Autokrata vagy demokrata? A hatalom arca az iskolában

eroszak1_bGyakran érzem azt, hogy egy állam legkiválóbb lenyomata az oktatási rendszere. Ez persze már közhely, de tényleg úgy van, hogy egy iskolában remekül meg lehet figyelni egyrészt azt, hogy a hatalom jól vagy rosszul használása milyen hatással van az elnyomott rétegekre, másrészt a pedagógusnak nagyszerű lehetőség az önismeret elsajátítására. Tudod, tanárként befolyással, hatalommal bírsz és ezáltal vizsgálhatod, te magad hogyan használod ezt az eszközt. Arra fordítod, hogy saját akaratodat minden áron ráerőltesd az alattad lévőkre, avagy arra, hogy elősegítsd a kibontakozásukat.


Nos, én is átmentem ezen a teszten, talán meg sem buktam. Ez lehet, hogy a saját lustaságomnak köszönhető, merhogy én ezt a hatalom- dolgot meglehetősen fárasztónak gondolom. Úgy látom, hogy egy autokrata vezetőnek rengeteg rémesen megterhelő dolga van, én meg szeretek minél kevésbé megterhelő módon élni.
Az autokrata nem bízik az alatta állókban, ezért úgy érzi, állandóan kontroll alatt kell őket tartania.
Az autokrata nem hisz abban, hogy az övén kívül más megoldások is léteznek bizonyos helyzetekre, ezért különféle módszereket kell kitalálnia, hogy a maga világát „eladja” az alatta állóknak. Lehet ez erőszak vagy rábeszélés, netán manipuláció.
Az autokrata vezetés alatt az elnyomottak elveszítik önállóságukat, s egy idő után már tényleg nem lesznek képesek döntéseket hozni, nem bíznak saját ítélőképességükben, ezért minden csip- csup helyzetben a vezetőhöz fordulnak igazságért. Ez is meglehetősen macerás nekem.
Az autokrata alatt az elnyomottak állandóan elégedetlenek, feszültek, emiatt ott lázadnak, ahol csak tudnak.
Az autokratának hazudnak, mert nem mernek őszinték lenni. Ez az állandó bizalmatlanság újabb feladatokkal jár.
Jellemzően az autokrata vezetőt nem tisztelik, maximum félnek tőle, a félelem pedig-szerintem- nem az a fajta belső indíttatás, ami jó emberré nevel… egy gyereket.
Engem az autokratizmus fáraszt és ingerültté tesz. Ki nem állom, mikor minden szarral engem zaklatnak, az én tévedhetetlenségemet várják. Mikor nekem kell felelősséget vállalnom az ő ügyeikben.
Nehogy már azért rohangáljak az udvaron, mert 300 méterrel odébb valaki megtaszajtotta a gyermeket! És elvárja, majd mikor megkérdem tőle: Mondtad a taszajtónak, hogy ez neked kellemetlen? Hát nem. Valaki hozzányúl a tolltartójához és máris jön panaszra. Mondtad neki, hogy utálod, ha a cuccaidat piszkálja? Hát nem. Őneki eltűnt három nemtommilye (garasa). Megbeszéltük, hogy ne hagyd kint a padon, mert elgurulhat? Hát igen.
Most akkor ezt a szót jól írtam le?
Ez így szép lesz?
Vagy: Ugye csúnyát rajzoltam? (jéééézus!)
Tanár néni, tanár néni, tanár néni… végeláthatatlanul.

Állandóan reagálni, megmondani, megoldani, megerősíteni- ezt akarják a gyerekek egy autokrata iskolában. És mindezt miért? Mert nekik nincs elég önbizalmuk, mert azt tanulták, hogy mindig van valaki, aki erősebb náluk, aki felülbírálja vagy jóváhagyja őket.
Ha pedig én vagyok a tanáruk, akkor tőlem várják ezt.
Csakhogy én azt szeretném, ha ők önállóak, szuverének, döntéseikben bízók volnának. Nekem is könnyebb volna az életem, ha nem kellene állandó kontrollként, bíróként, szeretett vagy gyűlölt istenként működnöm, hanem az órák jók és érdekesek, a gyerekek barátságosak és igazságosak lennének, a konfliktusaikat pedig lehetőleg tanár bevonása nélkül tudnák intézni úgy, hogy egymást tiszteletben tartják.
Ezt nem tudom másképpen elérni, csak ha én magam nem működök autokrataként. Vagyis nem mondom meg állandóan a tutit, a helyzetekben inkább moderálok ahelyett, hogy igazságot osztanék, ha nem várok el nagyobb fegyelmet, mint ami a normális, valamint amikor csak lehet, kivonulok az egymás közötti ügyeikből.

A legnehezebb a konfliktusok rendezése. Az iskolában nem szeretjük az ökölharcot. Azt sem szeretjük, ha a gyengébb folyton szív. Azt meg főképpen nem szeretjük, mikor egy-egy kellemetlen verekedés után egymás szavába vágva mindenki a maga igazát bizonygatja, miközben már rég becsöngettek, különben is unalmas ezredszer ugyanazt hallani, hát hagyják már ezt abba. Milyen jó lett volna, ha az, akit anyáztak nem köpött volna cserébe, hanem odaballagott volna a legközelebb álló tanárhoz, aki szépen megmondta volna neki, hogy ha legközelebb anyázzák, akkor menjen odébb.
Ugyebár, ahogy az lenni szokott.

Csakhogy a gyerekeknek nem nagyon vannak eszközeik a konfliktusok megoldására, ráadásul a felnőttektől pont az erőalapú megoldásokat látják és tanulják. Nem is értik, ha a felnőttek lehetnek velük agresszívek, akkor ők miért nem lehetnek a náluk gyengébbekkel ugyanolyanok.
Mindezek miatt jó, ha vannak világosan lefektetett szabályok a közösségen belül (amik a felnőttekre is vonatkoznak). Mondjuk olyanok, hogy nem köpünk le senkit, nem anyázunk, nem alázunk szavakkal és persze nem is verekszünk. Ezeket érdemes jó sokszor elmondani nekik, hogy megragadjon a fejükben, és érdemes hasonló módon élni, hogy példát vehessenek rólunk.
A gyerekeknek azt mondani: legyél jó- nem célravezető és nem elégséges. Nem tudják ugyanis megfogalmazni, mi a jóság s azt is megfigyeltem, hogy amit mi evidenciának gondolunk, az nekik gyakran teljesen új információ.

Mondok két példát.
A minap az egyik kislány beszorult a vécébe. Hogy valahogy kijusson, vagy segítséget kérjen, vagy nem tudom, miért, lehajtotta a vécé fedelét, és ráállt. Nahát, az meg beszakadt. Hozzám már úgy jutott el a dolog, hogy hú, jaj, milyen rosszat csinált a gyerek, betörte a fedőt, te jó ég. Majd bejött a kislány és kiderült, hogy fogalma sem volt arról, hogy az törékeny. Már-már vétlennek is mondható a dologban. Később a fedőt kicserélték. Talán ki sem derült volna, ki tette, hacsak el nem indul a nyomozás, ám szóltam neki, hogy szép gesztus volna, ha bemenne az igazgatóságra és elmondaná, mi történt. Miután a gyerekek nem félnek az igazgatónktól, a kislány azonnal így tett, majd nagy örömmel jött vissza, hogy az igazgató néni megköszönte az őszinteségét.
Mekkora jó dolog ez már, nem? Mennyit tanulhatott belőle.
A másik esetben egy gyerek az udvaron dobált valami kis vackot. Gondolta, jó buli ez, és megcélozta vele az egyik ablakot. Pechjére ki is néztek a koppanásra, így ő is az igazgatóságon kötött ki. Én meg pont láttam, mikor bement és mivel az én gyerekem, és tudom, hogy amolyan széllel bélelt kisfiú, hát utána léptem én is. Mikor megtudta, hogy egy ilyen üvegtábla egészen kicsi cucctól is elpattanhat, igencsak meglepődött. Hát nem akart ő semmi rosszat, csak tette, ami éppen eszébe jutott. Mikor behívták az irodára, azt gondolta, valami óriási büntetést fog kapni, de végül információja lett arról, miképpen okozhat balesetet egy meggondolatlansággal.
Nem hiszem, hogy valami büntetés jobban eszébe véste volna a tett és következménye című regulát, mint ez a higgadt beszélgetés az igazgató nénivel és a tanárával. Arról ne is beszéljünk, milyen bizalomkeltő lehetett neki, hogy senki nem bántotta.
Mindkét eset lehetett volna rosszalkodás, alkalom büntetésre, szidalmazásra. Feltételezhettük volna, hogy a gyerekek megátalkodottak és neveletlenek és eljárhattunk volna eszerint. Nem értünk volna hamarabb célt, mint azzal, ami végül “következménye” lett a tetteiknek.

Az is kérdés nekem, hogy meddig mászunk bele az ügyeikbe. Van egy ilyen elmélet, miszerint a gyerek ne önbíráskodjon, hanem ha baja van, kérjen segítséget a felnőttektől. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően viszont az autokrata vezetésű iskolákban kétféle gyerek „születik”. Az egyik, aki minden apróságért azonnal a tanárhoz rohan, a másik pedig, aki ezt már sokszor megszívta, mert az ügyeiben igazságtalan döntés született, így hát továbbra is önbíráskodik, csak éppen ezt igyekszik elhazudni, vagy –félve a büntetéstől- a felelősséget hárítani magáról.

Én úgy érzem, egyik típusú gyerek se „jó”. Egyik tanulással sem jön ki a korrekt, egymással igazságos, önálló akarattal bíró felnőtté válás. Ha mindent én tartok kézben, akkor pont azt az állampolgárt nevelem, akit majd az ilyen Orbán – féle megalománok könnyedén behajtogathatnak maguk alá. Aki majd azt várja, hogy neki megmondják, előírják, helyette felelősséget vállaljanak. Vagy kialakul az, aki mutyizik, sumákol, passzív agresszorrá válik, elcsalja az adót és vezetővé léptetése után a nála kiszolgáltatottabbakon élősködik. Aki majd mindig keres valakit, akire a dühét, beszorítottságát rátolhatja. Ő lesz, aki utálja a cigányokat, a magyarokat, a menekülteket (azért sem migránsok), a zsidókat, a melegeket. Bárkit, aki nem olyan, mint ő, és akit nem tekint potenciális ellenfélnek. Olyan ember lesz, aki nem tart soha önvizsgálatot, nem ismeri el, ha hibázik, ha rosszul gondolja, ha téved, mert ő belé azt nevelték, hogy tévedni nem lehet, rossz döntést hozni nem lehet, önmagunkat felülbírálni, tetteinket megbánni, elnézést kérni nem lehet. A hibákért megtorlás jár.

Nem az volna-e a feladat, hogy egymásra figyelő, empatikus, döntésekre képes, kommunikálni tudó embereket neveljünk? Olyanokat, akik nem félnek a hatalomtól és tőlünk azt tanulják, hogy minden ember egyenlő. Még a tanár és a diák is. Mindenkinek jár tisztelet és megbecsülés. Felőlem nekik, és felőlük nekem. Hogy lehet hibázni, előfordul olyan, hogy valakinél elszakad a cérna, de utána lehet beszélni róla és lehet bocsánatot kérni.
És jaj, erre megint van egy jó sztorim.
(Nem azért mesélek amúgy, hogy magamat fényezzem. Gyakran fogalmam sincs, egy-egy helyzetből majd hogyan jövök ki és a gyerekekben mit szül meg az, amit teszek. Mindig aszerint próbálok viszonyulni, hogy nekem mi lenne jó fordított helyzetben. Olyan ez sokszor, mint egy kísérlet, aminek magam is része vagyok, aminek az eredményein hosszan gondolkodok, majd a tapasztalataim megosztom a közzel.)

Szóval történt nem oly régen, hogy az udvaron egy fiú csúnyán ráment az én gyerekemre. Még ott kint sikerült a folyamatot megállítani, ám vagy két órával később az ebédlőben botrányos vége lett. Én a gyerekekkel ettem, mikor ez a srác bejött és azonnal kiszúrván a mellettem ülő áldozatot, a sorból fenyegetőzött, mutogatott neki. Mondtam, hagyja ezt abba. Mondtam többször, de hiába. Végül már nekem is pampogott, és hát nagy idegességében kiszaladt a száján, hogy kapjam be a faszát.
Ejj, de kár volt ezt mondani. De nagy kár. Mer az én agyamat elöntötte a szar. Kirúgtam a széket magam alól, odaugrottam és feltettem a legényt a konyhapultra. Azt mondtam neki, ha ő egy felnőtt férfi lenne, akkora pofont kapott volna most, hogy lerepül a feje.
Nahát.
Mivel soha nem szoktam így viselkedni, ez az ötödikes fiú eléggé megijedt tőlem, de mondhatom, én sem éreztem magam jobban. Később is bántott a dolog, ezért két nap múlva, mikor az udvaron összefutottunk, megkérdeztem tőle, nem akarna- e békülni. Csak hümmögött. És akkor bocsánatot kértem tőle, amiért megijesztettem. Ő meg aszonta, nem akart olyat mondani nekem. Ennyiben maradtunk.
Hanem azóta eltelt vagy két hét, és ez a fékezhetetlen fiú olyan tisztelettel és szeretettel van felém, hogy csak ámulok. Állandó harcban van, olyan, mint egy két lábon járó bomba, de ha én kérem, megáll. És bejön az osztályba beszélgetni, na, és ma délután-drága szép istenem!- ott állt az asztalom mellett, mikor váratlanul megölelt. Hihetetlen.

Mi ez? Honnan van? Mitől nő a megbecsülés? Mi az értékesebb, a hatalom megfélemlítő mechanizmusa, vagy az, ha emberként viszonyulunk azokhoz, akik valami szerencsétlen véletlen folytán alánk kerültek? Milyen a jó vezető? Demokratikus vagy autokrata? Hogyan hívható elő és tartható fent a belső igényen alapuló rend? És mekkora rendet várunk el? Milyen legyen az a rend? Minek tekintjük abban a résztvevőket? Végrehajtó robotoknak, vagy önálló akarattal bíró lényeknek?
És hogyan van ez a társadalomban? Nem hasonlóképpen?

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok