Anyának lenni nem habostorta (és gyereknek lenni is borzasztó)

shutterstock_212287156-870x522Van ez az anyaság dolog, tudod. Ez nekem nem nagyon jött be, azt hiszem. Vagyis volt az életemnek egy elég hosszú szakasza, mikor azt képzeltem, hogy okés a dolog, mert azt mondják, ez a boldogság, tehát bizonyosan boldog is vagyok. Vannak szép és egészséges gyerekeim, én meg jó anyjuk leszek, ha beledöglök is.
Ez is egy cél lehet, nem? Méghozzá nemes cél.
Már jó ideje belefáradtam. Kiégtem. Ebben nagy szerepe van annak, hogy túlvállaltam magam. Végül soknak bizonyult a három. Nem hagytam időt magamnak, hogy lássam, mit fogok bírni.
Azt gondolom, egyáltalán nem jó, ha a testvérek közel vannak egymáshoz. Sokkal jobb, ha az ember hagy magának 4-5 évet egy-egy szülés között, hogy legyen lehetősége megtapasztalni, mibe vág bele, és átlássa, hosszú távon fogja-e bírni. Én -azt hiszem- egygyerekes anyuka vagyok. Egy gyereket bírtam volna energiával, idegrendszerrel (és mostanra pont vége is lenne).
Másik ok, ami kisütötte bennem a kezdeti lelkesedést, a millió elvárás és megítélés volt, ami az egészet körülvette. Az anyaságom köztulajdon első perctől fogva. Mindenki beleugathat, megítélheti, minősítheti büntetlenül. Ez a nyomás onnan kezdett igazán kínossá és nyomasztóvá válni, mikor a gyerekeim intézményesítve lettek. Már az óvoda is cseszegetett, aztán az iskola teljesen szétverte a kapcsolatunkat. Anyaságom egyik legerősebb érzelmi emléke, hogy sarokba szorított, űzött vadként keringek tudva azt, hogy nekem kell kitaposni a gyerekeimből azt, amivel én magam sem tudok azonosulni.
Az éppen aktuális pedagógus elvárásait.
Magatartásilag leginkább. Sokszor tűnt úgy, hogy a szellemi fejlődés másodlagos az iskolában, a fő csapásvonal a gyerek magatartása. Hogy ne zavarja a tanárait (Tisztelt Szülő! Zs. a tanórán kifelé nézett az ablakon, ezért figyelmeztetem).
Persze lehet erre mondani -Vekerdy Tamás mondja is-, hogy le kell szarni az efféle elvárásokat, legyél a gyereked cinkosa. Csakhogy elég ingoványos terület ez a cinkosság, mer ha meg leszarod az intézményeket, netán keményen kiállsz a gyerek mellett, annak igen gyakran maga a gyerek issza meg a levét. Ő van ott az iskolában, neki kell helytállni egy olyan rendszerben, ami a betörésére épít. Ha azt akarod, hogy túlélje, kénytelen vagy kussolásra idomítani.

Mire a gyerekeim kamaszok lettek, a kapcsolatunkat millió karistolás és fájdalom, egymásnak feszülés homályosította el. Mindannyiunk gyötrelmei összesűrűsödtek. Nem vagyunk még a végén, hiszen iskolásak jelenleg is, de én egy ideje kivonultam ebből. Nem akarom őket állandóan baszogatni, ezért igyekszem az iskolai dolgaiktól távol maradni. Valahogy úgy értelmezem, az az ő ügyük. Ha felfogják, mi a pálya, akkor okés. Ha nem, akkor majd eljön a vezeklés ideje. Továbbá nem bízok a rendszerben, nem bízok a tanárokban. Figyelem a gyerekeim és a sok konfliktus ellenére is valahol mélyen azt érzem, rendben vannak.
Na, jó. El kell ismernem, erről a rendben levésről itthon sem adnak minden percben tanúbizonyságot.

A legtöbb gondom a középső fiammal van, aki meglehetősen öntörvényű és szókimondó. Külsőre egészen olyan, mint én vagyok. Amíg a nemi jegyek nem mutatkoztak rajta, addig azonos korú egymás mellé tett fotóink gyakorlatilag összetéveszthetők voltak, ezért most kicsit úgy tekintek rá, mint férfitestben született önmagamra. Valami ilyesféle lennék nyilván, ha férfinek születek. Nem csak a külsőnk hasonló, hanem a természetünk is. Engem -lányként- szófogadónak és meghunyászkodónak neveltek. Ő fiú, és az anyja (mármint én) arra törekedtem, hogy az érzéseit és gondolatait szabadon elmondhassa. Undorító liberalizmus volt minálunk, aminek legborzalmasabb márkajelzése, hogy pár éve már nem is tudnak anyának szólítani, hanem a keresztnevemet használják.

Ő tehát már most olyan szókimondó és határozott, amilyenné én csak késő felnőttként le(he)ttem.
Nem bánom ezt. Neki talán nem fog a mandulája belerohadni a torkába a sok nyeléstől és hallgatástól. Ő talán szabadabban és lazábban tud majd élni, mint én.
Nem most. Most nem. Most még gyerek, így állandó ütközései vannak a hatalommal, a felnőttek világával.
Gyakran eszembe jut, mikor nyilvános helyeken, értekezleteken, emberek előtt felszólalok, és erőseket mondok, vagy kritikát fogalmazok meg a hatalommal szemben, hogy jééé, pont azt csinálom, amit a fiam. Hiszek az igazságomban és elmondom azt. Én megtehetem, nem jár érte szaktanári, legfeljebb kivágnak az állásomból (ez se utolsó szempont). Időnként még elismerést is kapok a bátorságomért. Nekem már nincs olyan tanárom/szülőm, akivel valamilyen hagyományokra épülő tisztelettel kell beszélnem akkor is, ha ő engem szarrá szétaláz.
Nekem könnyű.
Vagy legalábbis nem annyira nehéz, mint neki.

És persze gyakran mi is összemegyünk. A véd és dac sajátosan működik. Mikor időnként pánikba zuhanok, hogy megbukik, elzüllik, elcseszi az életét, szóval eszembe jut az elvárt felelősségem, vagy amikor csinál valami marhaságot, akkor öljük egymást (ő is engem, hiszen a kapcsolatunk majdhogynem egyenrangú). Csúnyán. Aztán leülök és elmondom a kínom azoknak a barátaimnak, akikről tudom, hogy soha nem fognak lefikázni ezért, és akik hagyják szabadon zúdulni a haragom és a kétségbeesésem. Na, nekik olyankor elmondom, hogy utálom a kölköt, és torkig vagyok, és megőrülök, és alig várom, hogy eltakarodjon a maga életébe. Így.
Aztán mikor kiventillálom a haragom (sok év ki nem mondott haragjait), akkor leülök a gyerekkel újraértelmezni a problémát. Persze igyekszem nem hegyi beszédet tartani.

20151113_153331
Aztán a sok nehézségben érnek néha meglepetések. Nagy és szép meglepetések. Hazajön a gyerek és megkérdi, milyen volt a film, amit láttam. Elkezdünk beszélgetni, és én döbbenettel hallgatom, amiket mesél iskoláról, lányokról, a korosztályáról. Meg arról, hogy sokkal jobb lenne, ha nem az anyja lennék, hanem inkább barátok lehetnénk, mert szerinte az én felelősségem őfelé, és az ő felelőssége énfelém szanaszét mérgezi a kapcsolatunkat. Sőt, még jobb lenne, ha a tanára lennék.

Tényleg jobb lenne. Az, amit itthon oly nehezen viselek, az tanárként inspirálna. Nem nekem volna felelősségem, hogy hánykor fekszik, mocskos-e a szobája, mosott-e fogat, dohányzik-e, hol csavarog, megírta-e a leckét, jaj, mi lesz vele, ha nem. Figyelhetnék az érdekes gondolataira, pörgetné az órát, kimondana sok olyat, amire aztán reagálhatna a korosztálya. Mert a korosztályáról nincs túl jó véleménnyel. Borzalmas dolgokat mesél arról, hogy a lány barátai hányszor élnek át erőszakot, leginkább saját pasijuktól (mert aki a csajom, azt bármikor megbaszhatom), hogy nemrég esett meg vele, hogy két lány éjjel az utcán arra kérte, kísérje el őket valameddig, mert félnek. Volt is mitől, mert hamarosan egy fiú csapat közeledett, és már kezdtek beszólogatni a lányoknak, mikor a gyerek azt mondta, el innen, mindkettő az enyém. Erre elhallgattak. Erre hallgattak el. Hogy lányok mesélnek neki arról, hogy norma a seggbe dugás, és a kis majom tini fiúk ezzel basztatják őket. És az én fiam így nézett rám, hogy érted ezt, A(nem anya)? Hát elhányom magam menten! Normálisak ezek? Hogy múltkor tátott szájjal bámult az egész osztály, mikor valamelyik órán a pornó került szóba, és ő elkezdte magyarázni nekik, hogy nehogy azt képzeljétek már, hogy a nők azt élvezik. Mer ti, majmok, ti élveznétek? Hát miből gondoljátok akkor, hogy a nők azt élvezik? Hát gépek azok, vagy mi?
A tanárnő meg kivételesen hagyta, hogy a gyerek ossza az észt.

Nem barátkozik fiúkkal, mert a fiúk szexista barmok és gyakran ostobák. Leugatja őket, mikor a nőkről úgy beszélnek, így hát a fiúk tartanak tőle. Egy barátja van. Lányokkal barátkozik nagy számban, mert a lányok csüngenek rajta. Mer ő nem olyan. Pedig semmi extra, nekem elhiheted. A minimumot hozza, ajaj, néha még azt se. Mármint így az anyja felé biztosan nem. A szívem összeszorul, hogy mit kaphatnak ezek a lányok úgy általában, ha csupán az elég a népszerűséghez, hogy valaki nem akarja őket seggbe dugni és emberként beszél velük.

Ültem a szobájában a földön, és a levegőt is óvatosan szedtem. Nem akartam, hogy véget érjen a megkönnyebbülés. Hullottak a kövek a szívemről lefelé, és legbelül ujjongtam. Mert én mindig attól félek, hogy hiábavalóság lesz végül a munkám. Hogy igazuk lesz azoknak, akik évek hosszú sora alatt kételyeket támasztottak bennem, vagy kioktattak arról, mit NEM csinálok jól a gyerekeimmel. Tudod, ha ez az irgalmatlan mennyiségű munka egy nyomorult kis pondróban öltene testet, akkor minden még sokkal fájdalmasabb és kilátástalanabb lenne. Ha már így lett, ha megszültem őket, ha ennyit küszködtem, akkor legalább hadd érezzem az elégtételt, hogy jó emberek lesznek végül. Most megérintett ez az elégtétel, hogy én szembe menve a világgal, csakazértis mást beszélve lassan eredményt érek. Persze még nincsen kész. Még minden összeomolhat, de a sok kétely lassan oszladozik. Végül mégis kiformálódik belőle egy érzékeny, empatikus férfi.

Akkora a zaj, olyan erős az ellenszél, hogy én alig hiszem, hogy anyaként képesek vagyunk túlharsogni (mondjuk én jó hangosan tudok ordítani, meg aztán javarészt egyedül tolom, szóval csak azt hallják, amit női nevelő, női szülő mond nekik a világról).
Dől a gyerekeinkre a hülyeség, miközben senki nem kíváncsi arra, ők mit látnak belőlünk, milyennek látnak minket, a világot, amiben élnek.  Ha azt akarjuk, hogy ebben a ricsajban valami értelmes eljusson hozzájuk, akkor 24 órában kell nyomatni nekik rémesen hangosan. Ha pedig ők beszélnek, figyelni, hallani őket.
Nagyon nehéz. Ha ma dönthetnék, nem kezdeném újra. Nem merném vállalni.

A gyerek 16 éves. Minden fiú és lány, akiről mesél, szintén 16 éves.
Rémisztő a helyzet.

 

(Ha tetszett a bejegyzés használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok