Fognak engem szeretni a cigányok?

cmAki gyakran olvas itt, az bizonyosan tudja már, hogy szeretek a világban párhuzamokat vonni azért, hogy mindent pontosan megértsek. Szeretek egyszerű analógiákat teremteni. Figyelek rendszereket és azt gondolom: ha ez így működik kicsiben, akkor bizonyos, hogy hasonlóan működik nagyban is. A hatalom működését például nagyon szépen tudom az iskola működésén keresztül vizsgálni, de ugyanígy vontam már párhuzamot a kormány működése és a patriarchális (magyar viszonylatban egyenesen bántalmazó) párkapcsolat között.
Most történt valami, ami újra érdekes megfigyelésekre sarkallt.
Még tavaly kezdődött.
Nehezen indult az osztályom, nehezen szoktak össze a gyerekek. Velem is. Egy-két héttel az évnyitó után az egyik diákom anyja azon gondolkodott, hogy elviszi a gyerekét az iskolából, mert sok a balhé és a kisfiú furcsán viselkedik. Én kértem, hogy várjon még, bízzon bennem kicsit. Ne vigye el a gyereket, adjon időt. Akkor ez a fiatal nő bizalmat szavazott és hagyta nálam a fiát. Jelentem, mostanra a gyerek remekül van, szépen fejlődik, a közösségünk is összeállt, nincsenek balhék. Örülök, hogy maradt, imádom, ahogy kacag, ahogy küzd, dolgozik. Nagyon komoly tagja az osztálynak.
Ez itt az egyik szál.
A másik szál pedig az, hogy-mint az köztudott- én nem vagyok rasszista, sőt, megvetem, sötétnek és korlátoltnak tartom azokat, akik meg azok. Nem amolyan eltartott kisujjú elméleti nemrasszista vagyok, hanem olyan proletár, aki cigány gyerekeket tanít és az ő szüleikkel működik együtt. Most tanulom a himnuszukat, a cigány himnuszt (Tudtad, hogy van ilyen? Én nem tudtam. Elég keserű és szívbe markoló, csak úgy mondom). Tanulom gitárral, és persze tök béna vagyok, mert a pengetésüket nem ismerem, azt majd az egyik nagyobb sráctól akarom megtanulni ott, a suliban, de tanulom mégis, mert nekik fontos. Kérték, hogy legyen ez meg a dalaink között. És ja igen, én azt is mondom gyakran, hogy cigány, mert egyrészt tetszik ez a szó, másrészt meg dacból. Nem pejoratívan használom, hanem csakazértis, mert egy ilyen kíméletlenül rasszista országban nevetséges álszentségnek tartom az eufém romázást. Mintha szavakon múlna az ő tiszteletük.
Apropó, azt tudtad, hogy én, a fehér ember nem –feltétlen- megvetésből vagyok paraszt az ő beszédükben? Azért neveznek így (ott, nálunk legalábbis), mert nem érzik helyesnek a cigány-magyar párhuzamot. Képzeld el, szerintük ők is magyarok! Ha meg magyarok, akkor valahogy kell valami megkülönböztetés közöttünk. És akkor én paraszt vagyok. Nem úgy vagyok paraszt, ahogy én mondom a gyökérnemzetségűekre, hogy tapló parasztok, hanem ez amolyan fajnév. Érted? Ezt a napokban az egyik szülő mondta el nekem. Pont az a szülő, az az anya, akinek az a bizonyos kisfia ott van az osztályomban. Aki a héten bejött hozzám, mert hallott valamit, ami rettenetesen feldúlta őt.
Hogy tudniillik megjelent egy cikk nyomtatásban ott, a helyi újságban, amiben én a garasokról beszélek, és neki mesélte egy szülőtárs (aki olvasta), hogy én abban az interjúban úgy beszélek, úgy nyilatkozok a gyerekekről (az ő gyerekeikről), mintha én őket lenézném, lemondanék róluk. Ott az van leírva, hogy ezek a gyerekek hátrányosak. És az mit jelent.

Pfff. Pont ettől féltem, mikor a cikk megjelent. Féltem attól, hogy a szülők, akikkel ilyen tojáshéjon járós, illékony bizalmi kapcsolatban vagyok, akik már eleve nem bíznak a parasztokban, a tanárokban meg főleg nem, szóval ezek a szülők majd nem értik, nem úgy értik, nem azt hallják ki, amit mondani akarok. Mert én valójában azt akartam mondani, hogy a GYEREK megérdemli, hogy jól lehessen az iskolában, a GYEREKNEK szüksége van humánus nevelésre. Nem azt akartam mondani, hogy a cigány gyerekekhez külön módszer kell, hát, hiszen az én saját gyerekeim is szenvednek az iskolában, én is boldog lennék, ha olyan lelkesen mennének reggelente, ahogy az én „hátrányos helyzetű” tanítványaim jönnek. Ez egy ilyen véletlen, hogy pont ott vagyok, pont nehéz osztályom volt (már nem az), ezért élesen látszik a szakadék az én humánus nevelésem és mások autokrata nevelésének eredményei között. De ez a módszer valójában nem a hátrányos helyzetről szól és nem is a romákról. A gyerekekről szól.

Mire azonban a cikk elkészült, a hangsúly nem oda került, ahova szántam, illetve bekerültek a módszer ismertetésébe azok a motívumok, amik az ő speciális, magyar módra kilátástalan jövőjüket akarják célzottan átfordítani valami élhetőbbé. A hangsúly elcsúszott a hátrányos helyzet, a kezelhetetlenség, a romaság felé.
Aztán mikor a cikk körül elindult a lavina, akkor tényleg kezdtem attól tartani, hogy ha egyszer eljut majd azokhoz az emberekhez, akikkel én kapcsolatban vagyok, akkor valami félreértés majd szétrombolja a mi törékeny kapcsolódásunkat.
És lám, megtörtént. Ott volt előttem egyikük megrendülten, feldúltan, csalódottan. Hallott valamit, ami neki arról szól, hogy hiába bízott, megint, hát megint falnak futott. Nem különb ez se, mint az összes többi parasztok. Lenézi az ő gyerekét és lemondott róla. Lemondott, miközben ő, az anyja nemrég váltott munkát csak azért, hogy a gyerekeivel tudjon lenni. Mert kérlek szépen, ez a fiatal nő olyan helyen dolgozott, ahonnét este hétkor ért haza a családjához (így legyél Magyarországon cigány nő és így ne szüljél többet csak azért, hogy meg tudd oldani az életedet és a már meglévő gyerekeid felügyeletét).
Szóval ő megoldotta. Éjszakás műszakra váltott, így reggel hazaér, alszik délutánig, megjönnek a gyerekek, együtt vannak, majd átadja őket az apjuknak és elmegy dolgozni. Mert ez az anya azt akarja, hogy a gyereke többre vigye, mint ő. Milyen érzés lehet neki azt gondolni, hogy a tanár lemondott arról a gyerekről, akiért ő ilyen erővel küzd?

Nem volt könnyű szitu, de talán megoldottuk (majd valamelyik nap még el akarok menni hozzá egyet beszélgetni. Kedvelem ezt a nőt).

Később gondolkodtam a dolgon és igyekeztem meglátni a párhuzamokat valami egészen mással. Hatalom-egyenlőtlenség-bizalmatlanság-gyanakvás-gyűlölet, ezen a vonalon haladtam előre és egyszer csak -nahát, nahát! -eszembe jutott Dányi Dani nemrég megjelent cikke, amiben arról (is) beszél, hogy néha marha nagy önfegyelemre van szüksége, mikor látja a nők férfiak felé áradó dühét és bizalmatlanságát. Azt is írja, hogy tudja, ez a harag jogos, ennek helye van, mégis neki, aki ugye ismert feminizmus-támogató férfi, nagy önuralom kell, hogy ne húzza magára, ne pukkadjon, ne kérje ki magának az általánosító megvetést, ami időnként (és egyre gyakrabban) megnyilvánul a neme iránt (képzelem, milyen simogató lehet neki Gumit olvasni).
Ott az iskola folyosóján valami hasonlót éreztem, amit ő érezhet, mikor ezzel a jelenséggel találkozik. Én nem férfiként éreztem, hanem fehér (paraszt) pedagógusként, aki egy olyan közösségben akar jó ember lenni, amely közösség tagjai iránta (a fajtája iránt) bizalmatlanok. Ebben a szituban én vagyok privilegizált helyzetben, egyúttal benne abban a tömegben, mely tömegről ennek a nőnek az a tapasztalása, hogy megbízhatatlan, kirekesztő, lenéző vele szemben. Olyasféle vagyok ott a folyosón, akivel neki résen kell lenni, aki nem egyszer hozta már őt kellemetlen helyzetbe. Nem én személy szerint, hanem a csoport, amelyhez tartozom.
Éppen úgy viszonyul ő hozzám, ahogy én viszonyulok a férfiakhoz, ahogy én vagyok teli haraggal és megvetéssel irányukban tapasztalásaim, olvasmányaim, történeteim okán. Ettől persze jól el tudok a pasikkal dumálni, észre sem veszik, hogy belül mélyen mindig figyelek, mindig résen vagyok és soha nem hiszek nekik. Ezt tanították velem a viselkedésükkel. Ez az elnyomó iránti gyűlölet.

Tapasztalom ezt a bizalmatlanságot, amióta itt vagyok. Figyelnek, közben meg örülnek és hálásak, hiszen a gyerekeik szeretnek engem és tanulnak jó dolgokat, de akkor is mindenek mélyén ott a figyelés, ami kijár az elnyomónak. Nekem.

Lavírozok tehát, igyekszem nagyon korrektnek lenni, hiszen magammal egyenlőnek tekintem ezt a nőt. Mármint nem vagyunk egyforma helyzetben (én ugye szerencsés vagyok. Fehér középosztálybeli, tanult, világlátott), de közben emberek vagyunk, vagyis egyenlőek. A helyzetem javarészt annak a szerencsének köszönhető, hogy nem cigánynak születtem. Csakhogy pont a szerencsém miatt (ami neki a másik véglet, vagyis pech) ő nem tekinti magát velem egyenlőnek. Ő pont azt tanulta, azt tudja, hogy én hatalmi helyzetben vagyok és gyakran vissza is élek ezzel a hatalommal (mint csoport). Lám, most mégis odajön és kérdez, emiatt legvégül az van, hogy én a hatalmi helyzetemből tisztelem a bátorságát, amivel odaáll elém (Na erre varrjál gombot!).
A legkevesebb, amit most tehetek, hogy igyekszem úgy beszélni vele, hogy ne érezze köztünk a szakadékot, amit semmi egyéb nem vájt oda, csupán az eltérő származás.
Annyira nagyon igyekszem most, hogy már félek, kilóg a lóláb és átüt az erőlködés. Megérzi majd a tapogatózásom, hamisnak fog gondolni, sunyinak, ahogy én megérzem a kényszert egy olyan férfin, aki tudja, „veszélyes” vagyok, nekem nem lehet bármilyen poént elsütni, vagy a szülés szentségéről beszélni, mert akkor odamarok. Ilyen helyzetekben születnek azok az izzadságszagú beszélgetések, amikben senki nincs jól.
Fúúú, de bonyolult. Lehet vajon érteni ezt az egészet valamennyire?

Érzem tehát a bizalmatlanság-párhuzamot a helyzetben és szeretném, hogy mindenek ellenére bízzon bennem. Közben figyelem magamat is: Nem most kellene megsértődni, amiért kétségbe von? Engem, aki jó vagyok? Hát nem látja, milyen fasza, nemrasszista, cikicuki tanár vagyok én? Pont velem baszakszik, mikor tessék, bárki megmondhatja, mennyi mindent tettem máris a gyerekekéért, hogy mennyire igyekszem (a saját mércém szerint) őt, a szülőt is megfelelő módon tisztelni? Ő meg tessék, hall valamit, aztán upppsz, máris kérdőre von. Hát ezt érdemlem én? Egyenlőségjelet a sok cigányozó bunkóval?
(Húzd rá az analógiát: Én kérem mosogatok otthon és a nőket is tisztelem. Én kérem, harminc éve boldog házasságban élek, támogatom a hölgyek egyenlőségét, és engem igenis sért ez az általánosító „gyűlölködés” (ami nem az, egyébként))

Igyekszem nem duzzogni, nem hozni azt a gyerekes pampogást, amiért ki szoktam nevetni a tükrömben hirtelen magukat meglátó pasikat. Igyekszem érteni a helyzetet. Nem is nehéz különösebben, mert-nőként- zsigerből érzem azt, amit ő, az elnyomottak, kihasználtak bizalmatlanságát.
Aztán mikor elmegy, úgy köszön nekem: csókolom. A szemem kisül a szégyentől.
Milyen ország az, ahol felnőtt nő a felnőtt nőnek csókolommal köszön?
Eszembe jut még az a másik anyuka, aki nemrég elmesélte, hogy egy dohányboltban állt sorba, mikor a vevők a menekülteket hozták párhuzamba a cigányokkal, és mivel ő maga fehér bőrű, “magyarnak” gondolták, ezért szabadon röhögve, undorító hangnemben beszéltek a népéről. Ő meg csak hallgatott telve a parasztok iránti mély szeretettel (nyilván, hisz oly szerethető elnyomók vagyunk). Azt is mondta, hogy az ő lánya már nem szeret a családjával étterembe menni, mert az apján látszik, hogy cigány, és az kínos. Magyarországon az kínos.
Ilyen ország ez.
Én meg állok, hallgatom őket, szégyellem magam (a fajtám miatt úgy, ahogy a férfiak sosem szégyenkeznek nemtársaik miatt, inkább kikérik maguknak a kritikus szavakat) és időnként őrületes ingerem támad, hogy feltegyem a kezem és hüppögjek (pont úgy, ahogy ezek a pasik): Én nem, én nem olyan vagyok. Tessék kérem engem szeretni, mert én jó vagyok!

Az a helyzet, hogy valójában nem gondolom, hogy nekik kellene bármit mondanom. Nem lesz őnekik attól jobb, ha simogatni kezdem a fejüket, és mélyen együtt érzek azzal, ha elmondják a kínjukat. Nem attól lesz nekik jobb, ha majd  engem szeretnek. Az én dolgom itt van inkább a saját fajtámmal (amiképpen a férfiaknak sem a feminista nőkhöz kell dörgölőzni és nekik bólogatni, hogy megkapják a bizonyosságot arról, hogy ők jó emberek. A férfiakkal van dolguk, nekik mondják, őket állítsák meg, ha a nőknek jót akarnak. És itt nem a Danira gondolok.)
Nekem itt kell beszélni a tapasztalataimról, a gyerekekről és a szüleikről, akik közt pont olyan arányban vannak jó emberek, mint az én kiváltságos csoportom tagjai között. Szóval nem a romákhoz kell nekem simulni, miközben kiélvezhetem a privilegizált helyzetem meg az ő hálájukat olyan dolgokért, amik szóra sem méltó emberi evidenciák. Fürödni a csókolom mély meghajlásában. Itt kell elmondanom az én erős csoportomban, hogy oltári nagy gáz, ami ebben az országban zajlik.

Ebben az országban mostanra divat lett az erős mellé állni és taposni a gyengét. Divat lett az elnyomottat gyűlölni, minden nyomorunkat őrá vetíteni, közben elvárni, hogy minden kritika nélkül a mi elvárásainkat kövesse, továbbá szeressen és tiszteljen minket. Pont amiképpen a férfiak is elvárják, hogy szeretve legyenek minden általános aljasságuk és megvetésre méltó viselkedéseik ellenére. Hát szeressék őket a nők, akiknek nem adnak levegőt, akiket használnak és lenyomnak.
Miért is? Milyen alapon kellene őket úgy en bloc szeretni és tisztelni? Nincs válasz. Nyilván mert az nekik (a hatalom jogán) jár.
Hát nem jár. Rasszistának lenni pont olyan ciki és idejét múlt, mint szexistának, nőgyűlölőnek. Amíg pedig ezt a tényt tömegével nem vesszük tudomásul, és ennek fényében nem változtatunk a viselkedésünkön, addig nem kell együttműködést várni a cigányoktól (és a nőktől sem, kedves férfiak. Jelenleg köszönjétek meg, hogy nem borítjuk rátok a konyhaasztalt). Abszurdum együttműködésre számítani egy olyan csoportnak az általa elnyomottaktól, amely visszaél a hatalmával. Amíg ezt nem értjük meg és a változást nem ezen az alapon kezdjük el (MI, az erősek), amíg a fejekben sötétség és előítélet honol, addig Dányi Dani is, meg én is olyan bugyorban leszünk, ahol nem érezzük jól magunkat.

 

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements