Nőnap az iskolában

nőnapaAzért akárhogy is van, tudja ez a nagyon kedves kormányzat, hogy hol lehet a legmélyebben befúródó néphülyítést elvégezni. Március 15-én megint tüntetünk, aminek majd meglátjuk, mennyi lesz a foganatja. Ne legyünk naivak. Mind tudjuk, hogy sokkal fontosabb ennek a tróger hatalomnak, hogy a gyerekeinket elbutítsa, mint az, hogy akár ezrével megy a nép az utcákra. Mert az iskola egy óriási lehetőség a nevelésre. Látom ezt én is minden napon.

Eszembe jut most régi tanítványom, aki ma már barátom. Ő mondta egyszer már felnőttként, hogy ha visszagondol a velem töltött időre, az egyik legmeghatározóbb élménye az elfogadás volt, illetve az, hogy az első felnőtt voltam az életében, aki azt mutatta meg neki, hogy a dolgok soha nem egyféleképpen működhetnek. Mindenhová eljuthatunk sokféle módon, s minden mód jó a maga nemében. Nem egyféleképp lehet csak élni.
Én nem tudom igazán, mire gondolt, mikor ezt mondta. Én csupán arra emlékszem, hogy érdekes volt velük dolgozni. Érdekes a mostani gyerekekkel is. Viszont mindig dilemma, hogy meddig nyúlhatok bele a hozott hiedelmeikbe, hiszen az sem biztos, hogy én mindent helyesen gondolok… Nincs is olyan, hogy HELYES. Nagyon gőgösnek és ostobának kell lennie annak, aki azt képzeli, ő mindent tud, és csak az az igazigaz, amit ő annak talál. Valójában receptek vannak az életre, amikből azután mindenki kifőzi a maga levesét. Persze, ha bizonyos recepteket sokszor újrafőzve ugyanolyan ehetetlen szart kapunk, akkor azért nem árt felülbírálni a fűszerek arányát.

A gyerekek leginkább azt látják a világból, amit a környezetük mutat nekik. Én ugye speciális helyzetben vagyok, mert az én gyerekeim sajnos nagyon keveset látnak a világból. Ahol ők élnek, ott szegénység van és tanulatlanság. Kész szerepek vannak eléjük téve, melyek a szüleiknek leginkább nyomor- és boldogtalanságlevest írnak elő, s amelyeket mégsem tudnak újrafűszerezni, mert ők maguk sem láttak mást, vagy nem kaptak lehetőséget arra, hogy valami mást főzzenek, mint elődeik, vagy amit a hatalom eléjük rakott. Szarból csak szart lehet főzni ugyanis.
Örök kérdés, hogy milyen mélyen nyúlhatok én ebbe bele. Na, igen! Erről meg eszembe jut, hogy az iskola, illetve az egyes tanárok, akik gyakran nálam sokkal butábbak és stupidabb gondolkodásúak, azok mennyiben nyúlhatnak bele az én liberális és felvilágosult szellemben nevelt gyerekeim gondolkodásába? Mert belenyúlnak, sőt, beletipornak gyakran szaros gumicsizmával. Az egész oktatás arra irányul, hogy belenyúljon és elvegye, amit én beléjük tettem, majd olyanná formálja őket, amely neki (a hatalomnak) tetsző. A tanárok pedig vagy csak hallgatnak, ha mást gondolnak, mint az előírt, vagy-ami még rosszabb- asszisztálnak ehhez, és a gyereket hallgattatják el.

Ott van mindjárt a nőnap, ugye. Mit mondasz a nőnapról a kisfiúknak, akik lelkesen hozzák a virágot, mert ők jó fiúk, és mostan bizony a nőket ünneplik? Engem, érted? Mert szeretnek, és azt képzelik, hogy ezzel megtisztelnek. És ők még tényleg megtisztelnek vele. Mit mondasz nekik, mikor felnőtt, tanult férfiak sem tudják a lényeget, vagy leszarják, bonbonokat röpködtetnek mélyen hallgatva arról, hogy ez nem ünnep, hanem emlékeztető arra, hogy a nők még ma is sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint a férfiak. Ja, és a férfiak miatt élnek így, természetesen. Olyan férfiak felejtik ezt el, akik az összes többi napon-és ezen az egyen is- szarba se nézik, csupán használják a nőket. Elfogadjam mosolyogva a virágot? Örüljek? Hát azt úgy nem lehet.

Elfogadom, örülök, és mivel tudom, hogy szeretnek és bíznak bennem, hát elmondom nekik. Ez pont az, mikor nem választhatok mást, mint, hogy elkezdek beszélni nekik valami olyasmiről, amiről ők a saját környezetükben soha, de soha nem hallottak.

Kérdezem őket, tudják-e, mit ünneplünk a nőnapon? Hát a nőket! Na, jó, de miért kellene a nőket ünnepelni? Hát hiszen az, hogy valaki nőnek vagy férfinek születik, az csupán a véletlen műve. Mitől lenne egy nő ünneplésre valóbb, mint egy férfi? És akkor itt már nem tudnak mit mondani, úgyhogy jöhet az oktatás. Kérdezem őket, szerintük kik dolgoznak többet a világban, a nők vagy a férfiak? A válasz egyértelmű (mondom, gyerekek, akik nem akarják elhallgatni a nyilvánvalót). Aztán kérem, hogy tegye már fel a kezét, akinek az anyukája kap azért fizetést, hogy főz, mos, takarít és gyereket nevel. Tegye már fel a kezét, aki hallott már olyanról, hogy nőket bántanak. És a nekik legfájóbbat: Tegye már fel a kezét, aki azért nem járhat egyedül iskolába, mert a szülei attól félnek, hogy majd valakik elrabolják őt. Ez utóbbinál minden kislány felteszi, mert a romáknál ez nagyon erős és egyébként valós félelem. Nagyon sok korlátozás és megfélemlítés jut a kislányoknak úgy 6-7 éves koruktól fogva azért, mert a cigányokat kiemelten érinti az emberkereskedelem és a prostitúcióra kényszerítés. És elmondom még azt is nekik, hogy vannak olyan országok, ahol még ennél is rosszabb a helyzet, és vannak nők, akik az utcára se mehetnek egyedül, és bántják őket és nem tanulhatnak. Egy kislány itt közbeszól, hogy nem akarja ezt hallani, mert elszomorodik tőle. Én kínlódok és azt felelem, nem akarom őt bántani, hanem azt akarom, hogy ne kelljen a nőknek így élni, és ők mind tudják, mennyire fontos tennünk ezért. A Nőnap nem a virágról szól, hanem arról, hogy a nők is élhessenek szabadon és jólétben. Aztán még beszélgetünk.

A legjobb az volt, hogy ezek a kisfiúk még rohadtul értették, amiről beszéltem, és eszükben sem volt kétségbe vonni. Rágondoltak az anyjukra, és ez elég volt ahhoz, hogy tudják, igazat mondok. Nem is hárítottak, ahogy azok a nagyon tanult, okos felnőttek. Nem mondták, hogy princípium, meg nem úgy van ám, meg bezzeg a férfiaknak is milyen nehéz. Hát ezek a gyerekek látják, ahogy az anyjuk minden nap megszakad. Ezt a felnőtt férfiak – úgy tűnik – már elfelejtik. Azt is elfelejtik, hogy ha nem tesznek semmit, majd a lányuk is szívni fog. Leszarják. Eladják aprópénzért, a saját picsájuk meresztéséért minden nő életét. A gyerekek még nem.

Megbeszéltük tehát a nőnapot, ahogy sok mást is megbeszélünk. Nálunk vannak fiú-lány barátok, és nincsen mutogatás, hogy juj, szerelmesek, hanem eljátszanak a gyerekek és beszélgetnek, mint ember az emberrel. És van egy kislány, akit pár hónapja megrémítettek egy horrorfilmmel, ma meg már tengerészgyalogos akar lenni, és nekem időnként szalutál. Vagy katona lesz. Vagy rendőr. Még nem döntötte el teljesen. A fiúkkal harcol most játékiból (ezt a szót tőlük tanultam).
Gyakran kérdeznek nagyon súlyos dolgokat, amikre a választ berakjuk valahogy a szorzótábla meg a hosszú mássalhangzók közé. Nagyon sok kérdésük van mindarról, amit látnak és megtapasztalnak, én pedig gyakran azt érzem, hogy nem tehetem meg velük, hogy nem válaszolok nekik. Közben meg folyton izgulok, hogy mikor jön be egy szülő kiverni a balhét, hogy a gyerekekkel ilyen komoly kérdésekről tárgyalok (még nem jött be soha senki).
És még azt is látom, hogy a gyerekek egyre gyakrabban és nyíltabban beszélnek arról, hogy mit terveznek felnőtt korukra. Nézegetjük a neten a másféle világokat, mesélek nekik a repülőről, a más nyelvekről, országokról, no, meg arról, hogy azért jó tanulni, mert akkor majd kezükbe vehetik a sorsukat. A kislányok elkezdenek arról beszélni, hogy nem akarják anyáik nyomorúságát folytatni (értsd, nem akarnak sok gyereket). Terveik vannak, szakmát választanak (8 évesek!); olyat is játszanak- dolgozó, telefonáló, cukrászdába járó nőket. Kezdik elhagyni azokat a szerepeket, melyekben kizárólag csecsemővel bohóckodnak és takarítanak.
Másfél év munka ez. Másfél év szemléletformálás. Bárhol, bármelyik iskolában megtehető lenne. Az egész oktatási rendszer felépülhetne úgy, hogy a gyerekeinket építse, a tudatukat tágítsa. Beszélhetnénk nekik millió dologról, hogy azután kiválaszthassák abból a nekik tetszőt. Annyira klassz és élvezetes lehetne az egész!

 

Ma rémes nap volt. Jön a meleg, vagy mi, aludt az egész osztály. Nekem gyötrő fejfájás, levertség. Nulla türelem. Milyen jó, hogy ott a pedasszisztens, aki folyton visszajelez nekem rólam. Kérdem tőle, tényleg annyira rémesek, hangosak, viselhetetlenek, amilyennek én érzem őket? Nem, azt mondja, mindig ilyenek. Ilyenkor tudom, hogy velem van a baj, én vagyok kiélezve, én nem bírom. Próbálok váltani, hülyülni, valahogy a figyelmüket ébren tartani, és a saját rosszkedvemnek a seggére verni. Az egyik fiúcska bénázik, nem érti, amit negyvenkettedszer magyarázok el. Odaperdülök elé, és mondok valami rettentő fenyegetőt. Mondjuk azt, hogy ha nem hajlandó megérteni az anyagot, akkor becsomagolom a nyalókáját egy papírzsebkendőbe.
– Na? Félsz tőlem?- kérdezem tőle, persze viccből. Most a szigorú tanárt játszom. Ahogy rám néz, nem vagyok abban biztos, hogy tudja, ez most játék.
– Félni? Nem félek tőled- mondja teljesen komolyan.
Hála istennek.
 
(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)
Advertisements