A szerelem mindent legyőz (meg a zaklatásrúl)

szerelem1
“Miért van úgy, hogy azokat látjuk, akik nem látnak, azok helyett, akik igen?”

Egy filmben tette fel ezt a kérdést egy nő az ápolójának. Éppen meghalni készült 35 évesen, persze csak azután, hogy majd megéli a leépülését, és most, amikor még tudott beszélni, akkor kezdte összerakni, milyen is volt az élete. Mit veszített, mi maradt ki. Emlékezett egy fiúra, aki valaha a gimiben… tudod. Úgy nézett rá, ahogy soha addig senki. De ő nem látta, nem figyelt erre, mert ő valaki mást nézett. Ő azt a fiút nézte, aki észre sem vette őt.
Aztán mégis. A nő meghódította ezt a másikat, feleségül ment hozzá, ám ez a valaki mégsem nézett rá úgy soha.

Két dolog áll fel bennem arról, amit írni akarok. Az egyik ez a mondat a filmből, a másik pedig egy sokkal kevésbé emelkedett történet a tévéből. Tudod, én szoktam nézni ezt az Éjjel-nappal Budapestet. Muszáj néznem, mert a gyerekeim is nézik, ezért aztán nekem ott kell ülnöm, és instruálni őket arról, éppen milyen eget rengető baromságot látnak.
Fikázhatnám a műsort, de akkor nagyon hosszúra nyúlna a poszt, így inkább azt írom, megfelelő kommentárral remek tanmese fiataloknak a bántalmazásról, a nők lealacsonyításáról. Továbbá film közben mindig lehet rámutatni, hogy ez se így van, ez se, ez se. Így van némi pozitív felhangja és értelme a dolognak. Ha csak úgy nézi egy ifjú, akkor férfiként jó eséllyel tanulja meg az erőszakos tapló, lányként meg a rámenős hülyepicsa viselkedéskultúrát.
Merhogy ebben a nagyon sikeres műsorban azt láthatjuk nap mint nap, ahogyan emberek egymást -szerelem címén- nyösztetik, nyomasztják. Nyilvánvalóan nem működő kapcsolatoknak futnak neki újra és újra. Manipulációval, erőszakoskodással, zaklatással igyekeznek szerelmük tárgyát elérni, meghajlítani, kifárasztani. És mindezt olyan felhanggal, hogy ez a SZE- RE- LEM.
Én meg nézem és ordibálok közben, zavarva ezzel a fiaimat.

Mert a szerelem nem zaklatás.

Tudom, hogy van ilyen hiedelem, hogy aki igazán szeret, az tűzön-vízen át, és az mindent megtesz érted.
Csakhogy mi az a minden?
Az a minden, hogy nem érdekli, amit mondasz? Az a minden, hogy leszarja, mit akarsz és megy a maga céljai után? Az a minden, hogy nyomaszt, manipulál, kifáraszt, hogy végre beadd a derekad? Az ilyen ember szeret? Ez volna a szerelem?

Szerelem témában nem vagyok kompetens. Kb 25 éve éreztem utoljára azt a kritika nélküli megőrülést, birtoklási vágyat, amiről szerelmes felnőttek szerelmi históriáiban szoktam olvasni. Csak sajnálni tudom azt, akinek így elmegy az esze. Borzasztó lehet. Ez persze nem jelenti, hogy nincsenek érzéseim, hogy én nem szoktam embereket szeretni, csupán azt jelenti, hogy sokkal szelídebben és visszafogottabban csinálom, és igyekszem nem függésbe kerülni a másiktól. Ha van, akkor jó, ha nincs, úgy is jó. Ahogy én nem akarom, hogy rám telepedjen valaki, úgy hagyom én is a másikat a maga világában. Tejesen idegen tőlem ez a szerelemnek kikiáltott nyomakodás, zaklatás.

Szóval nézem a tévében is, ahogy egy-egy szakítás után mennek rá a barátok szegény, megszomorodott szerelmesre, és biztatják: Ne add fel, ha szereted! Hódítsd meg, és küzdj!
KÜZDJ!
Mi a faszomért? Most mondta a szerencsétlen, hogy nem szeret.
De komolyan. A szemem kisülne olyan után loholni, aki nem akar velem lenni. És aztán ha mindenféle fondorlatokkal mégis becsalnám, akkor meg folyton azon kattognék, hogy most tényleg szeret-e, vagy csak jobb híján, engedve a nyomásnak ráállt a társaságomra.
Milyen ciki már ez! Sokkal inkább ciki, mint az, ha ő nem szeret. Hát nem szerethet mindenki! Hát nem leszek attól kevesebb, bénább, hogy pont ő nem szeret!

Hogyan alakult ki ez a megszerzem bármi áron mentalitás a szerelem körül?
Most mondhatnám, hogy már a mesékben is úgy van, hogy a szerelmes királyfi mindenféle nehézségeken átküzdve magát szerzi meg a királylányt (mondjuk világot lát, vagy egy atlétikai versenyen küzd meg a dicsőségért- mondhatom, iszonyatos nehézségek ezek mind), eközben a királylány természetesen nem szereti a királyfit, sőt, néha határozottan utálja, mert mondjuk a királyfi rusnya béka képében akarna az ágyába bújni. Ha pedig nem ennyire drámai a helyzet, akkor szimplán nem ismeri, mert mondjuk éppen 100 éves álomba van merítkezve, vagy az apja hirdeti meg az olimpiai játékokat a kezéért, amire aztán minden jött-ment nevezhet. A lányát meg kiülteti díszpintynek, jutalomnak. A kutya se kérdezi a csajt, hogy neki tetszik-e a legény, aki a rúd tetejéről leszakítja a kendőt. Ráadásul sok mesében a legkisebb, és általában bugyuta, lenézett fiú ugorja meg a mércét. Küzd, mint malac a jégen, és lám, övé lesz a lány.

szerelem2Mennyit agyaltam én ezen anno. Hogy sajnáltam szegény királylányokat, hogy a rohadék apjuk beengedi hozzájuk a rusnya békát, meg hozzákényszeríti őket valami degenerált izomagyhoz.
Szóval néha arra gondolok, hogy valahonnan innen a mesékből jöhet az a hülyeség, hogy a szerelemnek ilyen buldózernek kell lennie, mert csak akkor ér valamit. Menni előre ész nélkül a célért.

És lám, mire a mesékből kinövünk, máris ott vannak folytatásként a romantikus történetek. Mi is lehetne izgalmasabb, mint félreértéseken, nemszeretéseken, majd kellő nyomásgyakorlás utáni egymásra találásokon edzeni tovább romantikus énünket? A filmek, melyeken sírva nevetünk és odaképzeljük magunkat pretty womannek, egy tiszta nőnek, vagy ártatlan lánykának, akit a milliárdos szadista szerelme zaklat 24 órában (Szürke ötven). Mert szereti, nyilván. Ilyenkor ellágyult szívvel ráemeljük tekintetünket a mi szelíd, csendes, kissé unalmas férjünkre, hogy hát tényleg, azért a szerelem valami egészen más, mint ami minekünk jutott. Amúgy tényleg más, de nem gondolom, hogy ez az állandó túlfűtött, kiszolgáltatott érzés kellene, hogy a vágyakozás tárgya legyen. Meg nem is az a nyomulós, erőszakos izé, ami nekem fuj. De én csak egy vagyok a sok nő közül, szóval lehet, hogy teljesen rosszul látom, csak látom azokat a tévutakat is, ahová elvisz ez a népmesékből kölcsönzött kapcsolati játszadozás. Mert ilyen előzmények után mi következik, ha megvan az alany? Mi jöhet ki ebből a mentalitásból? A nagy küzdelemnek mi a jutalma?
Attól félek, hogy innen egy út van, és az a birtoklás. Megküzdöttem, megszereztem, az enyém. Ha mégsem, akkor megverem, megölöm. Szerelemféltésből.

Másik helyzet, mikor hiába minden. Nem kellek és mivel szerelmes vagyok, nem marad más hátra, mint az összeomlás. Gyötrelem, vágyakozás, óborzalom. Sírás. Magány. Elveszettség. Fogyás (ennek mondjuk örülünk). Pasik esetében földig lerészegedések, minden elérhető nővel vigaszdugások, férfitársak együttérzése, miszerint rohadjon meg a hülye kurva, úgyse volt jó semmire. ÉS!: MINDEN NŐ KURVA!
Vagy újra visszakanyarodunk a zaklatáshoz, hiszen egy igazi szerelmes nem adja fel. Levelek, fotók küldözgetése magunkról (bocs, ha eddig sose süllyedtél), vallomások, jól kifundált csalások (jaj, még utoljára találkozzunk, hogy a szemedbe nézhessek!). Tízezer telefon, sms, e-mail. Fojtogató nyomulás valamiért, ami már rég nincs, hiszen azt mondta, megmondta, hogy vége. Le is tiltott, nem válaszolt, nem akarja. A zaklató viszont szerelmes, ő aztán nagyon. Valami nem tudom, miről álmodik, mit hazudik magának. Talán azt, hogy a másik, a szerelem tárgya maga sem tudja. Nem jól tudja. Szereti még őt, mert ez olyan hatalmas és eget rengető szerelem (volt), amit neki is tudnia, éreznie kell. Csak most kicsit meg van zavarodva.
Ilyesféle lehet, azt hiszem.

Mint mondtam, biztos nem vagyok kompetens. Azt mondják a népek, hogy az érzéseket nem lehet uralni, szabályozni, és hogy a szerelem bárhogy fáj, akkor is jó minden perce. Én meg azt gondolom, hogy az érzelmeinket mi kreáljuk, méghozzá gyakran tanult sémák alapján. Megtanuljuk, milyen a szerelem, ahogy azt is megtanuljuk, hogy az jó nekünk, ezért aztán várjuk és vágyjuk, majd mikor találunk egy alkalmasnak tűnő egyedet, akkor elkezdjük gerjeszteni magunkban. Ezt látom embereken. A szerelemről azt tanulják, hogy akár egy pillanat alatt lángra kap, és hogy mindent akar. Menetel előre, amíg célba nem ér.

Mi volna, ha ezen elgondolkodnánk? Ha komolyan vennénk magát az érzést. Mi volna, ha nem első percben úgy figyelnénk a másik embert, mint potenciális szerelem tárgyát? Nem terveznénk, képzelnénk belé-mögé valamit, amit vágyunk, csak ízlelgetnénk egymást tét nélkül. Ha nem jön be, az se baj, ha meg kialakul valami, ha megszeretjük, akkor lehetne dönteni, hogyan tovább. Ha a szerelem nem valami lenne unalom ellen, vagy a teljesség hajhászása miatti igyekezet. Valami, aminek lennie kell, mert azt mondták, az majd boldoggá tesz. Látnánk benne a másik embert is, az ő igényeit, az ő terét, és komolyan is vennénk azt. Ha azt mondja, neki ez nem, akkor hagynánk, és mennénk a magunk útján, eltéve egy jó érzést arról, hogy volt ő, láttuk őt, és valameddig velünk volt.

És még az is van, hogy ha tudatosabban üljük meg a flowt, akkor elkezdjük majd látni (úgy, mint LÁTNI) azokat, akik körülvesznek minket. Nem az álmaink vakítanak el, és kergetnek bele később százszor megbánt kapcsolódásokba, hanem meglátjuk azokat, akikkel aztán építkezni tudunk lélekben. Mi van, ha időt adunk magunknak arra, hogy megszeressünk valakit? És mi van, ha a másiknak is időt hagyunk? Ha tényleg befejezzük a csüngést, kapaszkodást, függést és a zaklatást. Mi lenne, ha a szerelemnek kevésbé lenne szinonímája az erőszak?

Nem tudom, csak gondolkodok. Olyasmik jutnak eszembe, hogy talán magunk is szabadabban élhetnénk.

(Azért megjegyzem itt utólag, hogy persze nem minden szerelem így működik. Tényleg vannak klassz kapcsolódások. Mégis túl sok a fájdalom, karistolódás,utólagos nagy csalódás (hát mégse az, mint akinek gondoltam). Továbbá eszembe jut az is, hogy nekem (is) van olyan barátságom, ami rég nem lenne, ha az a másik nem tartja a szálat, és nem ad nekem újra és újra bizonyságot arról, hogy EMBERKÉNT fontos vagyok. Ha nem megy így, akkor legyen úgy, de ha nekem sehogy se, akkor azt is érti. Ez mind idő, egy folyamat, egy tanulás. A bizalom kiépülése, a biztos tudása annak, hogy én, az ember vagyok fontos. Az ilyesmi ritka ajándék és messze áll attól a fajta nyomulástól, amiről fentebb írtam. Szellős és átjárható. Nincs kategória. Keveredik a barátom, szerelmem, lelki társam (hah, nagy szavak!). Közben a kör közepén állok én a magam teljességében.)

(Ha tetszett a bejegyzés használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

 

 

Advertisements