Az egyedülálló nő, mint hatalmi csoport

23-single-ladies-feature.w529.h352

Rebecca Traister cikke alapján

2009-ben az USA-ban a nők kevesebb, mint 50 %-a volt házas – úgy is mondhatjuk, hogy először a modern történelemben több egyedülálló  nő (szingli, elvált, megözvegyült, különélő) él Amerikában, mint házas. A 34 év alatti nők 46%-a sosem volt házas, ez 12%-kal több, mint egy évtizede. Még egy kis statisztika, aztán ígérem továbbmegyünk: a mai 18-29 éves nők 20%-a házas, míg 1960-ban 60%-uk volt az.

Radikális társadalmi változásról van szó, méghozzá történelmi mértékben nagyon rövid idő alatt. Bőrszíntől és társadalmi osztálytól függetlenül nagyot változott az, hogy a női életnek milyen komponensei kötelezőek/elvártak társadalmilag.  Feltalálták a független felnőtt nőt mint normát, azaz manapság már  nem különcség, szerencsétlenség, aberráció, ha egy nő független: a felnőtt nők többé nem kell, hogy gazdaságilag, szexuálisan, gyerekvállalás szempontjából függjenek a férfiaktól, még azoktól sem feltétlen, akikhez hozzámennek. 

Az ezt megelőző és megalapozó társadalmi mozgalmakkal (küzdelem a szavazójogért, női jogokért) ellentétben az állampolgár fogalmának ilyen átalakulása nem egy világos akarattal a politikai közbeszédbe emelt téma.

A nők nem azért és nem tudatosan tartják távol magukat a házasságtól, mert az egyenlőséget gondolják kivívni vele, hanem egyszerűen csak belső igénnyé lett bennük az, ami még 50 évvel ezelőtt is radikálisnak számított: hogy lehet nem házasodni,  teljes értékű életet élhetnek szakmailag, emberileg, nőként, szülőként akkor is, ha  úgy alakul, hogy nem találkoznak egy olyan személlyel, akivel kedvük lenne törvényileg is összekötni az életüket.

A legradikálisabb feminista ötlet – a házasság intézményének gyengítése – olyan széles körben elfogadott lett, hogy az átlagos női életpályát alapjaiban írta át.

Fontos megjegyezni, hogy nem amellett érvelünk, hogy az egyedülállóság legyen a norma. Nagyon sok egyedülálló nő – bőrszíntől és társadalmi osztálytól független – szeretne házasodni, de legalább egy hosszútávú szeretetkapcsolatot kiépíteni a megfelelő emberrel vagy együtt élni, de formális házasság nélkül. Ezzel együtt az egyedülálló nők tömeges megjelenése nagyon izgalmas társadalmi fejlemény, mert arra kényszerít minket, hogy újra átgondoljuk, definiáljuk, kik is a nők, és mit is jelent a család, ki milyen szerepet játszik benne.

Attól függetlenül, hogy erről kinek mi a véleménye, ennek politikai következményei lesznek, sőt már vannak is. Az egyedülálló nőknek csupán a tömeges létezése politikai programokat irat át, politikusokat kényszerít egyre haladóbb javaslatokat tenni.  A házasságfüggetlen női élet egyre nagyobb elvárássá teszi az “egyenlő munkáért egyenlő bért”, a korai gyerekfelügyelet kialakítását és támogatását, a magasabb minimumfizetéseket, az alacsonyabb iskolai díjakat, a hozzáférhetőbb egészségügyi ellátást, és széles körben hozzáférhető reproduktív jogokat. A fenti témák nagyon sokáig túl rizikósak voltak még a demokrata pártnak is, de ma mindkét erős demokrata párti jelölt beemelte ezeket a politikai programjába.

Az egyedülálló nők egyre nagyobb hatalmat jelentenek a szavazók között is. 2012-ben a szavazók 23%-a,  azaz majd negyede volt egyedülálló nő. A teljes afroamerikai populáció 40%-át, a latino népesség 30%-át tették ki, valamint a fiatal szavazók harmadát. Ennek a hatalmas szavazói csoportnak 2/3-a Obamára voksolt, és egyes felmérések szerint a döntésüket jobban befolyásolta az egyedülálló státuszuk, mint bármely más változó (társadalmi osztály, bőrszín).  Nyilván nem lesz érdektelen 2016-ban sem, hogy elmennek-e szavazni, és ha igen, kire adják a szavazatukat.

Az eddigi tapasztalatok szerint az egyedülálló nők a progresszívabb nézeteket valló politikust választják, leginkább azért, mert ők tartósan  azon az intézményen kívül élnek, amelyre minden adóügyi és szociális intézkedés, szakpolitika fel lett építve a múltban (házasság), de egyre jobban fel tudnak lépni az igényeikkel, amelyre még nem adott egy kormány sem érdemi választ.

Nem ez az első eset, hogy az egyedülálló nők ilyen nagy hatással vannak az országra: sőt, azt mondhatjuk, hogy amikor nőtt az egyedülálló nők száma, mindig valamilyen jelentős társadalmi változás is érkezett velük. A 19. században a polgárháború alatti férfihiányban megnőtt az egyedülálló nők száma, és nagyon sok ilyen egyedülálló nő jelentőset alkotott: innen eredetezhető a szavazójogi küzdelem, új női college-ek alapítása (Mount Holyoke, Smith, Spelman), új gyerekgondozási és orvosi praktikák elterjesztése, sőt az Alkotmány 14., 15., 18., 19., és 21. kiegészítésének átírása. Olyan nagy volt ez a hatás, hogy a korai 20. században megérkezett a társadalmi/kulturális válasz: a női egyedüllét patologizálásától a korai párkeresés új formáinak bevezetéséig (randizás).

A 20. században a 2. világháború után a nőknek ismét hátrább kellett lépniük: a háztartásbeli létnek a kormányzati szintű reklámozása elősegítette a férfiak visszatérését a munkaerőpiacra a háborús részvétel után. Egy speciális törvény (GI Bill) a visszatérő (fehér) veteránoknak  lehetővé tette a college-be jutást, amely a középosztályba való belépéshez adott jogot és lehetőséget. És ne feledjük, az állam hiteleket adott a vállalkozóknak (férfiak elsősorban), kiépítette az agglomerációk infrastruktúráját, ahol sokmilliónyi feleség htb-ként szülte egymás után a gyerekeket. Tervezett, összeszedett társadalompolitikai rendszer volt. Az agglomerációban otthonlévő nők remek piacot jelentettek az újabb és újabb háztartáshoz ajánlott gépeknek és termékeknek, amelyet férjeik az új üzemekben legyártottak, és amelynek bevételeiből ezeket a külvárosi otthonokat felépítették és fenntartották. Nemcsak az volt az elvárás a nők felé,  hogy  házasodjanak, hanem hogy házasodjanak korán, lehetőleg még mielőtt a független életet egyáltalán megismerhetnék.

Ezzel szemben a fekete nők körében a házasságok száma esni kezdett. Megvolt az oka: a gazdasági kedvezmények elsősorban a fehér, középosztálybeli családokat érték el, a feketék nem részesedtek belőle. Az 1935-ben alapított társadalombiztosítás nem vonatkozott a házkörüli tevékenységeket végző és a mezőgazdaságban dolgozó, jellemzően fekete munkásokra. Munkaerőfelvételnél az erős diszkrimináció, a szakszervezetekben csupa fehér képviselő, a feketék által végzett munkák alacsony megfizetettsége, a fekete diákok kitiltása egyes college-ekből, a visszatérő fekete veteránok kimaradása a törvény által biztosított támogatásokból, mind mind afelé mutatott, hogy a fekete nőknek is dolgozniuk kellett, nem tudták megvalósítani a “férfi dolgozik, a nő otthon van a családdal” modellt. Ezen felül a kertvárosi házak is fehéreknek épültek, a feketék által lakott területeken nem volt közlekedési infrastruktúra sem, hosszas utazásokkal megfejelve a munkavégzésre szánt időt. Mindent összevéve a fekete nőknek egyszerűen nem érte meg házasodni. Az egész napos munka mellett (ami gyakran a fehér nők otthonainak takarítását, gyerekeinek felügyeletét jelentette), messze a jó infrastruktúráktól a házasság és család már megugorhatatlan feladatot jelentett – és abban, hogy ez így alakult, a kormányzati politikák aktívan szerepet vállaltak.

A ‘60-as évektől a nők jogaiban igen nagy előrelépést látunk: nagyobb számban tanultak és dolgoztak, szexuálisan is felszabadultabbak lettek, de a házasságot illetően az ‘50-es évekbeli modell maradt: a házasság/gyerekvállalás  egy férfinak munkahelyi előmenetelt, nagyobb keresetet hoz, míg a nőknél épp az ellenkezőjét jelenti a mai napig. Még a magas beosztásban dolgozó, nagy fizetéssel rendelkező nők esetében is nagyobb a valószínűsége, hogy ő fog több házimunkát végezni, gyerekkel kapcsolatos problémákat megoldani,  illetve félreállni, ha a férje munkahelyi előmenetelére lehetőség van. Csoda-e, ha a nők nem sietnek sem házasodni, sem gyereket szülni? Egyszerűen nem éri meg, olyan hátrányokat okoz mindkettő a családi szférán kívüli életükben, és ezt még akkor is érzik, ha nem ismerik a statisztikákat.  

singlesticker2Egyes elemzők kiemelik, hogy az egyedülálló nők inkább a kormány intézkedéseitől függenek, nem a férjeiktől. Elérhető fogamzásgátlásra, orvosi ellátásra van szükségük, és egyenlő bérekre, gyerekeiknek elérhető iskolákra. Arról van szó, hogy végre az ő igényeikre is költhetne az állam, nemcsak a fehér, középosztálybeli férfiak cégeinek támogatására, mivel ők is ugyanúgy adófizetők, csak eddig minimálisan részesedtek a közös javakból. Ahogy egyesek megfogalmazták: Amerikában sem lesz senki jómódú kizárólag saját erőből, hanem nagyrészt az állam által adott lehetőségekkel és támogatással indulnak neki a vagyonépítésnek. Miért ne érhetnénk el sok évszázad után, hogy ebből a nők is kapjanak, ne csak mindig a férfiak.

A férfiak, főleg a fehér jómódú házas férfiak generációk óta élvezik a kormány segítségét, olcsó hitelek, kölcsönök, adókedvezmények formájában. Ez tette nekik lehetővé, hogy jólétüket növeljék és az állam még azt is segítette, hogy a saját gyerekeiknek kedvező körülmények között adják át a megszerzett javakat. Azon az áron, hogy a nők gazdasági kilátásait rontotta. Azzal, hogy a nőknek nem adott ugyanilyen gazdasági és polgárjogi segítséget, támogatást, a férfiaktól való függőségbe kényszerítette őket. Esetleg beszorította őket a (maga az állam által) alacsonyan fizetett gyerek- és betegellátás munkáiba, amellyel szintén a fehér férfiak politikai szerepvállalását segítette elő. Mert ki vigyáz a hosszas nyári szünetekben a gyerekre, ingyen? Ki megy érte az iskolához kora délután, mikor még javában munkaidő van? Annak, aki ezt ingyen megcsinálja, milyen érdekképviseleti lehetőségei vannak?

Ezért a nem házas nők számának növekedése politikai változásokhoz vezet majd, kiköveteli az új szakpolitikákat. A minimálbér emelése például fontos: a minimálbérét dolgozók 2/3-a nő, az emelés őket segítené elsősorban. A gyerek betegségére fizetett táppénz? Nyilván a gyereket egyedül nevelő nőknek nagy segítség, nem annak, aki már amúgy is otthon van a gyerekeivel. De még a büntetőjogi kódex reformja is a házasság intézményét érinti, lévén az alacsony jövedelmű, gyakran mikrokriminalitásba csúszó férfiak nagy eséllyel feketék, akik ilyen körülmények között nem nagyon tudnak családot alapítani, vagy fenntartani.

Ha egy lépést hátralépünk, akkor világosan látszik, hogy az elmúlt években sok olyan intézkedést tett a demokrata kormány, amely különösen az egyedülálló nőknek kedvezett. Ugyanakkor kevesen beszélnek arról, hogy ez az a csoport, amelynek speciális igényei vannak és amely ilyen nagy számú szavazói csoportot alkotva “kikényszerít” bizonyos intézkedéseket. Valami már elindult Amerikában: a család formájának változásai, a nők növekvő munkaerőpiaci részvétele már nem hagyható figyelmen kívül. Nem könnyű és nem is lesz egyszerű  a társadalom ilyen változása, különösen ha republikánus elnök jön. De az egyedülálló nők kezdenek tömegesen megjelenni egy nem rájuk méretezett világban, és emiatt a kormánynak újra kell majd tárgyalni velük a keretfeltételeket.

Fordította: éclipse

 

Női Passzív Ellenállás

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements