Csak higgy a mesében

polar-express-ticketLassan lecseng a karácsony a maga nyűgjeivel és örömeivel. Sokféle módon lehet átgondolni, kinek mit adott. Hozta-e azt, amire számítottál, amilyennek valaha akartad, mikor láttad azt a festményszerűre shopolt fotót, amin egy kék kabátos kislány les be azon a jégvirágos ablakon, mely mögött egy szépséges család ujjong a fa alatt. Gyönyörű csomagokat bontogatnak, kering a kisvonat és óriási zoknik lógnak a kandalló szélén. Te vagy az a kék kabátos lány, és az ott bent a te vágyott karácsonyod.
A te varázslatod.


Aztán eljön az a pillanat, mikor eldöntöd, hogy megházasodsz. Nem nagyon tudod, akarod-e, vagy csak erre vagy kondicionálva és birka módra beleállsz. Esetleg az van, hogy nem akarod egy életen át hallgatni, hogy milyen csodáról maradsz le, ha kihagyod az addig rettenetesen rémisztő házasodást, illetve az ezt követő gyerekszülést, ezért aztán eleget téve a beléd plántált szerepnek választasz egy megfelelő egyedet (vagy szerelmes leszel), és nekivágsz a Nagy Életnek azzal a szent meggyőződéssel, hogy te pont az a különleges példány vagy, aki tökélyre viszi majd a képeslapok és dizni mesék “boldoganéltekmígmegnemhaltak”- ját.
A mesédben benne lesz a szépen kozmetikázott arcod étkezőasztal fölé hajlása, a csodás családi kirándulások, gyermeked hasának (upppsz, pocakjának) vicces megfúvása, tipitopi, szép és tiszta lakás, zokszó nélküli zokniszedés, és mindez persze saját, szuverén léted, karriered (mely anno nagyon szépen állt fel a hegymenetre) megőrzésével és kiteljesítésével.
Ott lesz a karácsonyi képeslapvilág is. A szépen elképzelt varázslat, a sok animációs mikuláskereső történet, meg azok, amikben apu változik mikulássá és a viccesen óriásira hízott hasával, meg a kifogyhatatlan zsákjával valami brutális természetességgel préselődik bele a kéménybe. No, meg azok a mesék is ott lesznek, amikben karácsonykor mindenki megjavul meg szerelmes lesz, meg kibékül és jó útra tér. Tudod, ezek a csilingelős szép történetek, amik pont passzolnak a női princípiumba, meg a vágyba, hogy mások boldoggá tétele által váljon az ember maga is boldoggá. Ezt mind magadnak képzeled és csendesen megfogadod, hogy akkor is meglesz, ha beledöglesz.

És a gyerek. Azt már az első pillanatban tudod, hogy gyerek feltétlenül meg fogja élni ezt a csodát (amit te csak az ablakon át lestél) teljességében adventostul, égősorostul, mézeskalácsostul, meg mikulásostul… vagy Jézuskástul.
Szóval kell varázslat. Lesz varázslat.
Varázslatok kellenek.
Neked. Mert így gyógyítod magadat, a benned élő kislányt, meg hozod a dizájnt, meg beteljesíted egykori fogadalmad. Élteted a kis fura lényeket, a meséket, varázslatokat.

Azért ha meggondolod, elég meredek ez a sok túlvilági alak, akik a gyerekek körül általában lengedeznek, már ha mindet számon tartod rendesen. Mert akkor van ugye a fogtündér, aki ott kotoz a párna alatt, hogy elhordja a fogakat cserébe pénzért. Fogalmunk sincs, mit csinál valójában ezekkel a fogakkal, de tény, hogy ha van néhány fogváltó gyereked, akkor ez a tündér komoly vagyonokat emel ki a tárcádból. Feltéve persze, hogy a napi robot után nem felejted el, hogy az alvó gyerek párnája alá be kell nyúlnod, oda pénzt kell rejtened a csontokért cserébe. Én például nem egyszer hagytam bent ezeket, mert az utolsó mosogatással az agyam is kilúgoztam és csak dőltem gépiesen az ágyba. Reggel aztán jött a gyerek felháborodva, hogy a nyamvadt kis ribanc le se szarta a fogát.

A másik ilyen őrület a mikulás. Na, mi például annak süteményeket raktunk ki december 5-én este, aztán erősen vártuk, hogy érkezzen. Én néha láttam őt elsuhanni, olyankor boldogan szóltam a gyerekeknek, hogy éppen most siklott át az égen, talán meg lehet tekinteni a csizmákat. Ők meg mondták, hogy egyszer már igazán kitalálhatna valami mást is a vén hülye, mint papucsot és kesztyűt. Modern mikulás minimum egy okostelefonnal, de legalábbis a nagy Harry Potter legokészlettel jár. Bezzeg a sütit meg bírja zabálni.

És mire a Mikulás odébbáll, már bent is vagyunk a célegyenesben, a Nagy Karácsonyi Varázslatban, ami a főmufti, a Jézuska bulija, aki egyébként nem  komplett, hiszen úgy kóvályog egész decemberben, mint egy holdkóros. Legelőször az iskolába érkezik meg fástól, mindenestől, a gyerekeknek szép kifestőt, vagy koruknak megfelelő mesekönyvet hozva, majd megy minden otthonba és lám, pont azokat a cuccokat rakja a fa alá, amiket a gyerek teljesen véletlenül két héttel korábban egy bújócska során felfedezett. Eleinte véletlen, később már tudatosan feltúrva a házat.
Mert a gyerek nem szereti a meglepetéseket. Szereti tudni, hogy azt kapja- e, amire vágyik, vagy megint valami pótlékot, valami egész mást, vagy csak hasonlót a vágyotthoz. Ha kutat, akkor előre le tudja magában játszani, hogyan fog majd a kibontáskor meglepődni. Fel tud készülni a jópofa mosollyal, mert arra meg már rájött, hogy a szülei kurva idegesek, valahányszor ő fitymálja az ajándékokat. Mer ajándék lónak ne nézd a fogát, meg csúnya dolog ezzel megbántani azt, aki neked jó szívvel adja.
KIT? A Jézuskát? De hisz az már elhúzott a picsába! Hát nem mindegy neki, ha bőgök, mert egy szart hozott?
mikulas

És aztán eljön az, mikor mindezek a varázslatok végképp leomlanak.
Sose felejtem el a fiam bekönnyesedő szemét, mikor végül rákérdezett, hogy tényleg igaz-e, hogy nincs jézuska? Nincs. Fogtündér se? Hát, ő se. Bocsáss meg- bírtam még kinyögni, miközben kisült a szemem a szégyentől, hogy így becsaptam.

Az viszont tény, hogy mikor már nem kellett a hazugságot szolgálni, a dolgom is könnyebb lett. Lehetett együtt fát díszíteni, közben jókat dumálni, röhögni. Lehetett az ünnep előtt beszélgetni vágyakról és lehetőségekről. Új szertartások születtek az ünnep körül.

Még egy nagy akadályt meg kellett viszont ugrani. Azt, hogy legyen ez közös ügy, lelki és fizikai felelősségét ne kizárólag jézuskanyának kelljen megteremteni, viselni. Ne kelljen elhúzódó konfliktusok felett szemet hunyni, ne kelljen jó képet vágni mindenhez csak azért, mert karácsony van. Ne betonozzuk be a fájdalmakat és a sértődéseket.
Önmagában a karácsony nem old meg mindent. Nekünk kell megoldást találni a kapcsolatainkra.

Jó esetben van ilyenkor egy fordulópont, mikor elválik, hogy tudunk-e az eddigi helyett másféle ünnepet összerakni. Munkásabbat. Őszintébbet. Kiderül, tudunk-e leülni és kibeszélni a fájdalmakat, csalódásokat, elhúzódó konfliktusokat. Értőn fordulni egymás felé. Már ha van ilyen igény és a közösség elbírja.

A bekövült, megszorult fogaskerekek oldása  hozhat megkönnyebbülést házastársak, testvérek, idősödő szüleink, vagy gyerekünk és közöttünk. Az ünnep kényszeríthet minket arra, hogy valahogy kibogozzuk azokat a csomókat, amiket a hétköznapok tekernek össze. És milyen felemelő ezeket bejárni és rendbe beszélni!

Talán ez lehetne méltó szertartása a karácsonynak. Ez a letisztulás, őszinte kirakása az érzéseinknek.
Hány közösség bírná el ezt a fajta varázslatot?  És amelyik nem, az nevezhető- e közösségnek, családnak?

Az életünk a nulladik perctől teli van hazugságokkal. A babákat a gólya hozza (minket is az hozott), anya és apa nagggyon szeretik egymást és minket is (de akkor mi ez a hideg némaság köztük?), a tanító néni a legjobbat akarja nekünk, addig örüljünk, amíg gyerekek vagyunk, a boldogság a mikulás és a jézuska kezében van akik pedig megházasodnak, nos, azok boldogan élnek, míg meg nem halnak (pont, mint anyáék).

Idővel minden varázslatot elveszítünk, s minden veszteség trauma, csalódás, folt a lelkünkön. Elmegy a Jézuska, s kézen fogva húzza a Mikulást és a fogtündért. Távozásuk könnyekkel, szürküléssel, vagy nyegle vállrándítással kísért. Ha egyszer a 17 évessel akarsz emlékezni erre, végül az jön ki, őt akkor becsapták. Mondja is, jaj milyen kis hülye voltam, hagyjuk anya, ne beszéljünk erről.

De, beszéljünk róla. Erről is, meg arról, hogy mi történik velünk most, mi volt az az ajtócsapkodás két órával ezelőtt és miért nem tudom, mikor merre jársz, és te tudod- e miért vagyok én ingerült és feszült, és miért futjuk minden napon ugyanazokat a köröket egymással? Miért olyan ismerősek a helyzetek, a játszmák? Miért tudjuk első percben, mi lesz a vége? És miért játszuk mégis őket egészen addig, amíg ez felemészti a köztünk lévő szeretést?

Nincs Jézuska, nincs. És apa meg anya sem úgy már régóta, de titeket nagyon, csak már nem megy a képmutatás… Ugye, apa? Ugye, van miről beszélnünk? Hagyjuk a mindent elfedő Nagy Karácsonyi Dugást, inkább beszéljük ki a gombócot a torkunkból, hogy lássuk, tudunk- e még (vagy végre már) őszintén egymásra nézni.

Ez lehetne a nagy ajándék meg a nagy szertartás. Legalább egy évben egyszer esélyt adni a valódi, őszinte, egymást becsülő szeretésnek.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat! Ha szeretnél értesítést kapni az új bejegyzésekről, iratkozz fel a követők közé!)

 

Reklámok