Mert a nők folyton pofáznak

puaAz is a baj velünk, nőkkel, hogy annyira locska-fecskék vagyunk. Hogy érted, a nő mindig pofázik, ráadásul hülyeségeket. Vagy nyihog, heherészik a semmiről. Nincs egy komoly gondolata, csak szórja a hülyeségeit.
Vagy nyafog. Az is van még, hogy nyafog. Kibeszél másokat. Szörnyen idegesítő tud lenni. Mijé nem tud néha hallgatni?

Emlékszem, volt egyszer egy nagyon érdekes eset. Máltán voltam, jártam össze-vissza, buszoztam, figyeltem a népeket, hallgattam, miket mondanak, hogyan viselkednek. Néhány nap után messziről kiszúrtam a magyarokat. A magyar párok sajátos módon közlekedtek és kommunikáltak. Itthon ez fel sem tűnik, ott, Máltán elég szembeötlő volt. Ha az utcán jártak, a nők többnyire fél lépéssel a faszijuk mögött loholtak, próbáltak vele lépést tartani, vagy volt olyan is-ez volt a legszebb-hogy a nő ment elöl a strandos táskákkal, a pasi meg mögötte 3 méterrel bandukolt üresen.
A kommunikálás is érdekes. Egy napon egy pub teraszán ülve figyeltem két máltai pasit, amint ebédeltek. Valami közös vállalkozásuk lehetett, mert együtt szálltak ki egy kisteherautóból, és evés közben egyfolytában karattyoltak. Nem néztek semerre, nem lesték a nőket, nem merengtek a semmibe, hanem nagyon intenzíven s erősen dumáltak. Csak egymásra figyeltek. Nem sokkal később jött egy pár. Ilyen 30 körüli férfi és nő. Leültek, a pasi nézett előre a tenger felé, a nő meg mellette nyüzsgött. Még nem hallottam, milyen nyelven beszélnek, csak a gesztusaikat láttam. Fogadást kötöttem magammal, hogy magyarok.
Mikor megjött a pincér, a nő megemelte a hangját, én kiélesítettem a füleimet, és hát bingó, tényleg magyarok voltak.
Figyeltem őket. A pasi magában volt, ült és nézett előre. Csak időnként pillantott a nőre, de nem szólt hozzá, esetleg válaszolt neki ezt azt. A nő időnként elhallgatott, ám abban a pillanatban, hogy csend lett, a két ember közt sűrű vákuum keletkezett. Megszűnt még az a minimális kapcsolat is, ami előtte volt. És akkor a nő újrakezdte. Újra beszélt, csacsogott ezzel tartva a szálat, az érzést, hogy nincs egyedül, hanem ő tulképpen valakivel van itt, és ők tulképpen most jól szórakoznak. Beszélgetnek.
Figyelem a gyerekeket is az iskolában. Ahogy ott nyüzsögnek körülöttem. Bejönnek reggel, le se veszik a kabátot, jönnek az asztalomhoz és szinte kényszeresen beszélnek, kérdeznek, nyilatkoznak. Látszani akarnak. Kapcsolódni akarnak. Még nem elég erősek ahhoz, hogy merjenek csendben, magukban ellenni.
Figyelem magam is. Tudok-e hallgatni? Én vagyok-e annyira erős, hogy ne akarjam felvállalni a szórakoztató központ szerepét? Ne dőljek be annak, hogy a kapcsolati szál tartásának érdekében egyoldalúan kiadjam magam, míg a másik oldal-a férfi-hallgat és figyel. Megfigyel. Adatot gyűjt.

A hallgatás mindig az erős privilégiuma. Neki nem szükséges harcolni a kapcsolódásért, ő köszöni, jól van magában is.

Aztán van a másik. Mikor eksön van és mondanád, mit gondolsz, de nem hagy szóhoz jutni. Mondjuk nem a szempillaspirálodról beszélsz, hanem politikáról, világnézetről, és akkor a delikvens folyton a szavadba vág. Ha elhallgatsz, ő is elhallgat, amikor szólnál, azonnal rád beszél. Mintha el akarna fojtani. Ha ilyenkor elkezded emelni a hangod és nem hagyod abba, mert mondjuk olyan tudatos nő vagy, aki érzékeli, hogy itten most a te bekussoltatásod a tét, akkor képes eljutni addig, hogy gyakorlatilag kiabáltat. Ha nem adod föl, addig kell emelned a hangot, hogy végül ő mondja azt, hé, ne ordibálj és nyugoggyá le a gecibe. Egy a lényeg: hallgass.

Egészében az van tehát, hogy a kapcsolatban a gyengébb feladata a csevegő-szál tartása, a szórakoztatás, a kellemes légkör megteremtése. Olyasmit mondhat, ami kevés, olykor unalmas, nem kell figyelni rá, és ami elringató, langyos hangulatot teremt. Ami mellett lehet szemlélődni, ami nem kíván mély gondolkodást, nem gerjeszt feszültséget, nem zavarja az erős érdekeit és egóját. Amitől a szerepe szerint erős érezheti magát okosnak, nagyszerűnek.
A erős hallgat, mert tudja (vagy tudat alatt érzi), hogy ezzel előhívja a gyengéből az üresség érzetét, az üresség pedig emlékeztet a magányra. Emiatt a gyenge küzdeni fog a kapcsolódásért, érdekesnek akar majd tűnni, viszont nem túl erősnek, hiszen nem akarja a szerep szerint erős rosszallását kivívni. Szerethető akar lenni, ezért olyasmiket beszél majd, ami konzerválja az ő gyengeségét és erősíti a másik erejét.

A gyenge nem beszélhet erőseket. Nem lehet komoly kiállása, véleménye. Nem szállhat vitába, nem tűnhet erősnek, vagyis nem gyengítheti azt, akinek joga és privilégiuma az erő (és akkor itt válaszolj arra a kérdésre, hogy hogyan lehetséges, hogy penge agyú nők csendesülnek el, vagy válnak libává ostoba férfiak társaságában). Ha a gyenge mégis megteszi, ha erős és okos lesz, akkor kötekszik, rombolja a kapcsolatot, nem nőies, idegesítő, zavaró.
Veszélyes.
Csak ezt így nem merik kimondani. Nem merik vállalni, hogy félnek, csak azt érzik, hogy egy nő (vagy egy gyerek) náluk okosabbnak, vagy velük egy szinten lévőnek képzeli magát. Ha a gyenge egyenrangúként beszél, azt az erős hatalomra törekvésnek éli meg. (Ugyanez működik a nőtaposóban, mikor a feministák egyenlőségi törekvéseit női elnyomásként aposztrofálja. Még az sem zavarja, hogy ezzel a kijelentéssel komplett hülyét csinál magából.)
Az erősnek a csend is veszélyes. Mármint a gyenge csendje. Mint mondtam, hallgatni az erős privilégiuma, aki-ha éppen nem kinyilatkoztat-simán megteheti, hogy csendben van. Majd a másik gondoskodik arról, hogy valami történjen. Majd az tekergeti az agyát, hogy az ő szent figyelmét ébren tartsa.
Azonban ha megfordul a történet, és a gyenge nem veszi fel a szálat, csak mereng ő is, nézelődik, nyomogatja a telefonját, az zavart szül az erősben. Az erős ettől feszeng. Mi ez a szótlanság? Valami baj van? Nem jó valami? Miért hallgatsz? Csak úgy??? Beszéljek én most? Mit beszéljek? Nincs mit beszélnem.
Nincs mit beszélnie…

Akárhogy nézem, semmi se jó. Ha hallgatsz, zavarba hozod, ha erőset mondasz, meggyűlöl, ha az igényét hozod, és nevetségessé teszed magad, akkor kiröhög. Mert a gyengén röhögni jó és megerősítő.

Legvégére maradt az Ábránd. Az a fajta együttlét, amit a két máltai pasi közt éreztem, mikor egymásba feledkezve mondták a magukét. Az együttlét, amiben nincsen gyenge, nincsen erős, nem kell szórakoztatónak lenni, nem kell vigyázni, hogy ne beszéld túl a másikat, ne legyél “túl” okos és megingathatatlan. Amiben nem az egót szolgálod, hanem gondolatokat cserélsz. Nem érzed a kényszert, hogy a semmiről csacsogj, hogy fogd a szálat, szavakkal csipkedd a másikat a figyelemért. Ez az a ritka helyzet, amiben a partnered van annyira erős, hogy nem akar erősnek (nálad erősebbnek) látszani. Van benne annyi gondolat, hogy képes legyen a tieidet elviselni és értelmezni. Mikor kíváncsi rád, értékeli azt, aki vagy. Nem egy babára vágyik, hanem egy emberre. Tud és akar figyelni, reagálni. Van az az együttlét, amiben nem jársz előtte a csomagokkal, és nem loholsz a nyomában sem. Haladtok szépen egymás mellett.
Csendben üldögélve sem vagy magányos.

 

(Ha tetszett a bejegyzés használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Advertisements