Ne rinyálj, lépj (vagy ha nem, vess magadra)!

pozitiv-gondolkodas_660pxAz elmúlt napokban két olyan cikket is osztottam a fészen, ami arról beszél, mekkora károkat okoznak azok a több évtizede megalkotott és ma is szilárdan álló elméletek, melyek a pozitív gondolkodás hatalmát hirdetik.
Ezek az elméletek azt mondják, hogy minden borzalom, ami velünk történik, tulajdonképpen egy tanítási folyamat része, azokból mi csak épülhetünk, sőt, már-már mi magunk idézzük elő őket. Egyes elvakult pozitív gondolkodók szinte áldásnak tekintik a szerencsétlenségeket, azokat pedig, akik a viselkedésükkel neked ártanak, a te tanítómestereidnek.
Ha lehangolt vagy és borúlátó, ne sok jóra számíts. Ami vagy, azt vonzod be, tehát előbb légy boldog, s akkor majd a boldogság feltételei is eljönnek. A szellem hatalma segít, a pozitív gondolkodás átformál és a megoldások felé invitál, ám ha te túl pesszimista vagy, sötéten látsz, nem gyakorolsz önvizsgálatot, nem vállalsz felelősséget (!!!), sőt, hárítod azt másokra (nem mellesleg gyakran a bántalmazóidra, szegénykékre), akkor nyilvánvalóan te magad vagy lusta, sőt, kényelmes, sőt, sőt, sőt, tulajdonképpen nem is akarsz változtatni semmin, teljesen jól érzed magad így, csak rinyálkodsz, mikor nem ugrasz fejest olyan döntésekbe, amik mondjuk a hajléktalanságba és/vagy az éhenhalásba taszítanak egy-két kiskorúval együtt, akikért nem mellesleg felelős vagy.
Jaja, jól sejted, meg is érkeztünk akkor a pozitív gondolkodás és párkapcsolati menjek vagy maradjak kérdéshez.
A párod a te tükröd, ami őbenne nem tetszik, az tulképpen magadban nem tetszik, a bántalmazód a tanítómestered, engedd el a problémákat, rajta úgysem változtathatsz, hát változz te magad, s majd ő is változni fog (???), vagy ha már nem megy, akkor lépj, ugorj ki, mert megérdemled a boldogságot te is, bizony.
Nem ugrasz? Maradsz? Ej, ej, akkor még nem szorít eléggé a cipő.
Ezek így megvannak?
Beszéltünk már erről, csak most megint kikívánkozik belőlem, mert olvastam ezt és ezt és aztán ennek a folyamatában kezdtem meglátni ezt is. Azt, hogy van egy lavina a nők életében, ami egy egészen kicsi gombóccal indul, és amit bizonyos pontjain még fel lehet tartóztatni, de ha hagyjuk görögni, végül akkorára dagad, hogy eltemet minket. Végül nem marad más, csak beleragadás és a kibírhatóság érdekében erőltetett pozitív gondolkodás, ezoterikus önbántás vagy iszonyatos árakat fizetve kilépés, kimászás, váltás, és talán pont ezzel a végleges összeomlás.

Azt kell látni tehát, hol vannak megállási lehetőségek.

Azt tudjuk ugye, hogy a társadalom minden erejével arra törekszik, hogy téged, a nőt valamint a lányod, a jövendő nőt a maga szolgálatára igába hajtson. Magyarországon a nőt haszonállatként akarják tartani, s ha nem vigyáz magára, azzá is teszik.

Óriási szerencséje van a most felnövekvő generációnak abból a szempontból, hogy van már internet, ennek köszönhetően az is tud tájékozódni a világról, aki nem jár egyetemre, hanem pl egy vidéki kisvárosban, valódi patriarcha család lányaként él. Ma már beszélünk is sokan és erősen, nem kell sokat kattingatni, hogy a life.hu-t elhagyva elérkezzünk olyan oldalakra, ahol az anyaság habostortájáról, a házasság ásókapájáról őszintén írnak a nők. Mondhatjuk tehát, hogy a mai lányoknak már könnyebb dolguk van. Ők, ha nem bírják az unokával nyomasztó szüleiket, vagy a kőkorszaki magyar csávókat, akár távozhatnak is egy európai városba. Mert ami itt van, az az őstulok középkor, kedveskéim. Itt még mindig erőnek erejével kell egy nőnek kapaszkodni, hogy a szexizmus forgószele fel ne kapja és le ne hajítsa végül egy átlagos magyar bérház harmadik emeletére két halkan üvöltő pulya és egy kevéssé fingós férj mellé.
Szóval itt nálunk még most se túl egyszerű nőnek lenni (mert hol az?), de azért összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint például az én időmben, mikor még csak igen szűk réteg hallott a nők szabad döntéseiről, minket többieket meg halálba baszogattak, ha 25 fölött üres volt a méhünk.
Persze még ilyen körülmények között sem lett volna lehetetlen vállalkozás más életút, mint a házasság-főzés-szülés történet, ha lett volna egyáltalán ilyen opció. Nem voltak azonban arról információk, hogy az a “más” az miből áll, egyáltalán vajon élet- e az, vagy csupán olyan kisvikus rémtörténet, miszerint minden nőnek, amelyik a szent zokni and bébipopi mosásról lemarad, annak a szerelem utáni szakadatlan, szívet tépő sírás és sikoltó petefészek a jussa.
Nem is nagyon gondolkodtunk tehát hosszan a nemházasság-nemszülés lehetőségéről, mert a mi fejünkben ez érzelmi Gobi sivatagnak tűnt, mellyel szemben a boldog, idillikus, paradicsomi családmodell állt.

családi idill

Ma már -hála istennek-, a lányok tájékozódhatnak, és megmondom őszintén, remélem is, hogy tájékozódnak, és látják, olvassák az előttük járókat (engem például), így gyorsan és időben felismerik a bántalmazó hajlamú szexista pasikat és nem (ugye NEM?) mennek hozzájuk feleségül és nem szülik tele az életüket, hogy aztán 10-15 év múlva hasonló sorsra jussanak, mint oly sokan.
Mert bizony van néhány pont, választási lehetőség, ahol a lavina még megállítható.
Amikor valaki kinő a Hamupipőkéből s elkezdi tovább olvasni a meséket, mikor a feminista irodalomban megtalálja, hogy mi jön a boldogan éltek, míg meg nem haltak után, akkor mondhatja azt: na, én ezt nem. Vagy: én így nem. Akkor ott minden különösebb következmény nélkül mondhat nemet arra, ami bizonyítottan nem működik, vagy csak egy ideig működik, hiszen egyre többen vannak, akik nem házasodnak, sőt, ma már a tudatosan gyereket nem vállalók is teret kérnek maguknak, szóval az így döntőknek nem kell megküzdeni a magány és kirekesztettség érzésével.

A következő döntési pont ott van, mikor mégis megházasodik valaki (mert tegye, lelke rajta) és elkezdi jövendő élete alapjait lefektetni. Ilyenkor a nők-belekerülve az új helyzetbe, hajtva a bizonyítási kényszertől (majd én megmutatom anyámnak, hogy én olyan feleség leszek, akit szeretnek)- pontosan azokat a formákat hozzák, amiket a patriarchátus elvár tőlük. Vagyis: kinyalják a férfi seggét, dugnak-szopnak engedelmesen, kitanulják a szakácskönyvet. Leteszik az alapjait saját elnyomásuknak, lemennek kapcába, mert valahogy azt képzelik, hogy minden szar házasság mögött egy nem elég engedelmes és jó feleség áll. Saját börtönük falait húzzák fel ahelyett, hogy kijelölnék a határaikat, megírnák a párkapcsolati munkabeosztást, kikényszerítenék (magukból is) az őszinte kommunikációt és tudatosítanák a társukkal, milyen feltételekkel hajlandók erről a kapcsolati szintről továbblépni.

És eljöve a legkritikusabb rész.
Ha egy nő képtelen felemelni a hólabdát, hanem csak görgeti tovább ámulattal figyelve a növekedését, vagyis nem elég neki a házasság, de önmagát még kiszolgáltatottabbá kívánja tenni, akkor erre a legjobb módszer, ha szül néhány gyereket. Tudjál róla, minden gyerek egy újabb béklyó a szabadságod ellenében, úgyhogy ha nagyon szűk életteret szeretnél magadnak, akkor javaslom, minél többet szüljél (úgyis mindenki azt mondja, hogy a nagy család az nagy boldogság, és különösen nagy hazafiság).
Ha mégis szeretnél megállni kicsit és elgondolkodni, akkor javaslom, a házasodás után adj magadnak egy-két gyerekmentes évet, egyrészt, hogy megtapasztald, hogyan működik férjként az eddigi pajti, másrészt, hogy kiépíts magának egy olyan egzisztenciát, ami akkor is meglesz, működik majd, ha te egy gyerekkel (vagy kettővel) mozdulni szeretneél. Ez egyébként szinte kivitelezhetetlen. Nincs olyan egzisztencia, ami ne sínylené meg a gyerekszülést. Talán csak az, ha valakinek van egy háza, amit ki tud adni, és így termel neki bevételt pelenkázás közben.

pozitiv g

Ha pedig te, mint nő mindezeket átgondolod és még mindig a hagyományos szerepre szavazol, hát tedd meg. Szüljél, menjél gyesre, főzzél, takarítsál, mit bánom én. Az biztos, hogy ha majd néhány év múlva kezded szarul érezni magad, vagy a férjed félrekefél, megver, vagy már nem lesz erőd, önbizalmad semmi olyanba belevágni, ami rólad szól, vagy éppen lenne, de a gyerekeid föleszik az időd és az idegrendszered, akkor én nem foglak hibáztatni azért, ha ülsz és tolod ezt az egészet valahogy, miközben próbálsz életben maradni (mármint lelkileg, szellemileg, emberileg). Nem fogom azt mondani, hogy gondolkodj pozitívan, koncentrálj erősen a céljaidra, akard, hogy jobb legyen. Szervezd meg, lépj ki, mert igen, bizony, lépni kell (blablablabla), fel kell rúgni mindent, vagy engedni a férjed egy nálad kevésbé lestrapálthoz, hát hadd vigye, te aztán büszke vagy, veled kényszerből senki ne legyen.

Én tudom, hogy nem lehet mindig lépni. Tudom, hogy a mi országunk egy nőgyűlölő ország (ezt kormányzatilag családbarátnak hívják egyébként). Itten minden úgy van leszervezve, hogy te ne léphessél. Ha meg mégis lépsz, akkor a (volt) férjed bármikor megszívathat pénzzel, gyerekláthatással és elhelyezéssel. Akkor a gyerekjólét téged fog szakadatlan zaklatni, nyomasztani, akkor neked nem lesz pénzed ügyvédre és neked kell két tárgyalás között még a gyerekeidet is nevelni, eltartani, miközben neki már rég új és ropogós nője lesz- terhesen. Tudom, hogy akkor már be leszel szorítva. Akkor már nagyon meg kell fontolnod, mi az, amit megtehetsz, mert az a bizonyos anyagi függőség nem a te póthajadról, hanem a gyereked téli kabátjáról fog szólni, és nem azért nem lépsz, mert lusta vagy cselekedni, hanem azért, mert abban a közös házban neked egy csomó ingyen munkád ott van, pénzed meg nincs kifizetni- de még fenntartani se.
És tudom, hogy pontosan tudni fogod, hogy lépni kellene, csak azt nem tudod, hogy miképpen.

Szóval nem fogom mondani. Csak azt mondom majd, hogy értem én ezt az egészet, és na, jó, tényleg elbasztad, ahogy én is, ráadásul olyan elbaszás ez, hogy még a férjed élete is elbaszódott, csak neki nem annyira, de ő is beletett egy csomó mindent, ráadásul ezt a gyerek ügyet is te hajtottad, ő csak belement, vagy akarta- hát ki emlékszik már, hogy ki akarta. Olyan egyértelmű volt, hogy ez így van jól. Éltétek, amit a tömeg, és most itt vagytok negyven pár évesen, már beszélni sem tudtok normálisan, csak néztek egymásra, hogy mi a picsa történt veletek. Mindketten jót akartatok és jól akartátok, és tettetek érte sokat, közben meg jó emlék alig van, csak áldozatok- neked legalábbis.

Szar ügy.
És senki ne mondja nekem, hogy ezen segít a pozitív gondolkodás vagy a nagy hévvel végrehajtott kilépéses cserbenhagyás. Itt már legfeljebb kármentés lehet, morzsák csendes összesöprése, szerencsés esetben halk egymástól búcsúzás és sebek hintőporral enyhítése.
Vagy lehet felnőttek módjára újragondolni a kapcsolatot. Nem, nem arra gondolok, mikor valaki gyorsan szül egy házasságmentő babát, majd úgy tesz, mintha a szexuális és érzelmi vonzalom feltámadott volna, hanem hogy van egy pont, mikor még le lehet ülni és átbeszélni, mi legyen. Azt, hogy miképpen lehet a házasság álságos palotáját valamiféle szövetséggé átalakítani. Valamivé, amiben egymás idejét, életét, szabadságát megtiszteljük, a gyerekeinket és egymást szem előtt tartjuk, a munkákat, felelősséget megosztjuk, egymásnak megfelelő teret adunk, új szabályokat fektetünk le és így átformáljuk a nem működőt, megmentjük a kapcsolatot a borzasztótól.
Lehet ilyet. Lehetne, ha a párkapcsolat fogalmát is hajlandók lennénk újraértelmezni.
Akkor talán sose nőne a szépen formált labda veszélyes lavinává, nem fuldokolnánk abban, amitől boldognak kellene lenni, és az a vidámnak tűnő játszadozás, aminek az első hógolyó meggyúrását éreztük, nem változna bénító dermedéssé.
És ez az egyezkedés nem az ideális lehetőség, mint mondtam. Ez csupán a kármentés, a fenntarthatóság megőrzése. Ez nagyon messze van az ideálistól. Az ideális élet akkor érhető el (talán), ha valaki be sem száll a játékba, vagy játék közben nagyon pontosan látja azokat az elágazásokat, ahol még kiszállhat, látja a döntései várható következményeit, és ezek tudatában formálja a játék szabályait olyanná, ahogy neki az vállalható.
Akinek ez sikerül, annak semmi szüksége a pozitív gondolkodás meséjére. Annak pont elég lesz a tisztánlátás és a reális gondolkodás derűje.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

 

Advertisements