Inkább másznám a Kilimandzsárót

kili
Nem hagy nyugodni napok óta egy dolog. Nem lesz ez szerintem hosszú poszt, de mégis valahogy meg kell írnom, mert piszkál, és szerintem gondolkodásra adhat okot.
A vasárnapom nem hagy békén, meg a sok mozizás, amit művelek, meg az esték, amiket Pesten töltök, meg a net előtt üldögélések, meg az edzéseim, magányos sétáim a közeli erdőben, a csend, amivel olykor beburkolom magam, miközben élvezem a gondolataimat. A (visszaszerzett) szabadságom, ami sokáig nem volt, ma meg egyre természetesebbé kezd válni.
A vasárnap, mint a poszt inspirálója:
Vasárnap délelőtt kaptam egy üzenetet egy pajtásomtól, hogy lenne-e kedvem elmenni vele wellnessbe kicsinyt. Dumálgatnánk, feredőznénk, röhögnénk nagyokat- ahogy azt máskor is szoktuk. Hát persze-vágtam rá-. Persze, hogy van kedvem, menjünk. Az agyamon pedig átsuhant a gondolat: Úristen, mikor mondhattam én ezt utoljára ilyen szabadon bármire, hogy persze, menjünk! Milyen csodás ez a szabadság, hogy nem azonnal az ugrik be, mi lesz a gyerekekkel, ha én 5 percre kihúzom a lábam!
Elmentünk, este nyolcig ott voltam, miközben talán kétszer jutott eszembe olyasmi, hogy jaj, mi van a gyerekeimmel!
Nem azért ám, mert olyan gondatlan anya vagyok, aki nem törődik a gyerMekeivel, hanem azért, mert rohadtul tudtam, hogy semmi extra nincsen velük. Valószínűleg nézik a tévét, vagy xboxolnak, vagy a lecke maradékát csinálják (ez mondjuk álmaimban jut csak eszembe), de a lényeg, hogy valószínűleg nem éheznek, nem gyújtják fel a házat, és nem verik agyon egymást.
Drága istenem!
Milyen sok évet kellett erre várni!

Már érzem, hogy csökkennek a terhek, és lassan úszok bele a saját világomba.
Most, az életem felén. Most, mikor már készen kellene lennem. Most, mikor a férfiak 98%-a már általában készen van. Én most kezdem újra felfedezni a világot, keresgélni, mihez is van tehetségem, hogyan is akarok élni, mit is akarok csinálni.
Milyen szomorú ez!
Persze lehetne mondani-szokták is-, hogy erről a most készülő állapotról csakis én tehetek. Azé mire valaki elmúlik negyven, addigra lenne szíves már -úgymond- készen lenni. Aha, csak az a helyzet, hogy nekem gyakorlatilag kiesett az életből 18 évem, tudod? 18 évet egyáltalán nem foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, hanem dolgoztam, mint a güzü. Csináltam azt, ami másoknak jó, így hát nem volt módom sem csinálni, sem megtalálni azt, ami nekem jó. Még azt sem tudtam sokáig, hogy a csendre szükségem van. Régi álmaimat raktam le zokszó nélkül, és főttem bele a családi levesbe úgy, hogy észre sem vettem, mikor veszett el belőlem a vágy az iránt, hogy nyelvet tanuljak, vagy utazzak. Nem tűnt fel, hogy miképpen adtam lejjebb és lejjebb a saját igényeimet.
Tettem, amit tenni kell.

szabadMost meg az van, hogy tágul körülöttem a világ. Úgy érzem, mintha húszas éveimet élném. Tudom, hogy kevés van már hátra a gyerekprojektből, ráadásul egyre könnyebb lesz, így aztán tudok végre tervezni és építkezni. A lábamat nem húzzák mázsás béklyók.
Édes béklyók, ugyebár…
Ha úgy vesszük. Vegyük úgy? Nem. Nem akarok vattacukrot, önáltatást, és nem fogom most a vigaszt megadni sem magamnak, sem másnak arról, hogy mennyire édesek ezek a béklyók. Mert ha jól meggondolom, nem azok. Vagyis annyira nincs arányban az áldozat, a befektetett munka és az érte megélt “jutalom”, hogy akárhogy igyekszem a mérleg pozitív serpenyőjét lefelé nyomni, legvégül hamisnak érezném, ha azt mondanám, megérte.
Mert nem érte meg.
Most kezdi talán megérni. Most, hogy a terhek csökkennek, és lassan elkészül három felnőtt férfi, akik valami eszelős véletlennek köszönhetően talán normális emberek lesznek. Mármint érzők, intellektuálisak, feministák, de minimum nem szexista állatok. És bátrak. És szókimondók. És igazak. És lobogók. Olyanok, amilyenekről álmodtam, mikor felvállaltam őket. Talán ilyenek lesznek. Vagy legalábbis innen úgy tűnik.
Egyre gyakrabban érzem, hogy jó velük beszélgetni, mert vannak gondolataik. Meg az is van, hogy én liberálisan próbáltam nevelni őket, aminek köszönhetően az életük 70%-át velem egyenrangúként élhették, aztán mikor a felelősségem arra szorított, akkor autokrata barommá változtam, aki kétségbeesetten próbálja őket megmenteni saját maguktól. Tele voltam közben kételyekkel, rémülettel, csalódottsággal. Elmondani nem lehet, mennyi stressz és tépelődés van mögöttem. DE mostanra talán beérik a sok munka. Ők élik az életüket és én is az enyémet. Pontosan tudják, hogy alig várom, hogy önállóak legyenek, sőt, azt is tudják, hogy eszemben sincs unokát pesztrálni. Én szóltam előre, már elnézést kérek. Míg felém elvárás volt, hogy legyen unoka, aztán meg az lett, hogy magamnak szültem, oldjam meg, addig én szóltam a gyerekeimnek, hogy ehhez mérten tervezzenek. Hála istennek nem is nagyon áll szándékukban szaporodni. Hát igen, látják az anyjukat. Jókat tudunk erről beszélgetni, meg úgy egészében a világról. Ez pedig jó. Ez már jó. Anyaként ilyen leeresztés, hogy úúúristen, micsoda szerencsém van, hogy nem valami borzalmak lettek, emberként meg jó, hogy vannak partnereim a beszélgetéshez, a közös gondolkodáshoz.
Az érzés, ami bennem van velük kapcsolatban elég messze áll az anyonhájpolt “anyai” érzésektől. Attól a bizonyos bármilyenisagyerekeménszeretem-től. Én egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy szeretném őket, ha nem ilyenek lennének. Túl sokat tettem beléjük ahhoz, hogy nulla megtérüléssel szeretést hívjanak elő belőlem. Szeretem őket, mert érdekesek, értelmesek, jó a lelkük, mert egyre inkább eltávolodnak a kihasználásomtól és kezdenek partnerré válni, jó gondolataik vannak és más effélék. Nyilván ha szörnyűek lennének, akkor is tenném a kötelességem, óvnám őket, megtennék minden lehetőt a fejlődésükért, de hogy szeretném- e őket… Hát ez jó kérdés. Merhogy ezek a családi kapcsolatok azért elég neccesek szerintem. Hogy milyen szülőt és milyen gyereket sorsol nekünk a véletlen, ez javarészt szerencse kérdése. Hogy felnőve és visszatekintve minek értékeljük, amit gyerekként kaptunk, vagy, hogy felnőttként milyen a kapcsolatunk a családunkkal az messze nem olyan szirupos és építő, mint amilyennek Bagdy Emőke el akarja adni, vagy amilyennek mind hinni szeretnénk. Jaj, de jó is lenne, ha tiszta szívvel és szeretettel tudnánk együtt lenni a családi húsvétokon, ha nem szüleink lennének legnagyobb kápóink és önbizalmunk módszeres rombolói! Csakhogy úgy tűnik, a családi kapcsolatok gyakran teli vannak méreggel, feldolgozatlan kínnal, minek köszönhetően a legbátrabbak felnőttként el is vágják, avagy elvékonyítják ezt a szálat.
Miután ezt az elvágást én is megtettem, gyakran eljátszom a gondolattal, hogy akár magam is járhatok így. Könnyen megeshet, hogy a gyerekeim felnőve engem is mérgező szülőnek nyilvánítanak majd, és eltávolodnak tőlem. Lehet, hogy most még nem látják, nem úgy látják, kiszolgáltatottak nekem, ezért aztán viszonylag jól elvagyunk, ám meglehet, hogy egyszer majd elhagynak, és akkor elgondolkodhatok, hogy miért van ez. Mondom, elgondolkodhatok. Vizsgálhatom magamat, feltehetem MAGAMNAK a kérdést, hogy mivel sikerült elérnem az idegenkedésüket. Aztán ha arra jutok, hogy én rendben vagyok, akkor megkérdezhetem őket erről (ha lesz hozzá elég bátorságom). Adhatok nekik teret, hogy felnőttként elmondják, ők hogyan emlékeznek arra, amiért én mindent feláldoztam. Ők pedig bizonyosan elmondják majd, és nekem akkor lehet majd tudomásul venni az érzéseiket, megvitatni velük, mi legyen tovább- ahogy felnőtt emberek között ez szokás. Kiköszörülhetjük a csorbákat, megtehetjük a bocsánatkéréseket (én is) és tiszta vizeket tölthetünk a kapcsolatba.
Ha lesz hozzá kedvük.
Ha lesz hozzá kedvem.
Ha egyáltalán felmerül, hogy erről beszélnünk kelljen.

Egy a lényeg itt. Bizonyosan sokaknak az anyaság csont nélkül a legcsodásabb és 100%-ban tökéletes önmegvalósítás, de bizony sokan vannak, akiknek meg nem. Hogy mégis ilyen egyértelműen szorítanának bele mindenkit (minden nőt), az jó eséllyel termeli ki a frusztrált és boldogtalan anyákat. Azokat, akik teli vannak rossz érzésekkel és veszteségekkel. Az ilyen anyák könnyen válnak mosolytalan, gyötrődő anyákká (a tiéd felszabadult és boldog volt?), akik összeszorított foggal tudnak szeretni, és csak legtitkosabb gondolataikban merik megfogalmazni, hogy ezt bizony elcseszték. Kevésbé szerencsés esetben maguk is bántalmazóvá lesznek, és nyomorítják a gyerekeiket (ilyet is ismerünk nem keveset).
Sok nő van, aki teli van ambíciókkal, és sokat tehetne a világban, ha nem volna összezárva néhány utóddal, akiket életben kell tartania. Sok nő érzi már a szülés után (vagy csak évekkel később), hogy nagy hiba volt gyereket vállalnia. Sok nő szorong maga se tudja, miért. Aztán ebben a szorongató bezártságban egyszer eljöhet az az öröm, hogy megkönnyebbülünk, enged a szorítás, kitágul a tér és megízlelhetjük, mi is az Élés. A tevékeny, izgalmas, minden nap újat tartogató élet. Ez egy nagyon szép érzés. Lágyítja a fájdalmat és a veszteséget. Az ember elkezdi számolni, mennyi ideje lehet még hátra. 20-30 év, ami csak az övé. Ennyibe belesűrítheti mindazt, ami ő, ami neki kell, ami róla szól. A fantázia meglódul, a lélek és az elme kivirágzik és dobálja elő az új ötleteket.
Ha pedig a gyerekprojekt 20 éve mégsem nyomtalanul múlik el, hanem az ember közben elmondhatja: Íme, itt van néhány klassz ember, akiket felneveltem, akikre büszke lehetek, akkor végre szépen kisimulnak a ráncok, és valahogy elnyugszik a lélek.
Így képzelem.
Hogy ez egyensúlyba hozza-e a mérleget? Hát, én csak remélni merem, ahogy azt is, hogy ez a ritka szerencsés helyzet az én esetemben felállhat. Addig ugyanis van azért még pár évem, vele rengeteg munka és feltehetően néhány idegtépő helyzet is, amit nem lehet elkerülni. Az viszont reményt adó, hogy már kifele jövök belőle. Látom az alagút végét, és egyre könnyebb. Van már időm, csendem. Van mód, hogy helyzetbe hozzam magam, a saját jóllétem is szempont lehessen. Azt is nagyon várom, hogy lássam készen a művet. Lássam a gyerekeim felnőttként és végleg elnyugodhassak abban, hogy már nélkülem is elvannak. Addig pedig figyelem őket, ahogy alakulnak, beszélgetek velük és élvezem a társaságukat (már amikor élvezhető). Néha kuncogok magamban. Egyikben visszaköszön a hezitáló, nehezen döntő, óvatos énem, a másikból előbukkan a kalandor és bátrak bátra. Látom bennük magamat szétosztva, megízesítve saját egyéniségükkel. Nagy kaland és érdekes utazás nézni, mivé alakulnak. Igazi, embert próbáló projekt.
Hogy kezdeném-e elölről?
Soha.
Látva mindazt, amit végigcsináltam, ma már hamarabb lenne bátorságom a Kilimandzsárót strandpapucsban megmászni, mintsem gyereket szülni.

(Azért mégis elég hosszú lett végül)

 

(Ha tetszett a bejegyzés használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

Reklámok