Te voltál már szerető? És félsz az intimitástól?

Forrás: NLCAFE

Forrás: NLCAFE

Napok óta bennem van ez a történet.

Elöljáróban annyit, hogy nagy örömmel figyelem, hogy a közbeszéd lassan átalakul. A nők egyre nyíltabban és erősebben beszélnek a problémáikról. Ledőlnek tabuk, más nézőpontok jönnek be a képbe. Nemcsak azt látja maga előtt az ember, amit éreznie kellene, hanem azt is, amit valójában érez.

Súlyos tabuink vannak. A közelmúltig nem beszélhettünk őszintén az anyaság nehézségeiről, a házasság gyötrő börtönéről, az elfojtott ambícióinkról. Aki valami mást akart az életétől, mint ami az elvárt szerep, annak hallgatnia kellett, ha nem akart megítéltetni.
Ilyen tabu az is, ha valaki szeretőnek áll. A szerető, mint a házasságok megrontója, a szemét harmadik, aki arra pályázik, hogy szétdúlja, elvegye egy nőtől azt, ami az övé. Mer ha ő nem lenne, akkor minden szép és jó lenne. Akkor a farokvezérelt férj szépen maradna a fenekén és a házastársi szerelem virágozhatna. Így illett a szeretőkről gondolkodni nagyon sokáig.

Szóval találtam egy cikket, ami szeretné ezt a dolgot másképpen megmutatni, kicsit árnyalni, a szeretőt kiemelni a „rohadjálmeg” kategóriából. Dicséretes törekvés, ám engem piszkál kicsit mégis. Más a véleményem több ponton, mint az írónak, ezért azt gondoltam, megírom én is, amit gondolok, azután beszéljünk, gondolkodjunk róla.

Ott kezdődik, hogy szerintem a szeretőzés- megcsalás témában nem (csak) emberi felelősséget kell keresni. Intézményi a felelősség. Arról szól a felelősség, hogy a házasság, mint olyan ab ovo tulajdoni viszonyokra épült. A férfi valaha azért házasodott, hogy utódokat hozzon létre és ingyen cselédet kapjon. Nagyon sokáig semmiféle érzelmi alapja nem volt a házasságnak. A nő ebben a körben tárgy volt, eszköz.
A patriarcha társadalmakban (tehát a Földkerekség egészén) még ma is az, csak van, ahol ez durvábban mutatkozik meg, van ahol szelídebben. Egyes férfiak gondolkodhatnak másképp a nőről. Megtehetik (ha kedvük van hozzá), hogy embernek tekintik a feleségüket. Ezek a férfiak azok a férfiak, akiket azután a nők hangosan ünnepelnek és méltatnak, hiszen ők aztán olyan csodálatosak, hogy megteszik azt, amit egyébként minden külön szólás és kérés nélkül minden férfinak meg kellene tennie. Hát hiszen a nő ember, vagyis pont olyan sokféle jogai, érzései és vágyai vannak, mint a férfinak. Szóval megtehetik, hogy teljes jogú emberként néznek a nőre, nem szexuális ürítőcsészének, cselédnek, szaporodó gépnek, dadának, betegápolónak tekintik azt, viszont semmiféle szankció nem fenyegeti őket, ha mégsem teszik meg. Nem lesznek ettől ócskábbak az emberek szemében, nem fenyegeti őket a veszély, hogy egyedül maradnak, esetleg a társadalom megvetéssel figyeli őket. Ők (akik nem teszik meg) egyszerűen az átlagos férfi kategóriába kerülnek, hiszen csupán azt hozzák, amit a tömeg.
Nekik szent meggyőződéseik vannak arról, hogy a nő mit akar, hogyan akar élni, hogy mi az ő feladatuk a családban és mi a nő feladata. Megítélik azt a nőt, aki nem azt akarja, amit ők előírnának neki. Az ilyen (átlagos) férfiak azt képzelik, hogy nekik joguk van a szexhez akkor is, ha a nejük nem kívánja őket. Sőt, ez utóbbi esetben szégyellje magát, hát hiszen mi az már, hogy nem kívánja őket? A feleségük! Kutya kötelessége a kívánás és az élvezés. Megnézheti magát az a nő, amelyik nem szexel parancsszóra. Majd akkor nem kell csodálkozni, ha az „ura” más után néz.
Lám, a férfit máris megóvtuk, hibás az asszony, avagy a szerető. Hogy a feleség önmagát felmenthesse, inkább fordul nőtársa ellen. Könnyebb neki azt gondolni, hogy egy utálatos betolakodó erőnek erejével elvette az ő jussát, semmint önmagát hibáztatni (hibáztatják így is elegen, mondván, biztos nem adott eleget a férfinak). Az meg senkit nem érdekel, mi munkát tett ő abba bele, hogy a család működjék.

Ezek a gondolatok, attitűdök mind a tulajdonosi magatartásból fakadnak. Aki a férjem/feleségem, az az enyém. Nem nézhet másra, nem akarhat mást, mert akkor az én helyzetem meginog. Ez a megingás a nőket, a feleségeket súlyosabban érinti, hiszen a társadalom úgy van felépítve, hogy a nő a házassággal, gyerekvállalással abszolút kiszolgáltatottja legyen a férfinak, aki így gyakorlatilag bármit megtehet. Rég nem beszélhetünk ilyenkor kiegyensúlyozott, érzelmi alapokon nyugvó kapcsolatról. Arról beszélünk, hogy a nő be van szorítva, a férfi pedig fölényét kihasználva még azt is megteheti, hogy más nőket (is) használjon. Gyanítom, jóval kevesebb ilyen történet lenne, ha a nőknek anyagi biztonságuk volna férfiak nélkül is, így ha a férj felrúgja a közösen felállított szabályokat, akkor felállhatnának és kibaszhatnák a bőröndöt az ajtó elé. Ki is basznák a nők, ha ezzel nem kerülne veszélybe a létük, nem kellene éhezni a gyerekeiknek, nem kellene attól tartani, hogy a felbőszült félrekúró agyonveri őket. Egészen másképpen néznének ki akkor a házasságok. Szent meggyőződésem, hogy egy igazságos elosztású társadalomban a most házas nők 80%- a azonnal elválna, a házasságkötő termek pedig kiürülnének.
És akkor már értjük is, miért kapálóznak ilyen szánalmasan a patriarcha férfiak, hogy a feminizmust lejárassák.

Tehát a rendszer beülteti a téves gondolatokat, olyan elvárásokat támaszt, amik pár év alatt megölik a kapcsolódást, az intimitást. A házasság jogokat ad a férfi kezébe és jogokat vesz el a nőktől. A házasságban a legélesebb eszű, legtehetségesebb nő is robot üzemmódra vált (nem nagyon tehet mást), a férfi pedig az unalmas családi élet szürkeségében keres valami hobbit magának. Megteheti, hiszen van anyagi kapacitása, a nőénél jóval több ideje, miután a rendszer előírása szerint a leginkább időt és erőt rabló feladatok a nőre hárulnak. Milyen hobbija lehet annak, aki gyereket nevel, háztartást vezet, és még dolgozik is? Az, kérlek szépen örül, hogy él. Ellenben vannak férfiak, akik pecáznak, vitorláznak, naphosszat a tévét bámulják. Megint mások nőket kúrogatnak.
Emiatt értek egyet a linkelt cikk alábbi mondatával, kiegészítve a leírtakat azzal, hogy ezt a lehetőséget egy hibásan működő intézmény, a házasság, a patriarchátus adja a férfiak kezébe. Miután- a rendszer működtetésével- a férfi robotot csinál a nejéből, azok után azon kezd rinyálni, hogy neki unalmas egy robottal élni. Hová lett az ő tüzes, izgalmas kedvese?- Így sóhajtoznak “szegény” pasik a szeretőiknek soha hozzá nem téve a kérdést, hogy mit tettek ők azzal a tüzes, izgalmas nővel, akit valaha megismertek. Minek tekintik ők a nőt? Mire használják? Hogyan néznek rá? Látják-e őt egyáltalán?

Forrás: NLCAFE

Forrás: NLCAFE

„És csak utolsósorban gondolom hibásnak a szeretőt, akinek nincs annyi tartása, gerince, hogy azt mondja egy nős pasinak, hogy pattanjon gyorsan valamerre messzire, ne utána fusson, először rendezze az otthoni viszonyait.”

Én tehát elsősorban a házasságot tartom hibásnak, de közben hibásnak tartom a szeretőt is. Tudod, az intézmény, a házasság-bármilyen idejét múlt és gyilkos is- működik, él. Ebben a rendszerben valahol nők élnek, aki szívják annak minden rohadását. Akiknek van egy gyermekded, farkán csüngő, magának jogokat képzelő férjük. Azok a nők nevelik ezeknek a pasiknak a gyerekeit, kaparják a szutykot utánuk, szívnak minden egyes napon velük, miközben ezek a férfiak a szeretőjükkel szórakoznak. Szórakoznak a szó legteljesebb értelmében, ugyanis az ilyen férfiak a legritkább esetben tekintik a szeretőjüket teljes értékű embernek. Játékszernek tekintik, aki bearanyozza szürke hétköznapjaikat. Lehet ezt szeretésnek nevezni, sőt, valami érzelem-csökevény biztos keveredik is bele, de az alap mindenképpen az, hogy ők becsapnak, kihasználnak egy nőt. Minimum egy nőt, aki a feleségük.
Lássuk be, az ilyen ember fabatkát sem ér.

Ilyenformán a szerető, ha szerető lesz, beáll ebbe a nőelnyomó rendbe, hozzájárul egy másik nő átveréséhez, támogatja a rossz rendszert és benne azokat a csökevényeket, amik a férfiaknak lehetővé teszik ezt a viselkedést.
Ha nem volna nő, aki szeretőnek áll, akkor eljöhetne az az idő, hogy a férfiak elkezdjenek gondolkodni, elkezdjék a házasságukat megbecsülni, abban ráfigyelni a feleségük szavára. Akkor kényszerítve lennének arra, hogy meghallgassák, figyelembe vegyék annak a nőnek az érzéseit, aki mellettük él. Amíg el lehet menni egy másik nő vállán rinyálni, a farkukat belemártogatni, addig soha, de soha nem fognak erre a feleség hangra reagálni.

Emberek!
Az internet párkereső oldalain hemzsegnek a nős férfiak, akik amiatt rínak, hogy az ott lévő nők teljes értékű kapcsolatot keresnek (hát ez borzasztó) és nem elég nekik, ha valaki használja a pinájukat, majd belemosolyog a felesége szemébe.
Itt tartunk, csajok, és ebben bizony nekünk is van felelősségünk.

A cikk pedig megy tovább, és jaj, már megint nagyon hosszút fogok írni, jaj! Bocsássatok meg nekem ezért.

Álmodott magának egy olyan férfit, aki erős és megtartja őt a nehéz időkben, felemeli a boldog időszakokban, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett.

Erről meg az a véleményem, hogy ilyen álmokkal eleve kudarcra ítéltettünk. Nem erősek a férfiak. Nagyon nem. Emberek ők is a maguk gyengeségeivel, vagy amelyik erős, az gyakran a mi kárunkra erős. Továbbá erősek vagyunk mi is. Nagyon erősek. Sokszor a férfiaknál sokkal erősebbek. Máskor gyengék. Éppen ezért egymást kellene tartanunk. Neki engem és nekem őt. Nem támaszthatunk királyfis elvárásokat, sem magunkat, sem a férfiakat nem tolhatjuk bele valami előre kimódolt szerepbe, mert azzal azt a vermet ássuk ki előre, amibe majd mindketten belezuhanunk. A férfi is, a nő is. Kitartunk, igen, de milyen kitartással?
A házasság lehet szövetség, ami arra épül, hogy az utódainkat felneveljük, élhető lakhatást, megélhetést teremtsünk ennek a csapatnak. Ha szerencsénk van, barátok lehetünk, de szerelmet, tüzet elvárni egymástól egy életen át nagyon téves vonal. Az ember – mint az többször kiderült már- nem vonzódik egy életen át egyetlen emberhez. Szexuálisan semmiképpen. Gyakran érzelmileg is kihűl, főképpen, ha tudja, neki nem lenne szabad kihűlnie. Teherré válik a nagy, lepapírozott szeretés, amit közben felőrölnek a hétköznapok. Ellenben az érzelmek ezerfélék. Szerintem a legnagyobb ajándék ebben a borzalmas intézményben, ha maga a szövetség felette áll az elvárt szerelemnek és szexuális vágynak. Többre becsülöm azokat a házasságokat, melyek együttműködésen, tehermegosztáson, barátságon alapulnak, miközben a feleknek megengedett a saját érzelmi és szexuális élet. Igen, ezek a nyitott házasságok, melyekben nincs hazudozás, sumákolás, tettetés. Ahol apuci nem átveri a nejét, hanem kedden ő randizik, szerdán meg a gyerekkel van, míg anya megy vacsizni a kedvesével. A szövetség pedig közben áll és működik. Tisztelik, szeretik egymást annyira, hogy nem tulajdonnak tekintik a másik embert.

Ehhez azonban fel kell nőni, letenni a patriarchátust, a nőknek nem feladni 3 év gyesért az anyagi függetlenségüket, nem összeszedni otthon a redvás zoknit, hagyni mindig kiskaput, lehetőséget arra, hogy mikor elég, akkor kimondhassák, hogy elég. Ha a szövetség borul, ha becsapás ténye forog fent, ha neki nem jut egyenlően a lehetőségekből, ha a férj visszaél, akkor egy egyszerű döntéssel szélnek ereszthesse.

Nem hiszi el, hogy neki is több járna. Távol tartja magát inkább az igazi intimitástól. Fél teljesen kiadni magát egy másik embernek, mert akkor még megsérülhet a végén. Az egész szeretőség nem a feleségek ellen szól igazából, nem is nekik ártanak a legtöbbet. A feleségeknek a férjeik ártanak, nem a szeretők. A szeretők önmagukat bántják a leginkább egy ilyen kapcsolatban. Minden alkalom után az járhat a fejükben, hogy „nem vagyok elég jó, nem kellek másra”.

Ezzel itt egy bajom van. Ne magyarázzuk meg a szeretőket se, jó? A nők sokfélék. A szerető sem feltétlen szánalmas lelki beteg. Neki-ellentétben a becsapott és függésben élő feleséggel-van választási lehetősége. Választhatja azt, hogy nemet mond. Választhatja azt, hogy egyedül van inkább.
„kérlek, ne tedd ezt magaddal, ennél még a magány is jobb.”- mondja az író együttérzőn.
Nem, bocsánat, a dolog nem kétpólusú. A párkapcsolat ellentéte nem a magány, ami pejoratív, fájdalmas, nehéz. A párkapcsolat ellentéte lehet az egyedüllét, amit tartalmassá tehet a szabadság öröme. Az, hogy az egyedül élő nő úgy él, ahogy akar. Lehet hobbija, lehetnek barátai, céljai. Sokkal könnyebben élhet a maga kedvteléseinek, mint az, aki kötődik valakihez, vagy ami még rosszabb, aki beszorult egy rossz házasságba. Az szabad nő maga rendelkezik az idejével, a pénzével, azt arra költi, amire csak akarja.

Érdemes ezt forgatni a fejünkben nekünk, nőknek. Mikor olyan erősen arra vagyunk dresszírozva, hogy kizárólag férfi mellett érezzük teljesnek és sikeresnek magunkat, akkor érdemes azon nagyon sokat gondolkodni, hogy mit vesz el tőlünk a párkapcsolat és mit nyerünk a szingli élettel. Ez az első lépés ahhoz, hogy le tudjuk vetkőzni a hiedelmeinket és ki tudjunk lépni abból a rendszerből, ami ilyen kiszolgáltatottá tesz minket. Az első lépés ahhoz, hogy nemet tudjunk mondani félmegoldásokra, nyamvadt, nyomorult férfiakra, gyötrő, nehéz kapcsolatokra.
Jobb egyedül. Jó egyedül- ezt érdemes sokszor átrágni magunkban. Így mikor felvetődik a párkapcsolat lehetősége, jó eséllyel csak olyanba megyünk bele, csak olyan férfival állunk szóba, aki a legteljesebb mértékben azt adja, amire szükségünk van.

Szóval ne magyarázzuk meg a nőket, jó? Az indítékaik sokfélék lehetnek. Ha valóban önbizalomhiány, az intimitástól való félelem hajt egyeseket, akkor meg azon gondolkodjunk el, mi teszi a nőket ilyenné. Talán csak nem azok az élmények, amiket átélnek a férfiakkal?

Élünk egy élhetetlen intézményben, ragaszkodunk valamiféle csipkerózsás álomvilághoz, miközben tapasztgatjuk szétomló világunk omladozó falait. Mi volna, ha kiülnénk a palotának képzelt szalmakunyhó elé, és átbeszélnénk, kik vagyunk, mit akarunk, mit gondolunk magunkról, a társunkról, az életünkről, és miképpen tudjuk az elképzeléseinket hazudozás nélkül egymáséihoz illeszteni.

Nem éri meg küzdeni egy olyanért, aki nem küzd értük. Csak nem éri meg a sok időt, energiát, fáradságot. Egyszerűen felesleges.

Valóban. Nem éri meg egy olyan álomért küzdeni, ami nincs. Nem éri meg az időnket, önmagunkat, röpke életünket feláldozni. Egyszerűen felesleges.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements