A labda nálunk van

canstock12193938Valahol mélyen mindig éreztem, mennyire nem egy pályán játszunk mi, pasik és nők  ebben a házasságnak nevezett embernyúzásban.
Mindig tudtam, láttam, hogy nem igazságosak a leosztások, a lehetőségek és a feladatok. Hogy itt az egyiknek a hotel jut ingyen kúrással, a másiknak meg az ingyen munka ingyen kurvasággal. Éreztem ezt annak ellenére, hogy minden ennek az ellenkezőjét akarta velem elhitetni.
Most több dolog is történik velem, melyek jól megmutatják, milyen elképesztően lenyúlós marhaság ez a házasság a nőknek. 

Én a saját fogalmaim szerint nem élek most házasságban. Aszerint, amit a házasság ma Magyarországon jelent, nem vagyok házas ember. Papíron az vagyok persze, mert egyrészt a válás túlságosan költséges játszadozás, másrészt pedig vannak olyan kedvezmények, egyben béklyók, amik miatt jelenleg lehetetlen a válásunkat megoldani, az ugyanis túl nagy veszteséggel járna a gyerekeinknek. Mivel pedig a férjemmel mindketten kultúrált emberi lények vagyunk, akik egymásnak a lehető legkevesebb szenvedést kívánják okozni, továbbá nem élünk napi szinten együtt, így nem annyira égető a válás, mint azoknak, akik nap mint nap mérgezik egymást. Mi igyekszünk egymást tiszteletben tartani, egymással normálisan kommunikálni. Addig, amíg a gyerekeinknek szüksége van az együttműködésünkre, addig együttműködünk.

Az van most, hogy ő két hete itthon van, vagyis itt van a közös (hitellel terhelt) házban. Nem dolgozik, én dolgozom. Reggel elmegyek, délután hazajövök. Máskor ilyenkor kezdődik a második műszakom. Rendszerint egy rakás feladat vár rám, amiket általában el szoktam hanyagolni, mert egyszerűen már nem bírom és nem is akarom azt, hogy belefulladjak a háztartási teendőkbe. Azért mindig kell házimunkát végeznem, illetve a gyerekeimet marni, hogy végezzék el a rájuk eső részt. Kell a kölköket a dolgaikról kérdezgetni, alkalomadtán lecseszni őket, kaját tenni eléjük. Mivel a menza ehetetlen, időnként főznöm is muszáj, mert amúgy egész héten nem ennének főtt ételt. Aztán kell az iskolai dolgaimmal foglalkoznom, és persze ott a blog, ami -ha választhatnék- az első lenne mind között. Bokros teendőim közben ilyenkor télen vigyáznom kell a kazánunkat is, mert nekünk vidéki családi házunk van, amit nem urasan távfűtéssel, hanem fával tartunk melegen. Nyilván van, aki ennek tudja járulékos elemeit, úgy mint begyújtás, fa pakolás, hasogatás, meg még egy csomó borzalmas időpocsékoló fasság.

Ezeket én általában egyedül szoktam tolni, ami meglehetősen fárasztó és időigényes. Utálom a házimunkát, mert nem is vagyok nő, meg amúgy is más, hasznosabb dolgom is lenne (pont úgy, mint azoknak a fasziknak, akik házimunka helyett a tévé előtt döglenek).

Na, és most az van, hogy két hete úgy élek, hogy mikor hazaérek, akkor meleg a lakás, van kaja, el van mosogatva a csetres és minden rendben van. Én meg szépen leülök a magam dolga elé, és nincsen semmire sem gondom. Mindez azért, mert a férjem, aki itthon van, mindent megcsinál. Nyilván olvassa a blogot, meg nyilván szoktunk ilyesmikről beszélni, és lassan eljut hozzá is az információ, miszerint én sem a mosogatástól élvezek el.
Mostanság gyakran eszembe jut, hogy miképpen is lehetséges, hogy csak a legutóbbi időkben vált számomra is élvezhetővé a házasságom.
Az, ami-ha úgy vesszük-már nincs is.

Nem, az én férjem nem bántalmazó, vagy legalábbis nem tudatos bántalmazó. Mi tulképpen szépen éltünk, ami annak is köszönhető, hogy én -otthoni nevelésemnek köszönhetően- tök simán beleálltam az előírt szerepbe. Főztem, mostam, takarítottam, szültem, gyerekneveltem. Nem is tudom, jó volt-e. Mindenki azt mondta, ez így jó, hát akkor igyekeztem nagyon boldognak lenni. Egy idő után meg már energiám sem volt arra, hogy átgondoljam, mi van velem, hisz úgy elborítottak a feladatok, hogy magamra nem is nagyon maradt időm.
Aztán szép lassan nagyon rosszul lettem. Feszengtem, kiégtem, nem volt jó. Akkoriban még nem tudtam megfogalmazni, mit érzek igazságtalannak, nem voltak információim arról, hogy mi nyomorít, csak csapkodtam, morogtam, duzzogtam. Emlékszem, az egy óriási ütés volt, mikor néhány éve azt olvastam, hogy egy volt kollégám állami kitüntetést kapott a munkájáért. Ő egy férfi, akivel anno együtt kezdtük a pályát. Illetve ő kicsit hamarabb, csak mikor én elkezdtem drámapedagógiával foglalkozni, akkor a pályánk egymással párhuzamos vonalra tért. Gyakran voltunk versenyben színjátszó találkozókon, és a kérdés mindig az volt, ő nyer a csapatával, vagy én. Táboroztattunk együtt és iszonyatosan jó projekteket dolgoztunk ki. Benne voltunk az akkor kiépülő hazai  drámapedagógia élvonalában. Aztán én férjhez mentem, és megkezdtem a princípiumom beteljesítését.
Mikor ő megkapta a kitüntetést, én munkanélküli voltam, de -minő boldogság- felmutathattam három kiskorút, akiket sikerült életben tartanom, továbbá egy funkcionális házasságot.
Ja, igen, neki is vannak gyerekei és egy névtelen felesége, aki felnevelte őket.
Szóval ez egy ordenáré nagy ütés volt. Emlékszem, sírtam. Olyan hiányérzet borított el, olyan éles volt a tükör, amiben megláttam magam, hogy a szívem akart kiszakadni. És akkor eszembe jutott, hogy te jó ég!, én valaha utazni akartam és alkotni. Nekem tehetségem van, amit hagytam semmivé lenni. Bezártam magam egy életbe, amiből nem és nem látok kiutat. És tulképpen nem is tudok kit okolni ezért magamon kívül.
Nagyon fájt.
Most már kifelé haladok belőle. Van saját keresetem, és egészen határozottan hangot adok annak, ami nekem rossz. A saját kereset elég jelentős momentum ebben a táguló szabadságban, mivel anno, mikor nem volt, csak a kicsi gyerekek a nyakamon, akkor nemigen ugrálhattam. Nem is éreztem jogosnak. Én azt tanultam, hogy az az irgalmatlan munka, amit a háztartásban és a gyerekekkel végzek, az nem számít. Hogy számítana? Hát nem jár érte fizetés.

Most, ahogy mondtam, mások a viszonyok. Most én érek haza a tiszta lakásba, a meleg ételre, és azt is én határozom meg, hogy a testemmel mit csinálok. Elmegyek és találkozom a barátaimmal, nem kell az időmmel elszámolni… na, várjunk csak. Én nem érzem úgy, hogy kötelességem elszámolni. Mert ha őszinte akarok lenni, nem is voltam soha elszámoltatva, csupán én éreztem bűntudatot, ha szántam időt magamra.

esküvőMint mondtam, a helyzet nagyon élvezhető, szerethető, s bár nem érzek szerelmet a férjem iránt, sőt, elmondhatom, hogy teljesen más világban élünk ő meg én, mégsem ugrálnék válásért, ha így élhetnék. Ha a kártyák eleve úgy lennének kiosztva, hogy én, a nő csinálom azt, amit szeretek, pénzt keresek vele, s közben valaki kiszolgál, neveli a gyerekeimet, ráadásul még hálás is, hogy eltartom, akkor biztos nem ugrálnék válásért. Ha úgy élhetnék a házasságban, mint egy férfi, akkor én sem akarnám, hogy a leosztások, a princípiumok  változzanak.

Mert ők javarészt így élnek a házasságukban, ahogy ebben a pár napban én (már nem tart sokáig). Nekik a házasság a kényelmet, a róluk való gondoskodást jelenti, az anyagi fölényt, a biztos tudatot, hogy bármit megtehetnek, az asszony kénytelen tűrni és csinálni, hiszen gyerekekkel a nyakán nem ugrálhat. Nekik ingyen szexuális szolgáltatást jelent akkor is, ha a nő húzódozik, miközben ők az idejükkel, testükkel maguk rendelkeznek (ritkásan hallani, hogy az asszony szexre kényszeríti a férjét). Mert ők megtehetik.
És ehhez még bántalmazónak sem kell lenniük, hiszen mire a nők házasságot kötnek, addigra a társadalomnak és az gyerekkorban látott mintáknak köszönhetően már maguktól tudják a leckét. Apuci és a média elvégzi a lányok betörését, tanításul mellé téve azt a manipulatív információt, hogy aki nem elég odaadó és készséges, annak fog majd a házassága megromolni. A boldogság záloga a csicskaság, amit női princípiumnak szokás nevezni.

Soha nem fogom már megtudni, hogy ha valaha az első percben azt mondom, nem vagyok csicska, nem csinálom, csak így és így, mert nekem kell a személyes szabadság, a siker, az önmegvalósítás, én nem vagyok robot, és leszarom a princípiumot, akkor mi lenne most. Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha meghúzom a határaim (ha tudom, hogy húzhatok határokat), ha nem vállalom túl magam gyerekkel, ha küzdök a saját térért, munkáért, keresetért, ha ragaszkodom a feladatok egyenlő megosztásához, nem vállalok még főállású anyaságot is, mondván, hogy három gyerek logisztikailag nem teszi lehetővé az én életbe való kilépésem. Szóval nem tudom, ha mindezt így rendezem én, a nő, akkor most milyen házasságról, párkapcsolatról számolnék be. Vajon akkor is ennyire lehúzónak és működésképtelennek látnám az intézményt?
Soha nem fog ez már kiderülni.

Valahol legbelül azt érzem, hogy lehetne ezt jól csinálni. Az én mércém szerint a miénk most jól működik, viszont ezt a formát -ami működik- már nem nevezi a köznyelv házasságnak. Én évek óta egyedül alszom, a testem kizárólag az enyém, és ami a legfontosabb: nem vagyunk a férjemmel sokat együtt, s amikor igen, akkor is nagyon tágasra és szellősre hagyjuk egymás életét.

Barátnőm fia most jegyezte el a barátnőjét. A fiú akarta, ő tervezte meg a nagy lánykérést, az anyja meg segített neki, és örült is. Mikor újságolta, én elhúztam a számat, mert ez már ilyen kötelező vicc is köztünk, hogy házasság és gyerekszületés az broááh. Szóval így elhúztam a számat és elnyomtam valami poént, ő meg erre mondja nekem, hogy álljál csak meg, te nő. Ne aggódjál a csaj miatt, mer ez olyan kemény kis nő, hogy ebből nem lesz csicska, az biztos. Ez odaáll és kitapossa az érdekeit, ezzel nem lehet packázni. És a fiú (az ő fia) beleáll a házimunkába és teret is hagy, ahogy azt kell. Mert ami jár az egyiknek, az jár a másiknak is.
Huszonpár évesek.
Másik generáció, másik lányok. Nagy a nyomás rajtuk, a patriarchátus veri most magát, mert retteg, hogy elveszti a hatalmát. Nyomatják a hülyeségeiket, de talán mégis felnő majd egy új generáció, akik leszarják a szerepeket és önmagukra emberként tekintenek. Mert a labda nálunk van. Tényleg nálunk. A nők kezében van a döntés, hogy milyen pasikkal állnak szóba és milyen mélységig. Az is rajtunk múlik, hogy mennyire vesszük komolyan ezt a “párban szép az élet” maszlagot. Hogy tudjuk-e tömegesen azt mondani, hogy inkább egyedül, mint lélekölő kompromisszumokkal. Hogy tudunk- e határokat húzni és nem vinni tovább anyáink nyomorát (és nem továbbadni a magunkét). Hallják- e eleget a lányok az anyjuktól, hogy te vagy az első, magadra gondolj, építsd magad, és a kapcsolataidban is egész emberként vegyél részt? Aki szarozik, azt vágd ki, ne remélj, ne ragaszkodj ahhoz, ami kevés, gyenge, semmilyen. És ne szülj ész nélkül.

Nagyon várom azt a generációt, amelyik majd képes lesz lerázni magáról a patriarchátus béklyóját és a kivonulásával elindítja azt a csendes forradalmat, ami teljesen átalakítja a férfi-női viszonyokat.
Minden a kezünkben van ahhoz, hogy ezt elkezdjük.

Női Passzív Ellenállás
(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

Advertisements