A Macskám nem egy töketlen bántalmazó

dól a faÍrok most a macskámról, ha nem haragudsz meg érte. Néha igénylem a személyes írásokat, és azt, hogy ne a híreket kelljen lesnem és ne a sok rémség zaklasson fel. Mert amúgy olyan klassz dolgok is körülvesznek, amik megörökítésre érdemesek, és amik nem mellesleg rendkívül bölccsé is tesznek (és ez itt önirónia).
Itt van mindjárt a macskám.
A Macskát nyáron találtam. Egy bokor alatt ordított az utcán. Akkoriban kb 20 centi hosszú volt, ám már akkor is nagyon határozott és erőteljes. Tudta, hogy bajban van és nem vacakolt. Ült a bokor alatt és minden arra járónak az üvöltötte, mentsék őt meg. Én egyáltalán nem akartam a feladatra vállalkozni. Kell a fenének még egy élőlény, akiről gondoskodni muszáj! Van már állatom, meg még gyerekeim is. Olyan helyes kis cirmos ez, majd biztosan jön valaki és elviszi. (Most is itt óbégat körülöttem. Meglehetősen idegesítő.) Szépen hazajöttem, és egy jó óra múlva jutott eszembe a találkozás. Akkor lelkifurdalásom támadt. Mondtam is a fiaimnak, hogy miféle jószággal találkoztam, ők meg azonnal reagáltak, hogy hozzam haza. Nem kellett kétszer mondani, már mentem is érte. Azonban a bokor alatt addigra nagy lett a csendesség. A cicó elfáradhatott, vagy valaki tényleg elvitte. Elsőre nem derült ki, s én szinte nekiszomorodtam, hogy lemaradtam róla. Leguggoltam a fagyal mellé, és kotorászni kezdtem a tövénél, mikor egyszer csak rázendített a kicsike. Ott volt tényleg, halálos kimerülten. Felkaptam és becsengettem a házhoz, amelyik előtt találtam. Nem az övék, Jaj, dehogy, vigyem csak nyugodtan! Bevágtam a kocsiba és hazahoztam.

A Macska szédületesen intelligens. A tusoló lefolyójába végzi a dolgát, ismeri a szokásainkat és azokhoz igazítja a magáét. Már amikor az neki megfelelő. Ha valami mást akar, akkor azt kiverekszi magának. Mert a Macska egy igazi bántalmazó. Hatalmas és erős. Bármit elér, amit csak akar. Ha valamire szüksége van, addig zaklat, amíg célt nem ér. (Most éppen a szőnyegen fekszik és az Eredetet nézi a tévében.) Ha éhes, akár a hátamon is felfut, hogy a fejemet ütlegelje egy kis élelemért. Ha meggondolom, ő egyáltalán nem cuki. Ő nem bújik hozzám szelíden, és nem dorombol. Ő a lábamnál éjszakázik és ha simogatnám, szétharapja a kezemet. A gyerekeim utálják, pedig eredetileg ők akarták, hogy hazahozzam. Szóval a Macska undok, ám én jól viselem. Nekem ritkán van arra szükségem, hogy valaki kedveskedjen vagy dédelgessen, mert én jól vagyok magamban is, így hát hagyom őt úgy, ahogy van. Gondoskodom az életben maradásáról és igyekszem az igényeit tiszteletben tartani pont úgy, amiképpen én is elvárom, hogy az igényeim tiszteletben legyenek tartva. Ennek köszönhetően a Macska engem viszonylag kedvel is. (Micsoda privilégium!) A Macskát nem oly régen ivartalanították. Gondoltuk, neki is könnyebb lesz így, meg aztán ne szaporítsa az elhanyagolt kismacskák végtelen sorát. Őt aztán biztos nem fogja érdekelni, mi lesz az utódai sorsa, akkor jobb, ha megfosztjuk attól a princpiumából fakadó hajthatatlan vágytól, hogy a farkát folyton folyvást mártogatni akarja egy arra alkalmas üregbe. Titkon azt reméltem, hogy ez a töketlenség majd szelídebbé is teszi, de csalódnom kellett. Úgy tűnik, a bántalmazói hajlam nem feltétlen a nemtől (férfiasságtól, princípiumtól) függ, sokkal inkább az egyén természetétől.

Hanem most történt valami érdekes. A Macska néhány napja kiment a kertbe, ami meglehetősen különleges esemény. Nem szeret kimenni, nem szereti a hideget és riasztja a nagy tér is. Most viszont kiosont az ajtórésen, sőt, el is tűnt. Két napig vártam haza, aztán csütörtökön, mikor megjöttem a munkából és átmentem a kerten, meghallottam a hangját. Követtem a nyávogást, és hamarosan megérkeztem a pincénk bejáratához. Az van, hogy a pince bejárata nálunk rémesen el van cseszve. Az ajtaja lóg, úgy van betámasztva. Belülről nyithatatlan, kívülről pedig óvatosan emelve lehet rést képezni, ha az ember be akar nyomulni. A Macska bement, gyakorlatilag benyomta az ajtót, ám kifelé már nem tudott jönni, hiszen a nehéz vasat nem volt ereje maga felé feszíteni. Ott dekkolt a sötétben kb 36 órát.
Szegényke. Ez az ő kényelemhez szokott lényének iszonyat megterhelő lehetett. Nem is csodálom, hogy olyan veszettül ordított.
Na, és akkor én szépen kiengedtem, és mivel nagyon jó fej vagyok, nem csesztem le, nem mondtam el neki, hogy mekkora marha, amiért olyan helyekre mászkál, amiket nem ismer, nem okoskodtam a feje fölött, mer én ezzel úgy vagyok, hogy akinek pont elég baja van, azt kár még ilyesmivel is zaklatni. Nagyon örültem neki, beengedtem a házba és bájosan csevegtem vele.
És akkor megtörtént a Csoda.
A Macska teljesen kivetkőzött magából. Azt se tudta, hogyan szeretgessen, hízelegjen, dörgölőzzön. Egyfolytában mondta, sőt, üvöltötte, miféle kínokat élt át a pincében, és mennyire jó, hogy én vagyok őneki. Én, a királylány, aki az ő biztonságos otthonát, az ételét, a puha kanapéját biztosítja. Hogy ő eddig nem is gondolta, hogy mindezek a kiváltságok nem járnak csak úgy, hanem ezek mind az én személyemhez, közelségemhez kapcsolódnak. Hogy vannak macskák, akik nem így, hanem sokkal sanyarúbban, és hogy most, mikor belekóstolt abba a sanyarúságba, most értette meg, milyen csodálatos ajándék az én csendes gondoskodásom és jelenlétem.
A Macska nem mondta, hogy nekem ez zsigeri és leküzdhetetlen késztetésem, nem mondta, hogy én csak akkor nevezhetem magam királylánynak, ha ezt a gondoskodást zokszó nélkül, saját vágyaimat elfojtva teljesítem. Azt se mondta, hogy mindez semmiség, a Világ Rendje, a Királylányok szent feladata. És azt sem, hogy neki ez jár azért cserébe, mert összefogdossa a néha betévedő egereket.
Azt mondta, hogy most értette meg, milyen jó, hogy vagyok és törődök vele, és majd ő ezután egészen másmilyen lesz hozzám. Akkor szépen kicserélte az almot a dobozában és készített nekem egy kávét. Együtt leültünk, megnéztünk egy filmet és mondhatom, nagyon kedves volt. Azóta sokat beszélgetünk, kölcsönösen figyelünk a másik igényeire. Ő is az enyémekre. Nem ütlegel, nem karmolász, mert tudja, ha egyszer úgy döntenék, kitehetném az utcára és soha többé nem jöhetne be az ajtón. Ez a tudat tartást ad neki. Tudja, hogy nem tehet meg velem akármit.
A Macskám-a pincének köszönhetően- már nem egy önző, töketlen bántalmazó, hanem kellemes társam és barátom.

(Ha tetszett a bejegyzés használd a megosztó gombokat és iratkozz fel a követők közé, így emilben kaphatsz értesítést, mikor új írás jelenik meg.)

Reklámok