Mert az anyaság leküzdhetetlen ösztön

bántalm gyerekÖrökösen visszatérő téma a gumin a gyerekvállalás, az anyaság. Megint előveszem, mert megint olvastam valamit, ami segített néhány dolog megfogalmazásában.
A linkelt cikkben arról adnak hírt, hogy 2013-ban egy anya késsel hátba szúrta a nyolc éves gyerekét. Megtudjuk, hogy a család 5 gyerekkel élt egy 12 négyzetméteres szobában és a zsúfoltság miatt gyakoriak voltak a veszekedések. A kérdéses napon a gyerek hazaért az iskolából, játszott, bohóckodott, a gyerekek összevesztek, torzsalkodtak, az anyjuk szólt nekik, hogy ne tegyék, erre a kislány visszaszólt, nyegléskedett, a nő meg felrobbant és a kezében lévő késsel megszúrta.
Nagyjából ennyi a sztori, meg még talán az, hogy most 5 évre ítélték el. Alatta a kommentek, miszerint rohadjon meg, akasszák föl, meg a szokásos.
Nahát.
Az van, hogy egy pillanatig sem adok felmentést egy gyilkossági kísérletben, egy bántalmazásban, szóval nem arról fogok most írni, hogy mentsük fel azt az anyát, aki a gyerekét bántja, hanem inkább szeretném tudni az okokat, amiért ilyen dolgok megtörténhetnek.

Engem már az is gondolkodásra késztet, mikor azt hallom valahol, hogy a nőknek ilyen ösztönükből fakadó leküzdhetetlen vágyuk, hogy szüljenek. Nem szeretem ezt a fordulatot, mert már benne van az ítélet is, miszerint azok a nők viszont, akik nem érzik ezt a (feltételezett) vágyat, azok hibásak, rosszul működők. Magát a tételt is mondvacsináltnak, megtévesztőnek gondolom. Az ösztönök ugyanis olyasféle késztetések, amik azért működnek a testünkben, hogy életben maradjunk. Ha nem teljesítjük a követelőzésüket, akkor meghalunk, de minimum súlyos károkat szenvedünk. Ösztön a táplálkozás, a levegővétel, veszélyhelyzetben a menekülési kényszer.
Hogyan nevezhető ösztönnek egy olyan folyamat, amelynek elmaradása nemhogy veszélybe nem sodorja az embert, de a gyermektelen nőket figyelve úgy tűnik, inkább meghagyja a nagyobb egészség, erősebb idegrendszer, hosszabb élet reményét?

Valaha régen nem is volt ez döntési lehetőség a nőknek. Ha megdugták őket, akkor szültek. Hogy a természet biztosítsa akár akaratukon kívüli megdugásukat is, a férfiakat megáldotta nagyobb testi erővel és egy nevetséges ürítési kényszerrel, ami folyton arra sarkallja őket, hogy a péniszüket egy nőbe mártogassák. Ezt a fölényből és ingerből összeadódó kényszert a nők erősödésével párhuzamosan elkezdték intimitásnak, szerelemnek nevezni, hogy minél kevesebb erőszakkal jussanak hozzá a napi betevőhöz.
Muszáj ezt gondolnom, mert látható a világban, hogy ha nem jutnak pinához, akkor még ma sem riadnak vissza attól, hogy anyagi és testi fölényüket, avagy manipulációs technikáikat használják a cél érdekében. Sajnálatos módon azonban ez a cél gyakran nem az utódok létrehozása és nevelése, hiszen ez utóbbiból láthatóan szeretik kivonni magukat, hanem csupán maga az aktus.
Ehhez képest volt a nőknek valaha is kimutatható, lekövethető vágya a szülésre?
Nem tudjuk, hiszen nem dönthettek róla. Muszáj volt szülniük, ha tetszett nekik, ha nem.
Nem találom történelmünkben még a döntés szikráját sem. Evidenciát találok, muszájt, sok-sok gyereket és sok-sok boldogtalan nőt. Meg látok gazdag nőket, akik boldogan neveltették gyermeküket dadával.

A gyerek értéke akkortól kezdett erősen más színt kapni (a muszájon túli megítélést), mikor a fogamzásgátlás elérhető lett. A nők végre dönthettek és lám, a gyerekek száma hirtelen megcsappant.
Nahát. Miért? Hová lett a legyőzhetetlen ösztön a nőkből? Elfújta a szél, vagy mi?
A gyerekek tehát fogytak, a retorika pedig kezdett változni. Szép lassan kiderült, hogy gyerek nélkül nincs élet, de boldogság meg végképpen nincs. A gyerek kincs, kiapadhatatlan örömök forrása. Akinek ez nem kell, az szembemegy ezer éves ösztönökkel, megtagadja nőségét, önző, száraz, értéktelen.
Jééé. Miért akkor lett ez annyira fontos, mikor a nők lehetőséget kaptak rá, hogy megakadályozzák a teherbeesést?
áldott
Ez a fajta nyomasztás mára csúcsra hágott. Már nem elég, ha szülsz, azt is meghatározza a köz, mikor-mitől vagy jó anya. Irreális elvárások, iszonyat felelősség. Divatot csináltak a teljes önfeláldozásból. Az anyák nyomorát, bezártságát, szolgalétét piadesztálra emelő mémek terjengenek az interneten azt sugallva, hogy ez a nyomor valójában boldoggá teszi azt, aki nő. Akit nem tesz boldoggá, az meg biztosan nem szereti a gyerekeit, hát fuj. Igazán belegondolhatna, mi lenne most vele, ha az ő anyukája is ilyen önző picsa lett volna annak idején.

Megvannak a jól bejáratott fordulatok, amik még azt is megakadályozzák, hogy egyáltalán ki lehessen mondani, hogy ez bizony tömény szívás. Sok esetben az örömök és nehézségek mérlege rohadtul nincs egyensúlyban. Óriásiak a veszteségek és cserébe meglehetősen kevés boldogság jut.

Mostanra felnőtt itt két generáció, akik töménybe kapták a gyerekkel nyomasztást. Mindenhonnan a gyerek folyik, mindent bébivel adnak el (vagy csöcsökkel), a kormányunk pedig a legkülönfélébb fondorlatokkal igyekszik a nőket az általa megfelelőnek tartott útra ráterelni. Eközben dugig van a nem létező gyerekvédelmünk, lasszóval fogják a nevelőszülőket, túlzsúfoltak a gyerekotthonok és elképesztően sok a hétköznapi bántalmazott gyerek. Az, akivel türelmetlenek otthon, akit elhanyagolnak, aki nem kap elég szeretést, megverik, csúnyán beszélnek vele, tévé előtt nő fel és még lehetne mesélni. Nem, nem a szegénysoron élő gyerekekre gondolok, azokra, akik öten élnek 12 négyzetméteren, hanem teljesen normális családok sarjaira. Olyan nők gyerekeire, akik ráálltak az útra, megszülték a megszülni valót, aztán magukra maradtak gyerekneveléssel, férjjel, háztartással és munkahellyel. Akik 7/24- ben nyomják segítség és társadalmi támogatás nélkül úgy, hogy közben iskola, család, média irreális elvárásokat támaszt feléjük. Ha a gyerekük rossz iskolarendszerben rosszul teljesít, agresszív tanárral „szemtelen”, idő előtt kitágítja a fülét, hétvégente berúg a haverjaival, nem veszik fel a gimnáziumba, akkor mindez visszahullik az anyja nyakába, hiszen minden bizonnyal ő nevelte rosszul.

Iszonyat nyomás, iszonyat teher, amit egészen a közelmúltig láttatni sem lehetett. Mostanság kezdünk arról beszélni egyáltalán, hogy nincs itt semmilyen cukortorta meg boldogság. Vannak örömök, de egészében a hagyományosnak számító női lét nem a boldogságról, hanem a szakadatlan munkáról, fejünk fölötti ítélkezésekről, elvárásokról és kiszolgáltatottságról szól. Az pedig, hogy lehet másképpen dönteni, lehet nem szülni, lehet gyerek nélkül boldogan élni- az még most is nagy felhördülést kelt… leginkább a férfiak körében. Azok körében, akik a szaporulatot a nyugodt időskor zálogának tekintik, akik javakat gyűjtenek az idő alatt, míg a nők a négy fal között minden ellenszolgáltatás nélkül (igen, ingyen) nevelik azt a nemzedéket, akiktől majd elvárják, hogy továbbra is fenntartsák a nekik, értük működő rendszert. Érted, a nők szívnak, miközben ők termelik az utánpótlást, amely majd újabb férfiakat segít könnyebb élethez. Kilóg a lóláb, a saját érdekek védelme.help

Nekem már egy ideje azt mondja minden ilyen gyerekbántós tragédia, minden zavart lelkű gyerek, hogy nagy baj van itt ezzel az anyaság-dologgal. Nagyon sumák elhallgatni az ezzel kapcsolatos valóságot. Aljas dolog a lányokat kezdetektől egyoldalúan gyerekszülésre trenírozni. Csúnya dolog a kamaszlányt a szomszéd picike pesztrálására kényszeríteni, ellenérzéseit leszólni, a jelenlétében leminősíteni a gyereket nem nevelő nőket. Bűn belénevelni egy evidenciát, közben pedig kitörölni minden más akaratot. Ilyen agymosást követően ugyanis nem valódi döntés a gyerekszülés, hanem csupán a beültetett chip mechanikus követése.

Sok nővel beszéltem nyíltan, akik érdekes módon azt mondták nekem, hogy visszatekintve az életükre, látva mindazt, amin keresztülmentek, ma már nem szülnének. Senki nem mondta el nekik, ez mivel jár, nem is hozhattak más döntést és nem is volt előttük alternatíva, hogy ha ez nem, akkor milyen élet lehetne helyette. Hitték, hogy a gyerek mindenre megoldás. Sokak évekig jól is voltak benne, vagy azt hitték, jól vannak, nem látták, később mennyire nehéz lesz kimászni a terhek alól. Milyen nehéz lesz újra felvenni a munkát, összeszervezni az életet, elfelejteni a magánszférát, szabadidőt, független létet. Lassú belefásulás majd később szembesülés a veszteségekkel- nagyjából így írható le a séma. Ezek a nők mind szeretik a gyerekeiket, de ma már nem szülnék meg őket.
Milyen ösztön ez akkor? Milyen szaporodási kényszer?
És-utalva a linkelt cikkre- ebbe az ösztönbe (már ha tényleg létezik) hogyan fér bele a gyerekek elhagyása, bántalmazása, vagy megölése?

Ja, hogy azok a nők, akik ilyet tesznek, azok nem is nők!- mondják a gyorsan ítélkező gyerekbarát kommentelők (javarészt férfiak, természetesen).

De, azok. Emberek és nők. Gyakran kétségbeesett, végsőkig kimerült, beszorított nők.

Azt hiszem, az olyan rémtörténetek, amelyekben csecsemőt, gyereket bántalmaz az anya, mind vészjelzések arról, hogy nagy baj van a gyerekszüléssel. Ideje lenne nyíltan beszélni róla, hogy ebben az országban, ennyire a nők felelősségére rájátszó, férfiakat állandóan felmentő társadalomban mit akaszt ez a nyakunkba. 12 négyzetméter és öt gyerek- a gyomrom összeszorul, ha rágondolok. Nekem nincs öt gyerekem, és 80 négyzetméteren élünk, de bizony nem egyszer kapartam a falat, mikor a gyerekeim egymást marták, vagy éppen csak leszarták a fejemet, rángatták a vállukat, készültek elszúrni az életüket ezzel énrám hozva szégyent (Most újra hallom a huhogók szavát: mert nyilván én neveltem rosszul őket). Nekem bizony sokszor eszembe jutott, hogy bár elfuthatnék, elmenekülhetnék. Lenne már vége, vagy lenne valami más csak egy kicsit legalább. Bizony voltak durván depressziós időszakaim, pánikrohamaim, mert azt éreztem, belefulladok abba az életbe, amibe beleszültem magam.
De ki tudta előre?
Ki mondta el előre, mi vár rám?
Mikor valaha megpróbáltam arról beszélni, hogy engem nem izgatnak a gyerekek, egy bébitől nem olvadok fel, sőt, talán sajátot sem szeretnék, az egész családom megütközve szólt le. Mire ivarérett lettem, kiirtottak belőlem minden egyéb elképzelést, így engedelmesen meneteltem bele saját csapdámba. Most aztán könnyű a fejemhez vágni: Osztán ki tartott pisztolyt a fejedhez, hogy szüljél?
Mindenki, barátom, mindenki. Össztársadalmi célra tartás volt a méhemet illetően. Mindenki beleugathatott, mindenki sajnálkozhatott (hogy még nincs), mindenki nyíghatott (hogy elfecsérlem az életem).
Bárki jogának érezte belepofázni az én elkövetkező húsz évembe. Mert ez nem körhinta, drágáim. Innen nem lehet kiszállni. Levakarhatod a tapétát, de azt nem teheted meg, hogy beülsz a kocsiba és elmenekülsz egy órára legalább. Még a kertbe sem mehetsz ki, mert ha közben kárt tesznek magukban, soha nem kapsz lelkiismereti felmentést. Ezt tolni kell minimum húsz éven át.
Húsz éven át.
Nem kis idő. Úgy gondolom, a minimum az lenne, hogy előtte-a döntés előtt, miszerint akarjuk-e- legalább tisztán láthassuk, mi vár ránk. Legalább információink legyenek a valóságról. Nem. Ehelyett nyomasztanak, megfoghatatlan ösztönöket kell érezned magadban, megkérdőjelezik a helyes működésedet, karrierjüket vesztett celebeket szórnak a médiában, akikkel elmondatják, cseppet sem bánják, hogy a gyereket választották.
Nem látunk viszont minimum kettő és egyenként minimum tíz éves gyerekkel rendelkező átlagos nőket, akik nyíltan beszélnének arról, most, ennyi idő után hogyan értékelik a döntésüket. Őket valahogy senki sem mutogatja. Róluk nem hallunk híreket. Ők tolják kiégve a konyhák mélyén, tudod?

Szóval azt gondolom, hogy a gyerekére támadó anya valami olyat mutat mindannyiunknak, amin érdemes elgondolkodnunk. A saját érzéseinken is érdemes elgondolkodnunk. Azon, hogy egy-két-há-négy-öt gyerek után hol tartunk az életünkben és ez mennyiben egyeztethető össze azzal, amit valaha álmodtunk magunknak. Mi történt volna, miképpen akarnánk élni, ha annak idején mégsem erre az útra lépünk? Megérte-e? A nyereség vagy a veszteség serpenyője áll mélyebben? Azt kaptuk-e, amire számítottunk? És legfőképpen: ennek fényében mit mondunk a saját gyerekeinknek? Akarnánk-e nekik ugyanazt, ami nekünk jutott?

Mondom ezt úgy, mint a gyereknevelésből lassan kifelé lépdelő nő. Nem előtte álló, nem a két évesével boldogan duruzsoló, hanem olyan nő, aki végigtolta az átlagos magyar képletet. Aki tehetséges és ambiciózus volt, nagy terveket dédelgetett, a gyerekeket pedig olyasminek gondolta, akik az ő sikeres és boldog életét teszik majd még teljesebbé, elfogadottabbá, megbecsültebbé (ez volt ugyanis az ígéret). A tervek, álmok azóta szertefoszlottak, az ambíciók rendre falakba ütköztek és a teljesség, mint olyan semmivé lett. De- ahogy a hasonlóképpen járt nők szokták mondani- sebaj, hiszen van nekem pár darab egészséges, szép gyerekem, tehát már nem éltem hiába. Kármentést még lehet csinálni.

És mielőtt céltáblává válnék a gyerekeimhez fűződő érzelmeimet illetően, szeretném jelezni, hogy szeretem őket. Legalábbis azt hiszem. Mindenki azt mondja, hogy ez az érzés soha, semmiképpen nem megkérdőjelezhető.

Női Passzív Ellenállás

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok