátozása? Nem-e a szabadság súlyos sérülése, ha egy nőnek folyton mérlegelnie kell, félnie kell és nem bízni? Miért nem társ a nő és a férfi? (Most vonaton ülök, egy kb húsz fős társaság utazik még velem. A lányok és a fiúk külön négyesekben ülnek, mind kizárólag saját nemtársával beszélget. Itt tartunk már? A szexen kívül nincs kapcsolódás? Derogál a nőkkel egy pakkba ülni, velük “csak úgy” beszélgetni? Ja, a lányok sem erőltetik persze. A lányok elfogadják, hát miért is nyomakodnának a fiúk közé? Most nincs rájuk szükség, hát maradnak a háttérben.

Undorító az egész. Fojtogató és mérhetetlenül sértő. Börtön, ha úgy tetszik. Börtön azoknak a nőknek is, akik részt vesznek a játszmában, mert elhiszik, hogy ettől őket majd többre tartják. Nem tartják többre. Téged sem tartanak többre, aki fennen hirdeted, hogy ezek a nyomorékok igenis viccesek, aranyosak, te meg imádod őket. Löknek neked egy kis koncot, kedves szót, mikor szívesen megdugnának, vagy mikor szükségük van a méhedre, vagy csak választások vannak és szavazatot érsz. Mondj csak ellent nekik, és rögtön megtudod, mire tartanak. Ne nevess velük a téged alantasító humorukon, és mindjárt megtudod, mire tartanak. Ne térdelj be nekik, és majd megtudod, mit gondolnak rólad. Vagy térdelj be, és megtudod akkor is. Te nő vagy, és ez elég ahhoz, hogy lenézzenek és használjanak.

Ez szabadság? Te ennyire tartod magad? És őket ennyire? Oszt mire föl? Hiszen sokan még az alapvető emberi normákat, az elemi tiszteletet sem érzik irántad. Ja, hogy az ajtót kinyitják azért előtted. Persze. Ha te ettől dobod el magad, és rogysz előttük térdre, akkor kinyitják. Ha nem, ha ettől sem, ha semmitől sem, akkor meg megfojtanak vagy leszúrnak.

Valójában ez egy könyvajánló itt. Még a végén sem vagyok, de letehetetlen, éles, kemény. Mutassátok meg lányaitoknak és beszéljetek róla.
A szabadságuk a tét.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements