Karácsonyi áhítat, ha mindenki úgy akarja

kat

Csilingelnek már a karácsonyi harangok mindenütt. Hallod őket? Az emberek tülekednek a mézízű áhítatban, nagy hirtelen a szeretet körbeölel mindannyiónkat. Vanília és fahéj, ha máshogy nem, illatgyertyák képében. Néha egy pillanatra eszünkbe jut a sok szegény, akiknek így nem jut, nem ez jut, nem a meghittség és az aszalt szilvás csirkemell. Olyankor egy cipősdoboznyi szeretetet összerakunk és hálásak vagyunk a sorsunknak.

Műköröm a karácsonyi színeiben. Kissé szokatlan, sose máskor, de egy évben egyszer, most igen. Kozmetikusnál nincs hely, fodrásznál se. Az ünnep előtt két hónappal kell foglalni, de tényleg fogalmam sincs miért, hát baszki, apám soha az életében nem volt kozmetikusnál karácsony előtt. De mi igen, én igen, mert szépnek kell lenni, mikor a fejünk pacallá fő a töltött káposzta fölött.

És hogy a gyereknek jó legyen, az még nagyon fontos. Meg a lakást rendbe tenni, mert karácsonykor egyszerűen kurva nagy rendnek kell lenni. Különleges ételeknek is kell lenni, amiket én készítek el. Mégse ehetünk karácsonykor ilyen hétköznapit! Némelyik csodát előre ki is próbálom, a másikokat nem, mert drágák és nincs időm, hiszen most van pont hajtás a boltban, bent dolgozunk még 24-én is kettőig, aztán meg már nem lehet annyira ugrálni. Előtte hétvégén betöltöm a szilvát a csirkébe, lefagyasztom és akkor szentestén munka után hazafutok, betolom a sütőbe és lesz vacsora.
Eddigre már kilóg a belem.

Utolsó felvonás. A gyerekeket elviszi az apjuk valahova, közben én kurva gyorsan felépítem a fát, megterítek, majd koccanásra megérkeznek ők kipihenten, vígan a moziból vagy az erdei sétáról, és akkor gyorsan eljátsszuk, hogy itten angyalok jártak, akik betették a fát, amíg anya pisilni kiszaladt, és jéééé, ajándékok is vannak, jaj de szép itt ez az egész.

news_7165_karacsonyi_ajandek2
Csodás este, a gyerekek ujjongnak, avagy nem, attól függően, hogy megfelelő- e számukra az ajándék, amire egész éves megtakarításaimat költöttem. Ha a gyerek bőg, mert nem azt kapta, amit akart, hát hiszen nem is kaphatta azt, mert olyan egyszerűen nincsen (vagy nem megfizethető), akkor sem ugathatok, hogy egy hálátlan kis pondró, amiért nem becsüli, ami nekem olyan nagy erőfeszítésbe került, mert ugye, ő a jézuskára haragszik, az meg nem én vagyok. Szerinte. Tűröm tehát, sajnálkozok, és tényleg sajnálom is.

És ez így megy hosszú éveken át. Mindig újra és újra meggyúrom a bejglit, passzírozom a halászlét, miközben másoknak kikapcsolódás és pihenés van, tévézgetés. Vagy talán nem, talán beszállnak, ha eleget ugatok, ám a szívás, a nagyobb szívás akkor is az enyém, mert ők csak segítenek, a felelősséget én viselem. Enyém a felelősség azért, hogy minden ünnepi és varázslatos és meghitt legyen. De hogyan lehetne meghitt, ha bennem egyre csak megy fel a pumpa, hogy már megint karácsony, már megint lótás-futás, megint fáradt leszek, megint nem … bírom …. tovább. Évek telnek így el, a gyerekek közben felnőnek, már nincs varázslat, nem is igénylik, hanem csak egy szoftver van a fejemben arról, hogy milyennek kell lenni az ünnepnek. Csak úgy lazán és spontán egyszerűen nem történhetnek meg dolgok. A karácsony sem. A boldogságért igenis meg kell dolgozni és küzdeni kell. A levés, a magától megtörténés nem hozhatja el, de ha mégis elhozza, akkor én sunyi vagyok, a megúszásra apellálok, a dolgok könnyebbik végét fogom meg (az meg egyenesen bűn), lusta is vagyok és nőjek már fel.

Így pereg a szoftver.

És még úgy, hogy nekem csodás volt gyerekként. Elbűvölő, varázslatos karácsonyok, mikor édesanya és édesapa együtt sütötték a hókiflit, és nagy szeretetben voltunk mind együtt. Én meg pont olyat szeretnék erőn fölül is.
Vagy ha nem úgy volt, ha otthon nálunk vibrált a levegő, mer apa karácsonykor jogosnak érezte már délelőtt 10-re berúgni, ha rajta kívül mindenki tojáshéjon járt, hogy nehogy balhé legyen, ha anya éppen úgy vibrált a kimerültségtől, ahogy én szoktam, akkor most azt gondolom, hogy nekem aztán nem olyan lesz. Itten az én családomban igenis meghittség és ünnep és társasjáték és odafordulás lesz- ha beledöglök is.

Valami szoftver mindig van, ami hajt előre, ami rákényszerít, hogy azt az angyalszárnyas képeslap-boldogságot akarjam elérni.
Valahogy.

Aztán van, hogy megáll az ember.
Egyrészt sokan mondják már, hogy nem muszáj úgy csinálni, másrészt egy ponton túl nem lehet bírni.
Nézem a reklámokat, a karácsonyi képeket. Figyelem a szerepeket, azt, hogy kié itt a felelősség, ki teremti meg az áhítatot, ki építi fel a díszleteket, ki teszi asztalra mosolyogva az ételt, ki aggódik azon, hogy miből futja minderre.
Legvégül azt látom, hogy ez az egész karácsony nem egyéb, mint egy nagy lehúzás. Megint valami, amiért mi, nők (ÉN) dolgozunk, aminek a felelősségét mi, nők (ÉN) viseljük. A mi erőnkből, kötelességtudatunkból teremtődik meg valami, amit ünnepnek nevezünk, és ami gyakran nem több, mint átlagon felüli evészet, élhetetlen konfliktusok fölött évente egyszeri összehajlás, kimerítő munka és pénzköltés.
Szoftver.
Én pedig ezt már nem akarom. Én passzív ellenálló vagyok, s most azt gondoltam, hogy beintek ennek az egésznek s benne saját magamnak- a szoftvernek.

Azt mondtam, lehet étel, lehet ital, lehet feldíszített nemtommi, lehet minden (majdnem minden), tessék, itt van hozzá a lista, nézzétek meg. Lehet választani, ki mit vállal. Én pedig akkor dolgozok majd, amikor dolgozik más is. Amint ti leültök, leülök én is.
Kiszállok, lekapcsolom a szoftvert és majd meglátjuk, így, a közösből mire futja. Ha a semmire, akkor úgy van jól. Akkor tényleg kár belé az energia. Ha megy együtt, akkor meg úgy van jól. Akkor megszületik nélkülem is, van karácsony nélkülem is. Akkor nekem sem kell azt érezni, hogy visszaélnek az erőmmel.

Női Passzív Ellenállás.
Ellenállni a szoftvernek, a megfelelési kényszernek, az elvártnak. Kiszállni a lehúzásból és figyelni, hogy hogyan boldogul a világ a nők munkája nélkül. Van-e karácsony, ha nincs nő, aki megteremti?
Én annak drukkolok, hogy legyen.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements