Belekóstoltam a női létbe

Alábbi levelet először cseten kaptam egy férfi olvasótól. Annyira tanulságosnak gondoltam, hogy megkértem, írná meg valahogy egyben az egészet. Nem gondolom, hogy a férfiak többségére ez bármilyen pozitív hatással bírna, hiszen-mint tudjuk- az empátiás képességeik egy békáéval vetekszenek. Talán tényleg az kellene, amit olvasóm javasol: hogy megéljék ők is ugyanazt, amit a nők megélnek. De megélnék nem csak a háztartást és a gyereknevelést, hanem mellé a verést, az erőszakot, az anyagi kiszolgáltatottságot, a zaklató főnököt, a szexista “humorokat”, mindent úgy, ahogy van. Ajjj, de nagyon élvezném, ha egy kicsit belekóstolna mindegyik!

Ez az írás egy olyan férfitől van, aki szép csendesen olvassa az oldalt. Néha beszélgetünk, empatikus, és látja, amit mindnek látnia kellene. Soha nem volt kérdés előtte, hogy van- e elnyomás. Mégis most, a saját bőrén tapasztalva a női élet rejtelmeit egészen más értelmet kapott számára, amit addig csupán olvasott-elképzelt. Jellemző módon neki a gyerekükkel egyedül hagyott, elvált nők jutottak eszébe a helyzetről. Azt még ő is nehezen érti, hogy az általa vázolt verziót sok ezer nő éli úgy, hogy egy másik felnőtt folyamatosan ott van mellette. Társként? Nem. Béklyóként, plusz feladatként, parancsolgatóként. “Családfőként”.

És akkor következzék a levél:

Kedves Gumi,

Biztosan emlékszel, hiszen beszéltünk már róla, hogy a feleségem most kórházban van, immár több, mint két hete. Szerencsére a műtét jól sikerült, amennyire ilyenkor erről szó lehet, jól érzi magát és hamarosan hazajöhet. De most nem erről akartam írni neked, hanem arról, hogy úgy tíz nap elteltével szembesültem vele, vagy talán jobb kifejezés, hogy átéltem-átéreztem mindazt, amiről annyit írsz. Ebben a rövid időszakban is tapasztaltam, kb. mit jelenthet az, amikor valaki egyedül marad három (vagy mindegy, kettő esetleg „csak” egy) gyerekkel, vagy nincs egyedül ugyan, de értékelhető segítséget nem kap.

Gyorsan hozzátenném, azért az én helyzetem sokkal könnyebb, jobb, mint egy faképnél hagyott nőé. Egyrészt, a helyzet csak ideiglenes, fizikailag is csak egy rövidebb időt kell kihúzni, és nincs rajtam a kilátástalanság lelki terhe sem. Hazai viszonyok között tisztes jövedelmem van és segítséget is kapok – szüleim apró, de fontos dolgokban támogatnak. A munkahelyem humánus és lojális. Ez is ritka kincs manapság. Meg férfi vagyok, ennek minden kézzel fogható előnyével.

A napi rutin akárkinek ismerős. A kicsinek uzsit csomagolni, a nagy pénzt kér, figyelmeztetni a középsőt, hogy ne feledje, ma fogorvoshoz kell mennie. A munkahely még istenes, szinte pihentető, ott csak dolgozni kell, de a soha véget nem érő második műszak felőrlő. Bevásárlás. Szülői is lenne, de arra nem jutok el. Egyikért edzésre menni, a másikat különórára elvinni. Írni kellene annak a rohadt banknak is, hogy a túlfizetésemet utalják vissza végre, töltsek egyenleget a kölykök mobiljára, ugorjak be a postára az ajánlott küldeményért – meg még ezer szar. Hazaérve meg kezdődik a gépek lázadása: etetni a mosó- és mosogatógépet, az előszoba porszívóért kiált, a tűzhelyre ráférne a takarítás és a kávéfőzőn is karszthegységet képzett már a vízkő.

A tizedik nap táján történt, hogy igazán megértővé és elnézővé váltam a nőkkel szemben- Azóta tisztán látom már a feléjük szóló általános felhánytorgatások igazságtalanságát.

Elhagyta magát? Nem törődik a külsejével, megjelenésével? Hát igazán nem csodálom, ha egyszer elfogy az erre szánt energia. Tudod, én néha már az esti zuhanyra is úgy szedem össze az erőmet. Amikor este tízkor valaki azzal fejezi be a napját, hogy végre nagyjából emberi állapotok vannak a lakásban. A beszedett ruha meg ott rohadjon meg ahol van, majd elrakom holnap. Ilyenkor igazán a legutolsó ötlet, hogy az ember még vonzóvá, szexivé varázsolja magát.

Sport, egészséges táplálkozás? Mikor? Úgyszintén este nyolc-kilenc után, holt fáradtam irány a konditerem? Ugyan már! S mindeközben az egészséges, tápláló saját ételek elkészítése, dobozolása másnapra, hát persze.

Találkozó barátokkal, buli, kiruccanás? Nagyjából ugyanez a helyzet.

A hétvége szerencsére más. Az elmaradt házimunkákat – mert ezek vannak bőven – kicsit ráérősebben, kényelmesebben lehet elvégezni. Szégyenkezve vallom be, legkevésbé vágyom pörgős, aktív programra, elég könnyen beérem azzal, hogy ledöglök a TV elé egy dobozos jégkrémmel.

És hát szó ami szó, a szex is körülbelül az utolsó utáni dolgok közé sorolódik leginkább a fizikai kimerültség miatt: zúgó fejjel, holtfáradtan, beállt derékkal nem teng túl a libidó. Talán „csak” ennyi a magyarázat a „sok frigid nőre”.

Tudod gyakran olvasgattam, amit írtál a nőkre rakott teljesíthetetlen terhekről, arról, hogy minden nap tulajdonképpen a felszínen maradásért való küzdelem, ami megeszi, felőrli az álmokat, lehetőségeket, testet-lelket. Bólogattam is, hogy persze-persze, így van ez, de valahogy nem éreztem át a súlyát ennek – mostanáig. Pedig én csak afféle ízelítőt, kóstolót, 1.0-ás verziót kaptam abból a szituációból, amit nők életformaként kénytelenek elviselni és túlélni. És megmondom neked, elég rosszízű kóstoló volt, megfeküdte a gyomromat. Meglehet, nem ártana jó pár férfitársamnak is kipróbálni.

 

 

Üdv: T

Női Passzív Ellenállás

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements