Metime, avagy a férfi is elromlik, ha ugyanazt csinálja

otthonAzt ugye, vágja mindenki, hogy a nők háztartásban végzett munkája, meg amit a gyerek körül tesznek-vesznek, az tulajdonképpen nem munka, hanem csupán az édes otthon édes velejárója. Majdhogynem élvezet. Az is megvan, hogy a nők gyakorlatilag hobbiból, princípiumuk heves követelőzésének kielégítése miatt portalanítanak, pakolják szeretett családjuk mocskát, irtják a penészt, főzik az ételt és törlik a vécé karimájáról a szétcsepegett férfi húgyot.
Ők ezt szeretik nagyon.
Az viszont már érthetetlen, hogy közben valahogy mégis kiégnek, morgósak, aszexuálisak lesznek. Ezt a férfiak gyakran nagy fájdalommal emlegetik, nem és nem értik, hogyan lehetséges ez főképpen úgy, hogy a házassággal a nők még a rendszeres megdugás örömét is megkapják, s-mint azt jól tudjuk- a baszottság a boldogság legfontosabb záloga (a baszatlanság meg az akadálya).
Hogy ne kelljen a valódi okokat vizsgálni, ne kelljen felelősséget vállalni, ezért ehhez a női kiégéshez meggyártották az elméletet is: A nők már csak ilyenek, elsárkányosodnak, sőt, a házasság előtti repkedő, vidám lényük csupán egy álca, egy bekerítő hadművelet, amivel a férfit csapdába csalják, hogy aztán mikor végre “révbe érnek” önmagukká lehessenek, és kedvükre depressziózzanak, veszekedjenek, pampogjanak, duzzogjanak. Lehessenek egyre szürkébbek, kedvetlenebbek, savanyúbbak. Mer nekik ez így jó, ezt ők maguknak csinálják. Egész lánykorukban alig várták, hogy végre boldogtalanok lehessenek.

Én egy ideje már nem vagyok benne ebben a női princípium beteljesítésben, vagy legalábbis nem olyan mértékben, ahogy az előírt volna. Ennek köszönhetően a lakásunk időnként vállalhatatlan, miközben én a számítógép előtt ülök és írok, vagy moziba megyek. A gyerekeim kénytelenek maguknak készíteni az uzsonnát, és addig ugatok velük, amíg a saját dolgaikat nem teszik rendbe (mondjuk ez az állandó pampogás is meglehetősen lélekölő tud lenni). Van nekem metime-om, ahogy az angol mondja. Ezt a kifejezést ne keresd a szótárakban, ezt az új keletű beszélt nyelv gyártotta magának. Ott már létezik ez a fogalom, a fíling, ami szerint minden embernek (a nőnek is) joga van saját időhöz, amit azzal tölt, amivel csak akar.
Érted ezt? Heverészhet, olvasgathat, tanulhat anélkül, hogy önzőnek, lustának lenne minősítve. Mert a metime elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges lelke legyen valakinek.

Én most beteg vagyok. Ilyen légcső gyulladásom van, ami azt jelenti, hogy a beszéd, a köhögés nagy fájdalommal jár, de amúgy elvagyok, nem estem ágynak, szóval így szép csendben tudok tevékenykedni, ha akarok. És akarok. A tegnapi napom a következő módon telt. Eltöltöttem belőle 3 órát tanulással. Nyelvet tanulok, ugyanis. Az van, hogy ti elég sokan azt képzelitek, evidenciának veszitek, hogy én, mint amolyan okos nő nyilván beszélek angolul, de az a helyzet, hogy nem. Ne feledjétek, hogy én a 80-as években voltam iskolás, ráadásul a németet tanultam (ami- nézve a magyar nyelvoktatási rendszert- egyáltalán nem azt jelenti, hogy németül tudnék beszélni). Szóval most hozom be ezt a lemaradást, autodidakta módon tanulok, mert tanárra nem akarok költeni, időm sincs eljárni valakihez, ellenben, ha ezt így sikerül megcsinálnom, akkor egy életre való önbizalmat nyerek vele. Szóval tanultam, aztán ugye néhány órát takarítással töltöttem. (Ez persze nem jelenti azt, hogy ragyogna a ház, csupán annyit, hogy elvégeztem azokat az alapvető dolgokat, amiket máskor, mikor dolgozok, nem tudok elvégezni, ezáltal állandó frusztrációban élek, mert amúgy utálom a rumlit és a koszt. Most megcsináltam, örültem neki néhány órát, aztán újabb frusztráció következett, mikor a kölkök hazaértek, és röpke két óra lakáshasználat után már nyoma sem volt a munkámnak.  Ez ilyen örökös idegbaj, tudod, hogy az ember csinálja, aztán senki le se szarja, elbasszák, elhasználják, meg sem említik, miközben nekem sok óra monoton, gyűlöletes és meg nem fizetett robotom). Főztem ételt. Főztem, mert a menza ehetetlen, csak a pénzünket emészti, miközben a gyerekeim folyton éhesek.
Mire mindennel végeztem, a srácok elkezdtek szivárogni hazafelé, vagyis észrevétlenül késő délután lett. Akkor-mer jó anya vagyok- még tanultam a sokat emlegetett középső fiammal (a nagy rendben van, a kicsinek meg brutál pénzért van családi napközije, miután évekig tartó együtt tanulásunk szétette a kapcsolatunkat). Szóval a középsővel fizikát tanultam, amitől újabb frusztráció-hullám öntötte el az agyamat, mert a 4 oldalas fizika leckéből első olvasatra egy kibaszott szót nem értettem, így már az komoly szellemi munka volt, hogy a szöveget érthető nyelvre lefordítsuk. Akkor aztán rájöttünk, hogy gyakorlatilag egy óvodás szintű tudást fogalmaz meg arról, hogy a testek közötti csúszási és tapadási energia hogyan hat, mik befolyásolják és egyebek. Akkor megint kaptam egy idegrohamot azon, hogy mi a faszér nem lehet ezeket a baszott tankönyveket érthetően megfogalmazni.

Aztán este lett úgy, hogy a gumin pl. még csak futólag voltam, vagyis legkedvesebb tevékenységemet elhanyagoltam, és azt se feledjük el, hogy ezen a napon azt a munkát, amiért fizetést kapok, nem csináltam. Mert beteg vagyok.

megosztásEzek után megkérdezném, hogy szerinted miből vesz el időt mindezekre egy olyan nő, akinek nem kamaszok a gyerekei, vagyis nem önellátók, vagy aki nem úgy gondolkodik, mint én, vagyis nem vállalja, hogy leszarja a mosatlan edényt, a vasalatlan ruhát, hanem igenis kifacsarja a napból, ami jár neki. És szerinted amíg a gyerekeim kicsik voltak, és igazoltan rám szorultak, addig mennyi metime jutott nekem? És azt az állapotot vajon hogyan viselte a lelkem? Hogy van az, hogy míg lányként faltam a könyveket, addig az elmúlt 18 évben jó, ha húszat elolvastam? Talán elveszett az érdeklődésem?

Barátnőm, aki Angliában él, és ott a BBC-t nézi rendszeresen, ujjongva írta a minap, hogy csak úgy spontán volt arról egy műsor a tévében, hogy azok a férfiak, akik valódi részt vállalnak a háztartási és gyereknevelési teendőkből (amely teljesen rendjén való, nem buzis, nem papucsos tevékenység), azok nagyon gyorsan ugyanazokat a pszichés tüneteket kezdik el produkálni, amit a nők. Vagyis depressziósak, kedvetlenek, aszexuálisak lesznek. Ráadásul ők, a férfiak úgy vannak szocializálva, hogy nem mernek segítséget kérni az ilyen irányú problémáikra. (Nem, mintha a nők úgy lennének szocializálva, nem, mintha bárkit érdekelne nálunk például, hogy a nőknek milyen problémáik vannak.) Vagyis az egy feladat (ott, Angliában), hogy ezeknek a férfiaknak a társadalom valami módon segítséget nyújtson (amiképpen a nőknek is). Ne értsd félre, nem istenítve vannak a férfiak, és körülrajongva (mint nálunk), nem hálaszopás jár 5 tányér elöblítéséért, vagyis nem az a kommunikáció, hogy hurrá, ők “segítenek”, hanem úgy beszélnek erről, hogy ezek a férfiak teszik azt, amit mindenkinek tennie kell, teszik azt, amit a nők évszázadok óta tesznek, viszont vannak ebben elakadásaik, amiken át kell segíteni őket. Azt már csak én teszem hozzá, hogy át kell segíteni őket, hogy az új, nők számára is élhetőbb rendszer-házasság-párkapcsolat működni tudjon.
Nem azon dolgoznak tehát, hogy a nőket visszaszorítsák a hátsó szobába, hogy ellessék-születtessék, kitúrják az életből, hanem azt mondják, az új és jobb rendszert kell finomítani. Innen, Magyarországról nézve már az is egy  üdítő gondolkodásmód, mikor a férfiak problémáit nem a nőkre terhelik, nem a mi bőrünkre akarják az ő életüket könnyebbé tenni, hanem őket növesztik hozzá a feladathoz.

Csak így tudom elképzelni, hogy a házasság, a párkapcsolat, a gyerekszülés a nők számára vállalható maradjon. Nem attól fognak a nők többet szülni, vagy nagyobb örömmel szülni, ha CSOK-nak nevezett béklyókat kattintunk a bokájukra. Ép elméjű nő ebben az országban nem szül, itt ugyanis a valódi problémákkal nem foglalkoznak. Nem foglalkoznak a nők mentális állapotával. Nem foglalkoznak a nők munkaerőpiaci helyzetével. Nem foglalkoznak a nő- és gyerekbántalmazással. Nem foglalkoznak az egészségügy és az oktatás állapotával. Már abba belegondolni halálosan rémisztő, hogy ha a gyereked beteg lesz, mi vár rá. Ha a gyereked iskolába kerül, mi vár rá.
Ide szülni?
Itt csupán a pillanattal foglalkoznak. A gyerek jöjjön ki belőled, a többi nem számít. Ezért az extra gyes, ezért a CSOK, ezért az adókedvezmény. Mintha a gyerek véget érne 3-4 évesen. Pedig a nagyja még azután következik.
A legfontosabbról meg ne is beszéljünk. Milyen férfival vállal egy nő gyereket? Milyen férfiak futkosnak a világban úgy általában? Mit tesz a társadalom azért, hogy a férfiakat “nevelje” (miközben a nőket folyamatosan és egyfolytában a maga ízlése szerint akarja hajlítani)? Mit tesz az iskola azért, hogy a gyerekeknek olyan jövőt, családképet, párkapcsolati munkamegosztást tanítson, amely nem az egyik fél teljes kiszipolyozására épít? Kínál-e a társadalom a férfiak problémáira olyan megoldásokat, melyek nem a nőknek adnak feladatot, hanem a férfiak saját magukért való felelősségvállalására építenek? (Ki viszi prosztata vizsgálatra őket, ki vesz nekik orrcseppet, kinek kell azért az ánuszát felkínálni, hogy a stresszt levezessék, kinek “feladata” a meleg otthon őrzése, rendben tartása, ki az, aki a vadász, és aki felé elnézőnek kell lenni, ha külön utakon jár, kinek a karrierjét szolgáljuk a házasságban, és ki az, aki a hátát kínálja a másik felkapaszkodásához?)
Ki és hol beszél rendszerszinten közös felelősségekről, feladatmegosztásról, egyenlő jogokról? Kinek nem bűn, sőt született előjog a metime, a siker, a törekvés?
Van- e jövője annak, ami most zajlik? Mi felé megyünk?

Én úgy látom, a magyar nők lassan teljesen balkanizálódnak. A magyar nő csicska, fillérekért dolgozik, kizárólag gyermekei által legitim, szexgép, verhető, ölhető, erőszakolható. Ha bántják, éveken át tartó, megaláztatásokkal terhelt eljárásoknak van kitéve, melyek végén a bűnös csupán jelképes megtorlásban részesül. A problémái, a gyötrelmei nem legitimek, nem kívánnak intézkedéseket, oldja meg őket maga, de lehetőleg úgy, hogy a környezetét ne terhelje vele. Mert a férfi problémái előbbre valók. Mert a nő a háttér, akinek ösztönszerűen a derű, az odaadás, sőt, az önfeladás az igénye. Hát na jó, aztán nagy számban elromlanak a nők, a fene ette vóna meg őket. Nyilván a begyűrűző, liberális, feminista fasság szétbassza az agyukat. Nem engedelmesek eléggé, elfelejtik természettől való princípiumukat. És akkor ezzel meg is van a magyarázat.

Hanem az egy fontos kérdés, hogy mi lehet ebből a kiút. Az nyilvánvaló, hogy itt, nálunk a férfiakra nagy számban nem számíthatunk. A kormányra nem számíthatunk. Istenkirály pszichológus gurukra nem számíthatunk. Itt mindenki egyet fúj, az pedig nekünk csak a változás nélküli, generációkra visszavezethető szenvedést konzerválja. Itt a nők egymásra és saját magukra számíthatnak. Arra, hogy szembeállnak a mostani rendszernek, és ebben egymást támogatják. Hogy állításokat tesznek magukról, a céljaikról. Belátják, hogy a mostani körülmények között veszélyes elköteleződni egy házasságban, veszélyes gyereket szülni. Dolgozni kell, pénzt keresni, tartalékolni, és nyitva hagyni minden kaput arra az esetre, ha kapcsolatból, helyzetből, országból mozdulni kell.
És persze tanulni az angolt ezerrel. Bizonyos angol nyelvterületeken ugyanis sokkal kellemesebb nőnek lenni, mint minálunk.

Érdekes, hogy míg képet keresgéltem a cikkhez, a “nő háztartás” keresőszavakkal nem tudtam olyat találni, ahol ne szélesen mosolygó nők takarítanák a mocskot. És akkor lehet csodálkozni, ha az embernek bűntudata van, mert nem élvezi. Márpedig nem.

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok