Mert nők nevelik a bántalmazókat is

kamaszMikor bírálom a férfiakat, mindig megkapom, hogy a nők csak ne beszéljenek, hát kik azok, akik ezeket az erőszakos, szexista férfiakat nevelik. Ha ilyen elégedetlen vagyok, akkor foglalkozzak azzal, hogy miképpen csinálok az én három fiamból normális férfit, és tanítsam erre a többi nőt is.
Sok ponton sántít ez a felelősséghárítás. Mondhatni, könnyű ezt is a nőkre terhelni.

A gondjaim ott kezdődnek, hogy eleve a gyerek-szülő kapcsolat valami tévúton jár szerintem. Tudod, néha elnézem a 18 éves fiamat, aki egy fejjel magasabb nálam, erős, karakán gyerek, szinte már felnőtt, és eszembe jut, hogy azokban a boldog régmúlt időkben ez a gyerek már bőven családfenntartó is lehetett volna. A gyerekek ridegtartáson voltak, korán saját birodalomba mentek egy érdekházassággal, aztán nem volt már kérdés, hogy ki ássa fel a portát, ki vágja a fát, ki mossa a ruhát. Én valaha már öreg szülőnek számítottam volna, akiről a menye gondoskodik. Ehelyett most az van, hogy a gyerekkor kitolódott, sőt, valami nevetséges misztikummal van felruházva, minek következtében a gyerekek abba nőnek bele, hogy itten felnőttek hadának kell őket kiszolgálni. Anya vígan mossa a huszonéves fia ruháit, elé teszi az ételt, és finanszírozza a harmadik évhalasztását is. Fogalommá vált a mama hotel, az elvált férfi pedig visszaköltözik anyucihoz, mert amúgy megenné a kosz. Az anya szerepe azonosult a csicska fogalmával, ezért aztán fiú és lánygyerek egyaránt szívesen fogadja (elvárja) a kiszolgálást. Igen, gyakran a lányok is. A gyerek jogán ők is úgy érzik, lehetnek rendetlenek, nem háziasak, tunyák. Más kérdés, hogy közben tanulják a szerepet, szóval nem kell félni, mert majd abban a pillanatban, hogy beteljesítik leglényegebb lényegüket -feleséggé és anyává válnak- akkor fogják tudni, mi a dolguk, és szépen “felnőnek”  betörnek.

Azt gondolom, hogy eleve az anya szerepét kellene valahogy lebontani és újraépíteni. Jelenleg az van, hogy anyánkat szeretjük, mert életét, idejét, erejét áldozta értünk, míg mi a picsánkat meresztettük otthon. Viszont az úszóbajnok, midőn anyává lesz, elrejti az érmeit, mert nem akarja, hogy a gyerekei előtt példakép-az apánál erősebb példakép-legyen. Az anya csicskaságában dicsőül meg akkor is, ha olimpiai bajnok.
Hát ez nagyon gáz. Ez nagyon rossz nőképet, női példát ad a gyerekeinknek. Minél önfeláldozóbb vagyok én, annál inkább azt fogja keresni a fiam, s a lány, aki azt akarja, hogy őt szeresse, egyrészt a saját mintái, másrészt a fiam nőképe alapján elkezd idomulni, és jobb híján csicskává válni. Ha meg nem, ha nem olyan, a fiam fog megriadni és csalódni.

Való igaz, hogy a személyes példa sokat számít. Milyen nő mellett alakul férfivá a fiú, ez fontos. Természetes lesz-e neki, hogy feladatai vannak otthon, s az anyja, a nő élő, tevékeny ember célokkal, sikerekkel. (Óh, my god! Tudod, milyen nagyszerű érzés, mikor a fiam azzal dicsekszik, hogy az anyja kiváló tanár, író és emberi jogi harcos? Na, jó, neki meg mosogatnia kell, de ez érthető, hiszen a mutinak fontosabb dolga is van, mint őutána ganézni! És baszki nem sérült a lelke, és pont tudja, hogy amiket csinálok, azoknak súlya van. És persze nem szereti kevésbé az apját sem, nem az apa ellenében büszke az anyjára, hanem csak úgy. Kívánnám ezt az érzést Egerszegi Krisztinának nagy szeretettel. Mert megérdemli.)

E kép kialakításában nagy a felelőssége a nőknek, valóban. Viszont sántít a vádaskodás ott is, hogy miért megint csak a nőket basztatják a felelősséggel, miközben elvileg két ember munkája a gyerekek nevelése. Hol az apa?– kérdezem én. Aha, ott a telefon végén, ahogy a Telekom reklámban is látjuk. Milyen jó, hogy van családi csomag, és így apuka elintézheti a részvételt ingyenes beszélgetéssel. Az is kérdés, hogy ha ott van a magyar férfi (a magyar konzervatív, családcentrikus, szexista férfi), akkor az hogyan befolyásolja anyuka nevelési törekvéseit. A fiú, aki soha nem látja apukát tenni a közös otthonért, aki azt tanulja, hogy a porszívó hangja csak zavarja a tévét, ezért nem használjuk (csak anya), akinek az apai példa azt mondja, hogy a nő használati eszköz, s ennek függvényében szeretjük, akivel apa együtt tapsol, mikor egy este alatt sikerül két lánykának is “beakasztani”, aki apuci telefonján két nagy dudát lát kezdőlapként, nos, annak a fiúnak hogyan magyarázod el, hogy az efféle hozzáállás káros, beteg és visszataszító?

Aztán ha mégis sikerül, ha sokat dumáltok, ha folyamatosan jelzéseket adsz arról, hogy a nőkhöz való általános viszonyulás mit vált ki belőled, a nőből, akkor esélyes talán, hogy eljut valami hozzá, és elkezd pozitívan formálódni. Csakhogy azonnal belép a képbe a közeg. A korcsoport, a többi fiú, a média, az iskola. Kilép a gyerek a bűvkörödből, és máris dől rá az információ, ami azt mondja neki, hogy az anyja hülyeséget beszél. Ő valami csodabogár lehet, mert lám, semmi nem úgy működik, sőt, ha elkezdi hangoztatni otthon kapott nézeteit, a falka kitaszítja és különféle jelzőkkel illeti.
Hogyan lehetséges, hogy az anyu pofázik valamiről, de az Éjjel-nappal Budapestben meg az a fiú kap nőt, amelyik erőszakosabb? Áh, vén hülye ez már! Ez kell a lányoknak, a rámenősség, aztán jól megdöngetni őket, de csak óvatosan, mert még végül felcsináltatják magukat, mert olyan aljasok és számítók, hogy minket, szegény fiúkat bármikor lépre csalnak.
Kábé így.
És amúgy néha igen. Az a helyzet, hogy az a nyomorult társadalmi tanítás, ami a fiúkból jó eséllyel faszokat gyárt, az működik a lányoknál is. Az, hogy a lányok kicsi koruktól kezdve milyen információkat kapnak magukról, az erősen befolyásolja, hogy milyen nőkké válnak majd. Jelenleg a fő csapásvonal, hogy ha nő vagy, akkor a tested eszköz, életed lényege, hogy azt karban tartsd, kívánatossá tedd. Aki erőszakos, az szeret, az akar igazán. Menő csaj, aki pornót nyom élőben, már kérni se kelljen, álljon rendelkezésre. Ha nem teszed, a közeg megszól, kitaszít. Fapina vagy, ha nemet mondasz, de azért még jó leszel feleségnek. A lányok-az igazi lányok- cukik, kellemesek, butuskák (a fiúknál semmiképp nem okosabbak, vagy ha igen, akkor titkolni illik), az ágyban bármire rávehetők. A jó nő gazdag férfit kap, vagyis cél a gazdag fiú megszerzése. A pénzért, az egyenlőtlenségért persze fizetni kell, hát aki fasza kocsival furikáz, annak lenyeljük a nedvét akkor is, ha meghánytat. Majd fejlődünk nyilván, hisz a pornóban sem öklendeznek, lehet, mi csináljuk rosszul. Máris felállt a macsó-picsa kontinuum, amiben egyik percben a lányokat sajnálom, másik percben a fiamért aggódom. A szexista nevelés ugyanis nemcsak a fiúkból gyárt nőhasználót, de bizony a lányoknak is azt tanítja, hogy a férfit (is) lehet használni.

Többször célozgattam már arra, hogy nőként nagyon nem mindegy, milyen kép él bennünk a férfiasságról. Kiket látunk meg? Kikre áldozzuk a figyelmünket? Kikbe fektetünk bizalmat? Én azt látom, a nők még mindig erősen vonzódnak a domináns macsókhoz. Még mindig úgy képzelik, a férfinek valamitől meg kell védeni a nőket (de mitől, hacsak nem saját maguktól?), a férfinek “kezében kell tartani a dolgokat”, meg kell mondani, mi legyen, sőt, ki kell tudni fizetni, amit ki kell fizetni. Az a Férfi, aki… Közben meg legyen gyengéd is, figyelmes, kellemes. Csakhogy ez az okoskodás nagyon tévútra visz. A férfi dominanciába emelése, a dominancia elvárása melegágya a bántalmazásnak. Ráadásul a férfiakat pont úgy összezavarja a légy kemény de gyengéd princípium, ahogy minket az überszexuális szende elvárása.

Zárójeles megjegyzés, hogy arról is van egy megfigyelésem, hogy az ún. nem férfias férfiak, vagyis akik alapból nem akarják leuralni a nőket, akik elfogadók, hagyják a nőket kiteljesedni, azok maguk is gyakran használati tárggyá, erőszak áldozatává válnak. Igen, vannak despota nők, akik mellett szelíd és jóindulatú, privilégiumukkal nem visszaélő férfiak élnek szomorúan. És igen, vannak szavakkal és tettekkel bántalmazott férfiak. Nem nagy számban, de vannak. Sőt, vannak leszbikus párok, akiknél a domináns szerepben lévő nő pont olyan módon bántalmazza a másik nőt, ahogyan a hetero pároknál a férfi teszi ezt a nejével.
Egyre inkább azt látom, hogy a bántalmazás nem feltétlen nemtől függő, csupán azon múlik, kinek milyen a személyisége, azon belül mit tehet meg (milyen szerepet kap a kapcsolatban), illetve milyen kép él benne a kapcsolatokról. Akik úgy gondolják, azt tanulták, hogy egy kapcsolatban mindig van domináns és mindig van alárendelt, azok akkor is erre a felállásra törekednek, ha ők állnak a szopó oldalon.
Egészében tehát azt mondom, a bántalmazás, a kapcsolati nyomor gyökere ott van, hogy miképpen gondolkodunk két ember összekapcsolódásáról. Ez dönti el, hogy örülünk- e annak, ha az élet olyan embert sodor elénk, aki nem kíván ránk telepedni, avagy visszaélünk az ő szelídségével. 

Ilyen körülmények között időnként félve gondolok a fiaimra. Mindent megteszek azért, hogy ne faszokat neveljek, és rettegek attól, hogy mégis faszokká válnak. Attól meg még jobban, hogy mi lesz velük, ha nem lesznek azok. Hogyan találnak helyet a korcsoportban? Hogyan látják majd őket a lányok? Látják-e őket? Milyen sérüléseket szednek össze azoktól a nőktől, akikből a szereptanulás férfihasználatot hív elő? Fogják-e bántani őket azok a nők, akik a párkapcsolatot hatalmi vonalon tudják csak megélni? Mennyi buzizást, papucsozást kapnak majd csupán azért, mert a nőt embernek tekintik? Mennyi konfliktusuk lesz azért, mert szót emelnek a szexizmus ellen? Akár az iskolában. (Hetedikes fiammal történt anno, hogy etika órán, midőn a mélyen katolikus tanárnő kiselőadást tartott a gyerekeknek a családról és a sok gyerek boldogságáról, a fiam felállt és azt mondta, hagyja őket a tanárnő ezzel, mert ők még gyerekek, és fogalmuk sincs arról, hogyan akarnak majd élni 10 év múlva. Ő látja az anyját, látja, mit veszített azzal, hogy őket megszülte, és itt egyetlen lánynak sem kívánja azt az életet. És akkor kiküldték az óráról, engem meg behívattak, mondván, a gyerek szemtelen.)

Az itt a lényeg, hogy én nagy tisztelettel visszautasítom a vádat, miszerint csupán a nők felelősek azért a rendszerért, ami a nők elnyomását dicsőíti. Közösen vagyunk felelősek. Nők és férfiak egyaránt. Vannak apukák is, van iskola, van média. Vannak lányos anyák, akiket nagyon szépen kérek, hogy neveljenek karakán, egyenrangúságra törekvő nőket. Olyan nőket, akik a nyakába csördítenek a fiaimnak, ha azok faszoskodni akarnak, viszont akik maguk sem válnak bántalmazóvá, használóvá egy korrekt férfi mellett. Akik ugyanazt jelzik vissza, amit én, vagyis hitelt adnak a nevelésemnek. Lássák a fiaim, hogy amit az anyjuk hirdet, az működik. Olyan emberek kellenek, akik új rendet építenek, nem tapossák, nem használják egymást, nem élnek vissza. Ha mindkét oldal formálódik, akkor beindul a lassú forradalom, felnőnek azok a nők és férfiak, akik nem bántják egymást, hanem képessé válnak az együttműködésre.
Akkor aztán mondhatja Bagdy meg az Ákos a hülyeségeit. Nők és férfiak pont tudni fogják, hogy a mese a princípiumokról legalább akkora ócskaság, mint a békakirályfi története.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements