Mikor a gyerekek kirepülnek

http://advancedstyle.blogspot.hu/Rendezvényen voltam szombaton, mely rendezvényt egy beszélgetés előzött meg. Odamentek az emberek a Bálint házba, és elmondhatták a családjukkal kapcsolatos nyomorukat. Volt ott kettő pszichológus, akik igyekeztek válaszokat adni a kérdéseikre.
Mindenféle emberek odamehettek, így aztán mindenféle emberek oda is mentek. Én is például- csak én nem mondtam el a nyomoraimat (mer’ nekem olyan nincs)-, hanem figyeltem inkább erősen a többi emberre.
A legérdekesebb egy idős nő volt, aki tulképpen azért jött, hogy elmesélje az embereknek, hogy a gyerekei mekkora csalódást okoztak neki, továbbá, hogy megerősítést kapjon arról, hogy miután ő felnevelte őket, most joggal várja el, hogy mind a lányai, mind azok gyerekei szórakoztassák őt az immár kiürült életében. Elképesztő unalmában és figyelemhiányában már betegséget is produkált, amivel kórházban is volt, ám ott kiderült, semmilyen testi elváltozása nincsen, “csupán” pánikbeteg.

Félreértés ne essék, eszemben sincs a gondját kicsinyíteni, vagy a pánikbetegséget, mint olyat lenézni (ajaj, megvolt nekem is, óborzalom a dolog), csupán azért a szarkasztikus hangvétel, mert az, ami neki ilyen óriási probléma, az nem kellene, hogy probléma legyen. Mármint akkor, ha ez a nő feltalálná magát az életében, amiképpen feltalálja magát egy másik, akinek a történetét csak az ott lévő családtagjai mesélték el. No, ez az idősebb nő azt csinálta, mikor a gyerekei kirepültek, meg már férje se volt, aki munkát adott volna neki (mondom, aki munkát adott volna neki!), akkor elkezdett mindenféle rendezvényekre járni. Kinézte, hol, mikor, mit tartanak, majd szépen besétált, majszolgatta a pogácsát és barátságosan beszélgetett. Senki nem küldte el, senki nem szólt rá, hiszen ki piszkálna, ki vonna kétségbe egy kellemes, idős hölgyet. A nő remekül szórakozott, barátokra tett szert, és (nem mellesleg) jókat is evett.

Figyeltem tehát a beszélgetőkörben ezt a nőt, aki magányosan, céltalanul tengette a napjait (Pesten, érted? Pesten hogy lehet unatkozni?) és egyrészt nagyon sajnáltam, másrészt meg összeugrott a gyomrom attól, ahogy teljes magabiztossággal elmesélte, miképpen zaklatja a családját. Meggyőződése volt, hogy a gyerekeinek az ő jelenlétére, segítségére szükségük van/lenne, azt ki kellene aknázniuk, az unokáinak pedig igenis gyakrabban meg kellene látogatni őt, vagy legalább telefonálni, beszámolni a napjaikról.
És persze, hogy úgy kellene. Pont úgy kellene.
Csakhogy ez nem fog megtörténni sem nyígásra, sem parancsra. Egyszerűen ez nem így működik, nem működhet így, mert akkor nyögvenyelős, zakkanós, terhes lesz.
De miért nem érzi ezt ez a nő? És nem érzi akkor sem, mikor a pszichológus próbálja rávezetni, hogy önálló megoldásokat kellene találnia az életére. Nem is azért jött, hogy megértsen bármit. Ő megerősítést akar arról, hogy jól gondolja, valóban az van, hogy a gyerekei nem teljesítik a kötelességüket. Azt, amit neki a Szerep beígért, ahogyan ő valaha elképzelte, amiért csinálta zokszó nélkül.
Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy mennyire megalázó a figyelmet így kikoldulni, elvárni, erőltetni.

Lehetne itt arról elmélkedni, hogy tényleg miféle kötelezettségei vannak a gyereknek a szülő felé, de én inkább arról elmélkednék, hogy milyen módon kiskorúsítják a nemi szerepek a nőket, illetve hogyan veszik el tőlük az Élés lehetőségét, ezzel később terheket tolva a gyerekeikre.

Az, hogy az életünket szerepek szerint kell élni, tűnhet egyszerűnek, könnyen járhatónak, ám ezek a szerepek azonnal felborulnak, ha valaki kilép belőlük, nem hozza az elvárt formát. Az Anya szerepe azt mondja a nőnek, hogy minden idegszálával a gyerMekeire kell koncentrálnia. Ők az életének értelmei. A jó Anya minden gondolata a gyerMeke körül forog. Ha elég jó Anya, más nem is érdekli, nincs hobbija, barátokat nem nagyon tart (mikor is barátkozna, hiszen ki sem lát a munkából). Ezért cserébe a szerep azt ígéri neki, hogy lesz majd unokája, lesz majd felnőttként róla gondoskodó gyereke. Majd mikor már nem dolgozik, mikor végre nyugdíjas lesz, akkor elszórakozhat azzal, hogy a már felnőtt gyerekei életében részt vesz, tőlük törődést, beszélgetést, szórakozást kap. Az unokák boldogan jönnek, csacsognak, csevegnek, megeszik a sütijét, elmesélik a dolgaikat.
Ez az álom, amely egyben elvárás is. A szerepében működő anya így képzeli a jövőt, az idős kort. Ezért várja az unokát leginkább. Ő az életét a gyerekeibe áldozta, s mikor ők felnőnek, mi is maradna neki, ha nem kapna új feladatot. Hát 50 évesen -20-30 év kiesés után- nem nagyon tud hirtelen hobbit, elfoglaltságot, új barátokat találni. Nem is gondolt eddig erre, neki megmondta a Szerep, hogy ez lesz, így lesz, és ez jó lesz. Ez a gondolatmenet magyarázatot ad arra is, hogy miért erőlteti a mama az unokát, és miért riadozik, ha a gyereke külföldön akar élni. Ezek az elvárások, riadalmak mind róla szólnak, az ő érdekeit sérti, ha a gyereke mást akar. Ha a gyerek kilép a szerepből, azzal az anya szerepe is borul.
Csakhogy a gyerekeink nem biztos, hogy pont úgy gondolják az életet, ahogy mi. Futnak a maguk élete után, a mama belassult világa, beleszólása, minősítése, nyomakodása, avagy mindig ugyanolyan kérdezősködése terhessé válhat. Terhesek az unokának is, könnyen lehet. A mama nem érti, miért úgy öltözik, mire ez a tetoválás meg a fültágító, mik ezek a borzalmas zenék. Jaj, kislányom, olyan szép lennél, ha nem csúfítanád így el magad! Az unoka meg tanul, a barátaival van, nem nagyon akarja a nagyit felhívni, mert egyszerűen NINCS MIRŐL BESZÉLNI. A nagyi szomorú ettől. Mondja is, hogy lehetne gyakrabban, mert ő magányos. A család sajnálja, mert tulképpen szeretik ők, de olyan nehéz ez, és olyan megerőltető. Milyen jó lenne, ha neki is lenne élete, és nem úgy borulna az alatta járókra, mint egy sötét felhő, ami minden percben nyomasztja a lelkiismeretüket.

Mert a generációk változnak. Alig van olyan, hogy zavartalanul illeszkednének egymáshoz. Az csak az alap, hogy van a fiataloknak elég baja, meg a rohanó világ, de az is van ebben, hogy valójában a generációk soha nem tudtak igazán egyezni. Nem, már régen sem, mikor kénytelenek voltak együtt élni. Az “ezek a mai fiatalok” nem új keletű, hanem sok száz éve visszatérő felsóhajtása az idősebbeknek a fiatalok felé.
És az eltávolodás persze nem jelent nem szeretést, csak…

A szerepek bezárnak. Úristen, mennyire bezárnak! Még az önismerettől is megfosztanak. Csinálja az ember, ami az előírás, és közben elfelejti önmagát. Akaratlanul is szerepbe tolja a történet többi résztvevőjét is, hiszen egy szülő csak úgy lehet szülő, ha a gyereke a gyerek szerepét játssza, lehetőség szerint úgy, ahogy azt a szülő elgondolja, eltervezi, elvárja. Máshogy nem jó. Neki nem jó.

Anyáink ezt még kevéssé látják át, sőt, mondhatom, az én korosztályomból is kevesen. Sokan rínak előre, hogy mi lesz velük, ha a gyerekeik önállóságra kapnak. Mi lesz velük, ha a gyerekük külföldre távozik. Mi lesz velük akkor? Ilyenkor szeretek provokálni, és mondani nekik: Jaj, én alig várom! Hát az élet még csak akkor kezdődik majd el. Majd akkor írok egy könyvet, meg kitanulok még három nyelvet, meg akciós filléres utakkal bejárom a világot, meg jógázok, meg elolvasom mindazt, amit eddig nem tudtam elolvasni. Gyors kaját eszek, a gáztűzhely fedelét meg örökre lecsukom. Mozizni fogok és rendezvényekre járni, ahol tanulok és pogácsát lopok. Sok barátom lesz, akikkel összeülünk és jókat dumálunk.
Ja, igen. Olykor, ha a gyerekeim ráérnek (és én is), akkor összefutok velük, beszélgetünk, megtekintem az unokákat, aztán szépen elbúcsúzunk és megyünk tovább.

Csakhogy erre nem lehet felkészülni úgy, ha a Szerepet teljesen magáévá teszi valaki. Mert a Szerep nem enged ki magából, csak akkor, ha tudatosan, fokozatosan leépíti az ember. Míg a gyerekeink kicsik, addig nincs apelláta. Addig ők az elsők. Minden perc, amit az ember magára fordít, tőlük lerabolt idő, és megbosszulja magát. Hacsak nincs ugye olyan társ és segítség, amely lehetővé teszi a free time-ot és az önmegvalósítást. Ilyen azonban keveseknek adatik, szóval én most azt a verziót veszem, mikor egy anya gyakorlatilag egyedül tolja, és csupán hetente 2 órája van, hogy magával foglalkozzék. Ilyen körülmények között nem kérdés, hogy a Szerep első 15 éve mivel telik.
15 év…
Irgalmatlan hosszú idő, azonban eltelik egyszer az is. Ahogy nőnek a gyerekeink, egyre többet szakíthatunk magunknak. Azt gondolom, aki átlátja, mivé tette őt a Szerep, az a gyerekei idősödésével elkezdhet felkészülni arra az időszakra, mikor ők már nem lesznek mellette, és nem adnak neki feladatot. Lehet ennek örülni. Lehet ebben kihívást, lehetőséget látni. Ha idősebb korunkra gondolunk, akkor nem csak a pénzmag megteremtése a feladat, hanem az is, hogy tágítsuk az életterünket, felfedezzük önmagunkat, megtaláljuk azokat az elfoglaltságokat, melyek örömöt és kiteljesedést hozhatnak. Fel kell építeni szép lassan a saját életünket, melyben a felnőtt gyerekünk is a helyére kerül. Nem terhelhetjük rá magunkat, nem támaszthatunk elvárásokat felé, mert az ő dolga, hogy a saját életét élje, ahogyan a mi dolgunk a magunkét élni. Ha pedig ez a kettő találkozik, akkor az együttlét is szórakoztatóbb. Nem adhatjuk tovább a Szerep nyomorát, nem lehetünk érzelmi koldussá, nem akarhatunk rátelepedni a gyerekeinkre. Nem várhatunk hálát és örök gyereklétet tőlük.

Amit mondok, látszólag szembemegy mindazzal, amit nyomatnak a fejünkbe, miszerint kötelességünk idős szüleinkről gondoskodni. Valóban kötelességünk egy olyan országban, amely lehetetlenné teszi az időskori öngondoskodást, mely eleve arra épít, hogy minden terhet, melyet az öregkor jelent, a gyereknek kell viselni. Mely ország nem biztosítja az emberhez méltó öregséget azoknak a polgárainak, akik tevékeny életükben adót fizettek és nyugdíj biztosítást. Kiterjedt idősgondozói hálózatnak kellene működni és otthonoknak, továbbá olyan nyugdíjrendszernek, mely alkalmas arra, hogy az idősek gondoskodhassanak magukról. De ez egy másik történet, nem az, amiről én beszélek. Én arról beszélek, hogy 50 éves korunk körül a gyerekeink felnőnek, s nekünk marad még tevékeny időszakunk, melyet nem muszáj a gyerekeinkbe kapaszkodva, céltalanul tölteni. Lehet erre az időszakra rákészülni, ezt örömmel várni, terveket szőni, barátokat szerezni.

El lehet kezdeni Élni.

 

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok