Anya, ments meg engem!

anyagyeAz alábbi történetet olvasónk küldte el. Jól el lehet azon gondolkodni, mekkora károkat tud okozni, hogy a nőket arra trenírozzák, hogy életüket mindenáron férfivel, párkapcsolatban képzeljék el. Ennek aztán időnként mindent alárendelnek, áldozattá téve önmagukat és saját gyerekeiket is. Talán ideje lenne elfelejteni ezt a függést és életünket egészen más értékek mentén rendezni. Talán ideje lenne átgondolni a szüléseinket és talán ideje lenne a lányainknak is valami mást mondani a világról, mint amit mi hallottunk.
A bántalmazás nem áll meg a nőknél. Nyomódik tovább a gyenge felé, így mérgezve az egész társadalmat. 

♥♥♥♥♥

Szeretném megosztani a történetemet veletek. Amikor olvasom a posztokat itt a Gumin, többször is úgy érzem, az én történetemet mesélitek el, viszont egy másik szemszögből, mint ahonnan én azt látom. Elsősorban most a posztokban vissza-visszatérő anya gyerek kapcsolatra szeretnék reagálni, méghozzá a gyerek szempontjából.
Ahogy én megéltem az anyám bántalmazó kapcsolatát. Előre is elnézést kérek minden anyától, aki ezt esetleg elolvassa, és majd megbántva érzi magát. Egyáltalán nem szándékom bántani őket, csak szeretném leírni úgy, ahogy én látom. Hátha együtt többet látunk. Gyereke vagyok egy nőnek, így arról tudok írni.

Az én anyám a főiskola után rögtön hozzáment az egyik csoporttársához, aki az apám lett. Utólagos visszaemlékezései alapján anyám nem tudta, mit cselekszik, csak tette, ami a szokás: esküvő, új lakás, gyerekek. A házasságban anyám elsősorban menekülési lehetőséget látott, mivel nem akart visszaköltözni a szülői házba. Hogy a gyerekvállalásban mit látott, arra a mai napig nem tud válaszolni, csak néz rám révetegen – hát nem is tudja, de örült nekünk. Ennyi. Én meg örülök, hogy az anyámnak örömet okozhattam. Persze, csak amíg el nem váltak és meg nem jelent az új férfi, a „nagy Ő”, mert onnantól már inkább teher voltam, mint öröm.
Ez a történet tehát anyámról szól, mivel apám álláspontját sajnos nem ismerem. Ó ugyanis “nem a szavak embere”, ahogy mondani szokás. Ő nem tud erről beszélni, ami azért nagyon furcsa, mert van szája és hangszálai, és amúgy tud beszélni, én már hallottam. Beszél ő, csak nem erről. Ne is nyaggassam ezzel, hanem értsem meg, hogy ő ilyen. Őneki szabad ilyennek lennie. Őneki nem kell erről beszélni, a szavaival segíteni engem, elmagyarázni, felvállalni azt, ami történt. Ő csak akkor és arról beszél, amiről kedve van. És neki erről-úgy tűnik-nincs kedve beszélni.

Szóval a válás után anyám egyből hozzáment egy nála 20 évvel idősebb férfihoz, aki nagyvonalúan magához vette a két kicsi gyerekét is. 15 évig hallgattam anyámtól, zárt ajtók mögött a szobában suttogva, hogy el ne felejtsem soha, mekkora hálával tartozom én ennek a megbízhatatlan és agresszív embernek, aki a nevelőapám lett. Vagyis pontosítok: akit anyám a nevelőapámnak választott. A hálámat pedig úgy fejezhetem ki leginkább- tanította anyám- hogy a nevelőapám előtt csak akkor beszélek, ha kérdez, csak olyan hangnemben, ami illedelmes, valamint ha kiabál, ordít, üt, nem szólok vissza, nem kiabálok vissza, nem ütök vissza, hanem szépen, csöndben, de tempósan bemegyek a szobámba. Továbbá ha részeg, akkor is bemegyek a szobámba. Reggel köszönjek neki hangosan, a névnapját el ne felejtsem, mert akkor balhé lesz (ahogy lett is egyszer ebből balhé).
Nem esett bajom soha, ez igaz, és jól elvoltam a szobámban. Tényleg. Néha a dulakodás kicsit hangosabb volt odakint annál, amit ignorálni lehetett volna, de ez csak kicsit volt félelmetes. A szobámba sosem jött be, ez igaz. Persze ez sosem volt biztos, csak remélni lehetett, hogy kívül marad, így aztán lehetett még megfeszülve, ugrásra készen állni az ajtó előtt.  Mikor végre csend lett, lehetett lassan elernyedni, és alvást színlelni. Másnap nem kérdezni, nem nézni senki szemébe, hanem menni gyorsan be az iskolába.

Érdekes módon (és szerintem ez a patriarchátus ütőere) hiába volt nevelőapám az agresszor, én mégis anyámra haragudtam. A nevelőapám iránt sajnálatot és valamilyen perverz hálát érzek még most is. Csak most, ahogy ezeket a sorokat írom, kezdem csak kapizsgálni, hogy ebben a történetben talán ő a hunyó. Fura módon eddig azt gondoltam, hogy neki felkínálták a kiskirályságot, és ő csak elfogadta azt. Még azt is tudom gondolni, hogy neki ez tulajdonképpen járt egész egyszerűen azért, mert férfi. Ezt is megtanultam valahonnan.
Egy önző, agresszív állat? Az. És az anyám? Ő a szegény, kiszolgáltatott áldozat? Az. De vajon miért lettek ők azok, amik? Ők is egykor két kis gügyögő csecsemő voltak. Hogy lett az egyikből vadbarom és a másikból meg csicska? A társadalom miatt? A neveltetés miatt? Egymás miatt? Igen, gondolom, ez mind benne van. Vajon ez tényleg csak ennyi? Hol marad akkor az egyéni felelősség? Vagy ilyen nem is létezik? Csak sodródunk az aktuális áramlattal? Hiszen én is, aki annyit rágódtam már ezen, én is képtelen vagyok elítélni a bántalmazó férfit! (Na, jó, azért ha megpróbálom, bele tudok jönni!)

anyangySzóval én az anyámra haragudtam. Azért, hogy ilyen megalkuvó. Hogy nem csak magát alázta meg, hanem engem is. Azért, hogy ilyen példát mutat nekem arról, hol a nő helye. Azért, mert nem érti, miért nem lehet a szememben többé hiteles nő, anya, ember. Nekem sosem mondta: te, én félek ettől az állattól, légyszi kussolj és köszönj, és a névnapjára vegyél bort, hogy ne legyen balhé. Nem, ő utasítgatott, megalázott, kikérte magának, ha lázadni próbáltam. Ahelyett, hogy szövetségesem lett volna, azt éreztette, hogy hatalma van fölöttem. Legalább fölöttem hatalma van.
Sosem értettem, ha valaki nőként szolgává tette magát, azt miért várja el, hogy a gyerekei tiszteljék, mintha mi sem történt volna? És a fő kérdés: Miért nem lépett ki ebből a nyomorból?
Ma már tudom, hogy nemigen lett volna hová mennie három (addigra sikerült neki a nevelőapámat „megajándékozni” egy fiúval) kiskorú gyerekkel. Tehát ha igaz, hogy a gyerekek miatt nem, akkor anyám tulajdonképpen miattam nem lépett. Így ne legyen bűntudatom. Szenvedtem, miközben tudtam, hogy én vagyok az oka az egész rémségnek. Mert sokba kerülök. Mert ha nem lettem volna, úgy könnyebb lett volna.
De, hát lettem! Csak úgy magamtól lettem. Közhely ugyan, de én tényleg nem kértem az anyámat, hogy szüljön meg. Ellenben azt gondolom, őneki volt egy választása. Hogy szül. És hogy annak a választásnak vannak következményei. Ez az apámra ugyanúgy érvényes. Ja, hogy nem gondolták át, mert akkoriban nem volt divat ezt átgondolni! És akkoriban az sem volt divatban, hogy lelkivilág, meg gyerekkori trauma, meg a többi. Majd túléli. Sokkal jobb élete meg amúgy se legyen, mint nekem, mit képzel ez!
Pedig a gyerek is ember! Talán az egyik legkiszolgáltatottabb élőlény. Igen, még a nőnél is kiszolgáltatottabb. Vannak érzései. Mindennek, amit vele csinálnak, lesz következménye.

Viszont mindenek ellenére az van, hogy a gyerek szereti a szülőjét. Egyszerűen úgy van beprogramozva, hogy szereti. Meg tud bocsátani, mert meg akar bocsátani. Neki is fáj, ha haragszik a szülőjére. Ám a megbocsátáshoz először bocsánatot kell kérni tőle. Belenézni a szemébe és elismerni, azt mondani: Lányom (fiam) ezt elbasztam. Én például nagyon vágyom egy ilyen bocsánatkérésre. Hiába, mert nem jön, pedig már kértem, mondtam, elmagyaráztam. Nem, nem a drámai sírásra és az „akkorénrosszanyavagyok” monológra vágyom újra meg újra. Nem önsajnálatra, önigazolásra, mentegetőzésre, hanem arra, hogy engem is emberszámba vegyenek végre. Mert ember vagyok én is, nem csak egy hülye gyerek.

Feminista vagyok, és érzem a késztetést, hogy nőként, feministaként anyám pártját fogjam. Sőt, szégyellem magam, hogy még én is őt basztatom, mikor szenvedett így is eleget. Tudom a dolgot bagatellizálni is, miszerint én igazán apróságokon lovagolok. Így tépelődök, végül azt gondolom, hogy egyrészt az én agyamat is alaposan átmosták már, másrészt pedig szerintem nők is tudják egymást bántani.
Mit kezdjen egy feminista azzal, ha éppen egy nő bántja? Elég mentség-e az, hogy őt meg egy férfi bántja, és csupán ezt adja tovább?

Számomra a patriarchátus mindennemű elnyomást, kizsákmányolást magába foglal, minden olyan helyzetet, ahol valaki istent játszik és tényleg elhiszi, hogy a másik ember nem ér annyit, mint ő – mert butább, szegényebb, csúnyább stb. Ezért feministaként mindennemű elnyomást szóvá szeretnék tenni (legalább magamban).

Tény, hogy a nők vannak legnagyobb számban elnyomva, de léteznek az elnyomásnak a nemen kívül más tengelyei is. A nők között is vannak hatalmi viszonyok. Mindenki alatt van valaki, akit taposhat, és tapos is, hogy magát kicsit többnek ezáltal jobban érezze.
Én szeretnék megbocsátani az anyámnak, és vele nőként szövetségre lépni.
Szentül hiszem, hogy a nőknek nagy szerepe van/lesz/lehetne egy igazságosabb társadalom felépítésében. Pont ezért mindig ott a kérdés bennem: Miért ilyen nehéz nekünk, nőknek összefogni? Miért nehéz még anyánkkal is?

Ja, és megnyugtatásul elmondom, az anyám már nem él együtt a nevelőapámmal. Elváltak. Azért is tudunk erről végre beszélni. Viszont van egy új “barátja”. Rögtön a válás után lett. Őt nem ismerem, csak azt láttam, hogy hát… ő is megissza.
De, hát ugye, ki nem issza meg?

Még a gyerekbántalmazásról

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

Reklámok