Te utálod a férfiakat? Ha nem, az se baj

A 2015, november 28-i első GUMI’n’Up beköszönő kiállása.

egyenlő
Szeretettel üdvözöllek benneteket. Kicsit zavarban vagyok, mert bizonyosan tudjátok, hogy nem nagyon szeretem, mikor a testem felé kíváncsiskodva fordulnak az emberek, és hát lássuk be, a mai napnak az is érdekessége, hogy élőben láthattok itt. Mondhatjuk, hogy engem zavarba hoz, idegesít, ha megnéznek az utcán, vagy bárhol. Persze ez most más, nem érzem kellemetlennek, jól vagyok itt. A nők szeme ritkán irritáló vagy tolakodó, főképpen egy feminista rendezvényen.
Néha egyébként azt gondolom, én vagyok rosszul bekötve, valamit én gondolok rosszul erről a megbámulásról. Lehet, a nők valójában rajongják a mustráló férfiszemeket és leghőbb vágyuk, hogy percenként „úgy megbasználak” jellegű cuppogásokat és füttyögéseket halljanak a hátuk mögött. A minap beszélgettem például két nagyon helyes barátnőmmel, akik – miközben az én fejemet 300 tűs műanyag hengerrel szántották fel (ezt is a mai nap tiszteletére szenvedtem el mínusz tíz évért cserébe) – azon szomorkodtak, hogy számukra az öregedés legrémisztőbb jele, ha már nem, vagy alig páran cumcognak utánuk az utcán.
Még próbálok magamhoz térni. Tényleg ez kell a nőknek, hogy a lelkük kisimult legyen?

Jelen pillanatban nekem az öregedéssel egyetlen problémám van, jelesül az, hogy elfogy az életem. Túl sok időt töltöttem már azzal, hogy másokat szolgáljak, és félek, mire végre magammal törődhetnék, galád módon nem tudom majd élvezni.

Szóval na, készültem itt a GUMI’n’UPra és bevallom férfiasan (juj, ez gyanús mondat) elkapott ez a nőcis görcs, hogy ha már ennyien eljöttök, akkor szép legyek meg csinos legyek, meg akkor mi lenne, ha a hajamat befesteném mégiscsak, vagy legalább a melltartóimat zoknival tömném ki.
Elvégre nagyon nem mindegy, ki mondja, hogy gyűlöli a férfiakat.
Ha ugyanis én egy korosodó, szülésben, házasságban elkopott, nem ingerlően feszes bőrű nő vagyok, akkor a szavaim hiteltelenek, csupán az irigység mondatja őket velem. Sóvárgok, és majd meghalok, hogy végre valaki rám másszon, de mivel ez nem történik meg, hát feminista leszek és szapulom a drága jó férfiakat. Bosszúból, mert nem basznak meg.
Ha viszont szép és kívánatos vagyok, akkor egész egyszerűen elment az eszem. Meghülyültem, hiszen mitől mástól lenne feminista az, akit bármikor (akár a nyílt utcán is, mintegy megtiszteléséül) megbasznának.
Na, ilyen gondolkodás mellett számít valamit, hogyan nézek ki?
Sehogy se jövök jól ki, ugyanis a férfiak és én más síkon gondolkodunk a témáról. Én elméleti, jogi és társadalmi kérdéseken rágódok, ők, akik egyébként racionális, intelligens lények, hát ők meg farok- alapon figyelnek mindent.

De ne szaporítsam a szót, az itt a dolgok lényege, hogy a férfiakat gyűlölni nem lehet.

Na, és akkor álljunk meg itt egy szóra. Mert azt ugye tudjátok, hogy nőgyűlölet meg bőven létezik, bár ezt is hőbörögve szokták kikérni maguknak a pasik. Ők nem, hát ők nem gyűlölik a nőket, dehogy gyűlölik.
Úgy tűnik, ők még ma is azt képzelik, hogy a gyűlölet az ilyen verekedős, köpködős ordenáréság. Hogy a férfi, aki hasonlóan szereti a nejét, amiképpen a horgászbotját, a pornó kazettáit és a kocsiját (jó, annyira azért mégse), az pont nagyon korrekt és rendben levő partner. Csak az gyűlölheti a nőket, aki csúnyán beszél velük meg beveri a szájukat.

A dolog viszont ennél kicsit bonyolultabban néz ki. Ha hiszed, ha nem, a nőgyűlölőnél senki nem szereti jobban a nőket. Mármint a szófogadó, készséges, előírásszerű nőket. A nőgyűlölő ugyanis arról ismerszik meg, hogy a funkciót szereti a nőben. Azt például, hogy a nőn vannak lyukak, amiket ő használhat, hogy a nő ételt rak a szájába, vitamint hoz a patikából, felneveli a közös kölköket. Őrzi a családi tűzhely marhaságát, meg teliszüli a Kárpát medencét, hogy őrizze a népnemzeti nemzeti szabadságot. Vagy mit.

Tudod, ez az a faszi, akinek a feje teli van a nőkről szóló sztereotípiákkal, aki soha nem kíváncsi arra, hogy az, amiben nőként kénytelen vagy élni, az neked megfelel- e.
Akivel soha nem lehet másról beszélni, csak arról, amit ő fontosnak tart.
Akinek szeretője van és nem is érti, mi ezzel a baj.
Akinek evidencia, hogy a közös gyerek körüli teendőket te végzed (hiszen a nők erre valók).
Aki azt gondolja, mikor te a problémáidról beszélsz, hogy csupán ventillálsz, s a „hisztid” vége úgyis egy jó kis dugás lesz, az bizony nőgyűlölő akkor is, ha most a szívéhez kap és sértődötten hüppög.

Az ilyen embernek sémái vannak, de nem figyelme. Gesztusai vannak, de nem odafordulása.
Az gyűlöli a nőket és tartja őket a maga hasznára.
Merthogy most akkor lefordítom, hogy a fentebbi viselkedés mit jelent az én nyelvemen:
A férfi, aki fennen hirdeti, hogy minden nőnek anyává kell lenni, hogy a nők boldogsága csakis a szaporodásban rejtezik, az nekem azt sugallja, hogy ne is vágyjak másra, ez legyen az életcélom (miközben ő körbehajózza a Földet akár), feltéve, hogy meg akarok felelni az ő elvárásainak. Aki azt mondja, azt szereti bennem, hogy jó anya vagyok, az nagyjából leszarja, hogy ki vagyok… és azt is, ha kivagyok.
A férfi, aki azt mondja (elsősorban azt mondja), hogy szép vagyok, az azt sugallja, hogy neki leginkább a külsőm számít, aki én vagyok, az csak ez után és ennek függvényeként következik (lásd a csúnya nők semmibe vételét). Persze ez nem azt jelenti, hogy a szépség garantálja a valódi rád figyelést. Nem nagyon találkozom olyan férfivel, akit különösebben érdekelne egy nő lelki és gondolati világa. Nem, tényleg nem, hiszen nem találkozom olyannal, aki figyelemmel és érdeklődve hallgatna, becsülné a munkámat és az elveimet, aki úgy általában erősen komolyan venne. Nektek van olyan? Vagy én vagyok nagyon érzékeny a témában?
És akkor folytassuk:
Az a férfi, aki a vitákból (is) hasznot húz, aki rád hagyja a bánatod, kihúzza magát a megoldás kereséséből, aki nem vállal felelősséget, nem akar hallani, netán rád vágja az ajtót egy utolsó hülyézéssel, esetleg megüt, majd ezek után szexet kér békezálogul, az a férfi nem szeret, nem tisztel, csak használ, használ, használ.
Aki a jelenlétedben (és a hátad mögött is) nőket gúnyoló poénokon és elszólásokon röhög, az lenéz és semmibe vesz akkor is, ha hozzáteszi a tréfához, hogy te így szőkén is kivétel vagy.
Aki azt mondja, hogy Béla jogosan csalta a nejét, mert egy olyan morgóskövértramplilestrapáltfrigid nőtől menekül az ember, az azt mondja, hogy nőként erőn fölül kell cukinakszexinekbárgyúnakcsinosnak lenned, hogy ne bántsanak, csaljanak (mondjuk 20 évnyi házi cselédség után).
Aki azt mondja, a Géza neje ne csodálkozzék, ha az ura megveri, mert ilyen nőt nem lehet elviselni, az ezzel azt is mondja, hogy a “rossz” nők üthetők, nincsen abban semmi. Legyél tehát „jó”, ha nem akarsz te is kapni.
Aki azt mondja, hogy a nők rosszul vezetnek, nem értenek ehhez vagy ahhoz, hogy szent biológiai kötelességük türelmesnek, bájosnak, el- és befogadónak, csendesnek, kellemesnek, satöbbinek lenni, az normákat szab, beszorít és frusztrál.
És ha ő így viselkedik és tömegesen viselkedik így, akkor én, a nő tényleg frusztrált leszek, de akkor meg ne akarjon ezzel megszégyeníteni senki, mert akkor az én frusztráltságom az ilyen férfi, az ilyen társadalom szégyene, nem az enyém.
Szóval aki ilyen hülyeségeket fröcsög té és tova, az valójában gyűlöli és megveti a nőket, nem veszi őket komolyan, nem tiszteli, csupán az érzelmeiket kihasználva a maga javára fordítja őket.

egy
Én pedig az így gondolkodó és viselkedő férfiakat gyűlölöm és megvetem.
És akkor mi van? Tilos? Van olyan törvény bárhol lefektetve, hogy őket szeretnem kell? Bennük bíznom kell?
Nem tudok róla, mégis olyan borzasztó haraggal van ez a szememre hányva, mintha az ő életükre bármi komoly hatással lenne egy nő megvetése. Érted, mindez úgy, hogy miközben az én életem minőségét és lehetőségeit komolyan befolyásolja és mérgezi a mindent átitató nőgyűlölet, addig az én megvetésem alig valamit változtat az ő helyzetükön. Talán bizony kevesebb jog illeti őket, ha én ellenük beszélek? Szűkül az életterük? Kevesebb lehetőségük lesz holnaptól? Vesztenek az életminőségükből? Dehogy! Dőzsölnek tovább és élnek vígan. Az ő gyűlöletük azonban engem anyaságba kényszerít, megnehezíti az életem, elvárásokat támaszt felém, amiket ha nem teljesítek, társadalmi megvetés vesz körül. Akkor ki van nyerő helyzetben még most is?
Hát nem én.
Ennek ellenére viccesen duzzognak és kikérik maguknak, ha akad olyan nő, aki – úgymond- gyűlöli őket és kineveti a viselkedésüket, beteges hatalomba kapaszkodásukat.
Hallatlan!

Ámulva nézek.
Tényleg a rabszolgától várják el, hogy szeresse a gazdáját? A láncra vert kutyától, hogy tisztelje rabtartóját? És igen, vannak olyan kutyák, akik szeretik és tisztelik a gazdát. Egyrészt azért, mert fogalmuk sincs arról, hogy van élet a láncon túl is, másrészt annak nagyon örülnek, hogy őket ezen a láncon nem éheztetik és nem rugdossák, mint a szomszéd Blökit. Hogy nekik még jó soruk és jó gazdájuk van.
Tehát igen, tessék szépen tudomásul venni, hogy én gyűlölöm ezt a rendszert, a benne jól ellévő férfiakat, akik vakon és magától értetődőn élnek az előnyeikkel, miközben azoktól, akik kárára ezeket az előnyöket élvezik, azoktól még azt is elvárják, hogy elégedettek és hálásak legyenek. Begőzölnek, hisztériáznak, ha az általuk elnyomottak haragudnak és megvetik őket. Az van kérlek szépen, hogy nálunk még a feministák is csak azután lehetnek feministák, ha előtte biztosították a férfiakat mélységes szeretetükről és megbecsülésükről, valamint arról, hogy nem kell itten semmi olyasmitől tartani, ami megingatná az ő szent hatalmukat, csak hagyják legyenek szívesek, hogy a nők eljátszadozzanak egymás között.
Nagyjából.

Nem kötelező egyébként hozzám hasonlóan érezni. Százfélék vagyunk, és én megértem azokat, akik még hisznek és bíznak. Azokat is megértem, akik találkoztak az ezerből eggyel s ennek köszönhetően a párkapcsolatukban nem éreznek egyenlőtlenséget. Meg azt is értem, ha valakit nem zavar a farkakkal teli parlamentünk, a hetente megvert, megölt nők tömegei, a szexista műsorok, reklámok, tankönyvek, plakátok, melyek torz és beskatulyázó képet festenek a nőkről (bár ez utóbbiakat elég nehezen értem már meg). Még azt is megértem, aki nem érzi, hogy a gyerekszülés elszegényítette és kiszolgáltatottá tette volna, aki örömmel szexel vezényszóra és pornóra, vagy aki csak úgy spontán jól van ebben az egészben. Értek minden ilyesmit.
Egyet mondhatok: ha mindezt elmondja a férfiaknak és biztosítja őket együttműködéséről, majd érintőleg megemlíti, hogy cseppet igazságtalan, hogy a népesség 47%-a, jelesül a férfiak bitorolják a hatalom, az anyagi és kapcsolati források 90%- át, és nem feltétlen kiválóbb képességeik, sokkal inkább hatalmi lehetőségeik miatt, akkor minden kedves mosoly és kellem ellenére pont olyan férfigyűlölőnek lesz kikiáltva, mint én magam. Mert itt a hangsúly nem azon van, hogy szépen, szelíden mondod, vagy határozottan, hanem azon, hogy aki nőként bármilyen módon kétségbe vonja a férfiuralom jogosságát, az elköveti a legnagyobb bűnt, amit nő elkövethet: gyűlöli a férfiakat.
Akkor is, ha nem.

Ha meg így van, akkor én vállalom boldogan a vádat: Igen, gyűlölöm, megvetem azt a tömeget, ami ma a magyar férfiak tömege. Korlátoltnak, hatalomfüggőnek, ostobának látom őket, akik nem mellesleg szétcseszték az országunkat is, szétcseszik a társadalmunkat, szétcseszik nők és gyerekek életét (tömegével) és ezek után a minimális önvizsgálatra sem hajlandóak, hanem vádaskodnak, hüppögnek, nyavalyognak, férfigyűlöletet, kirekesztést (muhahaha! Ez a legviccesebb! Miből lehet őket kirekeszteni?) picsognak.
Én ezt a fajta viselkedést nagyon férfiatlannak és szánalmasnak gondolom, ezért le se állok vele vitázni vagy tárgyalni. Megyek szépen előre a magam útján és beszélek a nőkhöz, meg időnként ahhoz a néhány férfi barátomhoz, akik ebből a megvetett tömegből kiléptek s ezzel kiérdemelték a megbecsülésemet. Mert az nem jár senkinek csupán azért, mert farka van.

Női Passzív Ellenállás

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements