Akinél a pénz

pénz hatTudod, sokat gondolkodom azon, hogy miképpen lehet a nőknek a patriarchátus rendszerében megőrizni, avagy visszaszerezni a függetlenségüket. Arról én már rég letettem, hogy majd a pasikkal ezt szépen meg lehet beszélni, egyezséget kötni, vagy netán ha elég sokáig könyörgünk nekik, akkor majd egy napon hirtelen a homlokukhoz kapnak imígyen felkiáltva: Jééé, hát micsoda fertelmes igazságtalanság, hogy a nőket mi évezredek óta szexuális segédeszköznek, szórakoztató központnak, nagyra nőtt kiskorúnak, bábnak, szolgálónak, szaporodó automatának, megvásárolható bizbasznak tekintjük! Jééé, né má’ he, úgy tűnik, a nők is gondolkodnak, értelmesek, bármi olyasmire képesek, mint mi, ergo úgy volna igazságos, ha nem törekednénk mi, férfiak túlhatalomra, nem akarnánk aztán az elorzott javakon megvásárolni és anyagi függésben tartani őket, hanem hátrébb lépnénk kicsit, kivonulnánk a bugyijukból, méhükből, kivennénk részünket olyan munkákból, amelyektől nekünk sem csusszan le az aranygyűrű az ujjunkról (és amikért nem jár fizetség) és teret adnánk a nőknek olyan munkákban, amikkel még pénzt is lehet keresni.
Ne gondoljad már, hogy ez majd így bármikor is meg fog történni!
Jelenleg a férfiak 99,9%- a még ott tart agyilag, hogy magát már-már feministának tartja, feltéve, hogy mindenki kellően nőies és férfias a környezetében és mindenki (legfőképp a hölgyek) tudja, mi a dolga. És akkor úgy az az egyenlőség.
Nahát.

Figyelem a nőket, a nőktől elvárt normákat és a nők valós természetét, és keresgélem azokat a pontokat, ahol kikezdhetjük a patriarchátust. Mivel a patriarchátus soha nem fog önszántából változni, ezért úgy vélem, nekünk, nőknek kell változni, s ezzel a férfiakat változásra kényszeríteni. Vagy nem kényszeríteni. Én amúgy leszarom őket, szóval az én kedvemért ne változzanak, ha nem akarnak, mert én egyszerűen nem állok szóba velük. Tojok rájuk és inkább keresem a nők társaságát, szövetségét bízva abban, hogy egyre többen tesznek majd hasonlóképpen és szép lassan kialakítjuk a magunk rendszerét, világát, amelyben kizárólag az a néhány férfi kap helyet, aki érti, amit beszélünk (bár én nélkülük is megvagyok). A többiek meg élvezzék egymást manduláig életük végéig.
Kb.
Továbbá a „kormánypuccsot” is úgy képzelem, hogy a nők egyszer csak elkezdenek nem szülni, nem házasodni, maradnak szépen függetlenek, erősek, szarnak a pasik és a hatalom fejére, avagy komplette elhagyják az országot. És akkor a hatalom majd nézegetheti a statisztikákat és feldughatja magának semlyén zsoltot jó mélyre.

De mik a szuverenitás első lépései?
Én akárhogy nézem, mindig az anyagi függetlenségre lyukadok ki.

Elmondok most egy sztorit (mint párhuzamot), és akkor aztán majd lehet ezen gondolkodni.
Az történt most, hogy én kitaláltam, hogy a gyerekeimnek szeretném megmutatni Máltát, mert akartam, hogy lássák ezt a csodát, ami engem olyan mélyen megérintett. Nyáron bejártam a szigetet elölről hátulról, így mikor meghívtam őket erre az utazásra, olyasféle képek kezdtek előtörni a fejemben, hogy majd együtt mászkálunk a szigeten, a fiam, aki szinte perfekt angolból majd tanít engem, fordítja, amit nem értek, aztán segít a válaszaimat összerakni, így sekélyes tudásom óriásit lendülhet, amiképpen a kapcsolatunknak is jót tesz az egymást támogató együttlét. Majd rójuk az utcákat, nézegetjük a városokat: Na, itt laknánk inkább? Vagy itt? Tervezgetünk, csavargunk, eszünk jókat… együtt.
Ilyesmit akartam, s ezért nem kevés anyagi áldozatot hoztam.
Aztán kiérkeztünk és kiderült, hogy ők valami egészen mást terveztek. Velem szinte semmi időt nem kívántak tölteni (Milyen már az, hogy az anyáddal bóklászol egy idegen országban?), sőt, napi egy óránál hosszabb időre a hotelt sem akarták elhagyni. Mer nekik ez így jó. Esténként elmentek a környéken sétálni, majd mikor szóvá tettem, hogy nekem fáj az érdektelenségük, akkor sértődötten csattantak fel. A harmadik naptól rendszeressé váltak a veszekedések, ami hozta magával a jól ismert “fiú kamasz egy szexista országból” típusú sémákat, a kiröhögésemet, lenézésemet, megszégyenítésemre való törekvéseket. Ahogy azt az Éjjel-nappal Budapestből, a mindenütt jelen lévő, nőket érintő lenéző beszédből, a korosztályuktól és egyéb környezetükben élő férfiaktól megtanulták. Az én cukimuki fiaim abban a pillanatban, hogy nem a szájuk íze szerint viselkedtem, olyan brutál bántalmazóvá és elnyomóvá váltak, amilyen tízezrével futkos az utcákon. Nem volt szokatlan, ahogy az sem, amilyen szorongást, dühöt és ismerős gyomorfájdalmat okozott ez nekem.

Ez a rész mondjuk a történet egy másik fejezete. Nem is erről akarok szólni, talán csak annyit, hogy nem véletlen szoktam mondani, hogy addig ne nyissa szóra száját senki a gyerekvállalással kapcsolatban, amíg be nem tud mutatni három magyar kamasz fiút, akit a saját otthonában nevel.

Szóval ez csak a köret, hogy értsed, ami ezután jön.
Én tehát csalódott voltam és dühös, valamint kétségbeesett. Ha eszembe jutott, mennyi pénzt öltem a gyerekeim hotelbéli tesztoszteronos nyihározásába, ütni tudtam volna. Nem ütöttem, helyette fuldokoltam az idegességtől. Úgy éreztem, visszaélnek a nagyvonalúságommal, semmibe veszik azt, amiképp semmibe veszik a lehetőséget is. Rólam már ne is beszéljünk (Bár ez utóbbi szerintem minden anyának ismerős. Ki törődik a te érzéseiddel? Szolgálj és élvezd!)

És akkor elkezdtem menni lefelé a dolgok mélyére. Azt gondoltam: Itt vagyok én, hosszú-hosszú évek kiszolgáltatottsága után rövid ideje megtapasztalva, milyen az, ha van pénzem, saját pénzem van (férfi olvasóknak ez ismeretlen érzés, gondolom, soha nem voltak anyagi függésben, főleg nem olyan gyerekek „miatt”, akik egyébként használati tárgynak, anyagépnek tekintik őket. Akik az anyjukra nem érző emberként, hanem olyan használati tárgyként tekintenek, akiről megtanulták már (média, mesék, anyaversek, Müllerpéter), hogy semmilyen más vágya nincs, csak, hogy az ő valagukat nyalhassa egy életen át). Tehát megtapasztalom azt, amire egész életemben vágytam, de amire eddig feleség és anyaszerepem miatt nem volt lehetőségem. Utazok, élményt szerzek, és én marha állat, mire gondolok azonnal? Hogy ezt megoszthassam a gyerekeimmel. Tapasztalatot, örömöt akarok adni nekik, s valahol belül úgy képzelem, egyértelműnek gondolom, hogy ők majd erre nyitottak és befogadók lesznek. Majd érzik a súlyát. Mondhatjuk, hogy elvárásom, hogy ezt a nagy ajándékot kellően értékeljék és kihasználják.
De nem. Nem érzik és nem értékelik és nem használják megfelelően.
Ettől pedig én rohadtul dühös leszek, mert mi az már, hogy nem úgy viselkednek, ahogy ilyenkor kellene. Ahogy én azt elképzeltem, megálmodtam.

Most akkor mi van?- kérdezem magamtól rögtön ezután. Most akkor nem ugyanazt csinálom-e, amit a faszi, aki el akar vinni egy hosszú hétvégére, nagyvonalúskodik, aztán vérig sértődik, ha nem akarom lenyelni?
Nem az van- e, hogy amikor én úgy döntök, a pénzemet egy másik emberre költöm, akkor akarva akaratlan is elvárásokat támasztok?

Azt hiszem, itt van az a pont, amikor leszakadhatunk a gyerekeimről, mert azért van egy óriási különbség az én elvárásaim, illetve az között, hogy mi történik, ha nőként engedjük, hogy egy férfi anyagilag függésbe hozzon minket.
Fontos szempont, hogy az én elvárásaim nem énrólam szóltak.
Én azt akartam volna, hogy a gyerekeim a saját épülésük, művelődésük, lelki jóllétük érdekében használják az én ajándékomat. Azt akartam, hogy többek legyenek, gazdagabbak legyenek az én pénzem/hatalmam által. Érted? Nekik akartam adni ezáltal és nem magamnak. Ennél sokkal durvább az, mikor a férfi lovagiaskodik, meghív, kifizeti, elvisz, elvesz, később, míg te gyeselsz ő „eltart”, aztán örök életedben többet keres nálad, emiatt folyton előtted jár egy lépéssel és kurvára nyíltan meghatároz, letromfol, elvár, megszopat, használ, amikor éppen kedve tartja. Mert fölényben van.
És ha nem használja a fölényét, teszem azt, azt mondja, nem, ne fizesd ki a hétvégétek felét, hát ő nem vár ám cserébe semmit, ő csak szeretésből vesz meg, te meg mondhatsz nemet bármire, akkor is egyenlőtlenség van. Ráadásul ezt szoktad meg, ezt, hogy neked ezért illik adni “valamit”, sőt, hát nincs olyan, egyszerűen soha nincs olyan, hogy valaki csak úgy fizetgessen neked a semmiért. Feltéve, hogy nem vagy a gyereke. Most őszintén: gyereke vagy te egy felnőtt férfinek vagy a kurvája? Melyik akarsz lenni?

Mert tudod, míg én anyaként ölöm a pénzt a gyerekbe, bízva abban, hogy ettől majd boldogabb és teljesebb élete lesz végül, addig a pasi, aki beléd öli a pénzét, az leginkább egy engedelmes szopógépet, majdani feleséget (szolgát) akar magának vásárolni, hogy azután mikor már anyagilag teljesen függővé tett, akkor azon rinyáljon, hogy sokba fájsz neki. Nem vagy elég hálás. Sok a duma. Majd akkor pofázz, ha annyit keresel, mint ő. Majd marad ő itthon a kölökkel, de akkor te is legalább annyit tegyél le az asztalra, mint ő. Mindezt azután, hogy a karriered darabokra tört, illetve mindezt egy olyan országban, ahol a nők átlagos keresete 18%- kal (ami a valóságban inkább 30) alacsonyabb a férfiakénál. Szóval biztos lehetsz abban, hogy lesz majd  neki mire pampogni, ha belemész a felkínált szerepjátékba.
És tudod, az van, hogy ha belemész, ha elfogadod és élsz ezzel az (ál) lovagiassággal, ha beleülsz ebbe a pillanatnyi kényelembe, akkor ott, abban a pillanatban lerakod a viszonyokat, vagyis “bemész alá”, elfogadod a kiosztott lapokat. Nincs utána ágálás meg feminizmus, meg egyenlők vagyunk. Vagy-vagy van. Mert akinél a pénz, annál a hatalom.

Más dolog persze, hogy nem érzem korrektnek a felezést, mert ugye nekem kifizetni a hosszú hétvége felét pont nem annyi, mint egy pasinak, aki háromszor többet keres nálam. Nekem ez mindig nagyobb teher lesz, neki pedig eggyel több könnyebbség, hisz lássuk be, ha már együtt vagyunk, úgyis leszopom, nem igaz? (Mármint ha kedvelem és vágyom rá, és miért ne kedvelném- ha már ennyi pénzt öltem a buliba.) Szóval megússza olcsón és megkapja így is. Magában kuncoghat, milyen jól járt egy ilyen öntudatos kis picsával. És szeret is, természetesen. Ezek után, hogy kímélem a tárcáját, főleg!

Akárhogy nézzük, mindig én szívok. Nem mindegy viszont, hogy mekkorát. Mert ugyan a hétvége lehet, sokba kerül, de a szabadság, a függetlenség, az öröm, amivel szabadon dönthetek, nekem megéri.
A gyerekeim meg… Hát költöm rájuk a pénzem, igyekszem nekik megadni, amitől- szerintem- többé válhatnak. Aztán majd látjuk. Egyszer talán megtérül. Nem, nem nekem, nem az én kényelmembe áldozott pénz ez. Abban bízok, hogy ők lesznek többek általa(m).

A vicc: A gyerekeim teliszórták a fészt azzal, hogy mekkora élmény volt nekik Málta, és látszólag teljesen értik, mi bajom volt. Bánják, amiért megbántottak… Persze lehet, ez csak duma így karácsony előtt.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements