Amiért nem beszélek veled

life-863187_640Valójában beszélek ám, szóval ez egy kicsit hatásvadász cím. Beszélek veled- ha muszáj. Gyorsan lerendezem, ami szükséges, aztán megyek tovább.
És hogy miért?

Mert nem lehet veled beszélgetni. Persze, én könnyen mondom ezt. Én tanultam kommunikációt, te meg csak mentél az ösztöneid után, beszélsz úgy, ahogy a társadalom tanította neked, egy férfi hogyan beszélhet egy nővel.
Én akartam jól kapcsolódni, mert én nő vagyok, nekem muszáj. Gyerekeim vannak, belém nevelték, hogy a konfliktusok megoldása az én egyszemélyi felelősségem. Tettem azért, hogy jól tudjak szavakkal kapcsolatot teremteni. Már ha van erre fogadás. Én tudatosan figyelek arra, hogy a beszélgetéseim kölcsönösek legyenek és hogy hagyjak teret a partneremnek is.
Ez néha nehéz, mivel magam is rendelkezek véleménnyel a világról, amit szeretek elmondani.
Te azonban nem ismered a kölcsönösséget, mert te kinyilatkoztatni szeretsz. Téged nem érdekel, amit én akarok mondani, csupán arra vágysz, hogy elmondhasd a magadét, én meg tágra nyílt szemekkel hallgassalak. Rajongón, ahogy a nagyon okosokat szokás. Ismerjelek el, ne ellenkezzek, sőt, hozzáfűzni valóm se legyen, legfeljebb annyi: aha, nahát!, igen, persze. Néha elámulok azon, hogy bármeddig képes vagy úgy beszélni, hogy észre sem veszed a némaságomat. Fel sem tűnik neked a hallgatásom. Hát persze, hiszen leszarod a véleményem. Nem vagy rám kíváncsi.
Vagy ha igen, ha érdekellek, akkor faggatózol, lehetőleg olyan magánjellegű dolgaimról, amikhez semmi közöd nincsen, miközben magadról nem mondasz semmit. Szeretnéd tudni, mit érzek irántad, van-e partnerem, milyenek a szexuális szokásaim (mire tudsz majd rávenni). Mi az, ami fáj nekem (mármint nem /csak/ szexuálisan, hanem lelkileg), hol a gyenge pontom, mikor, mivel, hogyan bántottak már meg. Milyen a nekem vonzó férfi (ez különösen veszélyes téma, mert jó táptalaja annak, hogy később manipulálj. Hogy majd elhitesd velem, megjátszd, hogy te pont az vagy, akire vágyok egy numera- a te numerád- erejéig).

Nem beszélek veled komoly dolgokról, mert te mindig mindent jobban tudsz. Simán rálegyintesz az én véleményemre, belevágsz a szavamba és úgy mondod a magadét cseppnyi kétely nélkül, mintha valami felsőbb tudás birtokában lennél. Sőt, mintha külön hobbid lenne, hogy még csak véletlenül se ismerd el az én igazságomat. Mintha fájna neked azt mondani: Ahhha, tényleg. Igazad van.
Még a mosogatási technikát is jobban tudod nálam úgy, hogy soha életedben nem csináltad.
Ha pedig úgy érzed, a szimpátiám elnyerése miatt muszáj valahogy elismerned engem, akkor azt szánalmas-gyerekesen csinálod. Azt mondod, ejha, de ügyes vagy!
Kissé megsimized a fejemet (jó kutya). Leereszkedő, lebecsülő vagy. Nincs is kedvem tovább beszélni hozzád.

Nem beszélek veled, mert amikor azt érzed, valamit tényleg jobban tudok nálad, akkor gyorsan témát váltasz. Rólam akarsz beszélni, engem magyarázol (te azért gondolod így, mert te keserű vagy, bolond vagy, lázadó vagy, nem látod jól a dolgokat, nem értesz hozzá stb), terelsz, végső menedékként betolsz valami idióta humorbonbont. Bármire képes vagy, csak nehogy azt kelljen mondanod, ehhez én jobban értek nálad. Vagy kiigazítasz (jó, hát igazad van, csak kicsit eltúlzod a dolgot, vagy túl romantikus vagy. Ezt úgy kellett volna mondanod, gondolnod, hogy… és akkor jön a tanácsosztogatás, s már megint nem a lényegről beszélünk).

Nem beszélek veled, mert unom a kétértelmű viccecskéidet. Hogy még szakmai beszélgetésbe is, no, de privátba meg mindenképpen valahol, valahogy bele kell szőnöd, hogy azért tulképpen te férfi vagy, én meg nő. Néha valami sértőt szúrsz oda általában a nőkről, vagy udvarló- kedveskedőre váltasz. Egy a lényeg: ember-ember kapcsolat nálad nem játszik.

Nem beszélek veled, mert mikor elmondom neked aktuális problémámat, azt, ami épp foglalkoztat, te máris előállsz valami instant és javarészt rendkívül ostoba megoldással (- Hjaj, nagyon elegem van a főnökömből!, – Hát mondj föl!, – Te hülye vagy? Hogy mondhatnék föl? Miről beszélsz te?). Nem érdekel az ok, az okozat, nem rám vagy kíváncsi, nem a helyzetemre. Nem érdekel, mit érzek. Majd te megoldod, hát annyira okos vagy, hogy simán belelátsz a világomba, a lehetőségeimbe és felsőbbrendűséged okán azt képzeled, te majd két mp alatt tudod azt, ami nekem (a butusnak) hosszas töprengést okoz.

És amit leírtam, még csak ismeretségünk hajnala. Még épp csak leültünk egy italra. Nem vagy a partnerem, a barátom, csak összefutottunk valahol. Talán most ismertelek meg. Épp csak csevegünk. Még nem vagy feljogosítva semmire.
Ha valahogy megszeretlek, a gondom csak erősödik, ha pedig végül hozzád megyek- Te jó isten! Az maga a vég!
Akkortól már ahhoz is jogod lesz, hogy lehülyézz vagy rám vágd az ajtót. Úgy képzeled majd, hogy számon kérhetsz és minden olyan információval, amit az udvarlás negédes időszakában én hülye, megosztottam veled, visszaélhetsz. Ha nem neked megfelelően viselkedek, megsértesz, majd másnap számonkérőn állsz elém: Most akkor úgy fogsz viselkedni, mint egy idegen (nem dugunk)?

A kommunikációnk kiürül, a napi szükségesen kívül már csak akkor beszélünk, ha baj lesz a gyerekkel, le kell nyírni a füvet, ha én erőltetem, vagy ha szexet akarsz. Nem lesz semmi közös témánk, eltávolodunk, idegenek leszünk. Már én sem akarok majd beszélni veled, unom az ürességed, azt, hogy tűrnöm kell az okoskodásod, unom majd, hogy az én mondataim rendszeresen lesznek bagatellizálva, meg se hallva. Hogy ha szólok, ha valami nem tetszik, te balhézol, miközben engem vádolsz békétlenséggel. Lassan elnémulok majd, vagy éppen ráerősítek. Mondom majd hangosabban, hogy hallj meg végre. Hiába. Soha, soha nem fogsz magadba nézni, soha fel nem teszed majd a kérdést magadnak, hogy miért vagyok egyre rosszkedvűbb és elzárkózóbb, vagy éppen miért vagyok egyre dühösebb. Ehelyett engem minősítesz majd, rólam beszélsz, engem sértegetsz. Szerinted megváltoztam- mondod majd. És amúgy tényleg, igazad lesz. Változok. Rohadtul magányos leszek melletted, és valaha volt bizakodásom, önbizalmam, erőm is elfogy. Elveszed a hitemet, belém szuggerálod az állandó fontoskodásoddal, hogy kevés vagyok, alkalmatlan. Bármit mondok, kiforgatod, ellenem fordítod majd. Megvádolsz, hogy én tehetek arról, hogy ilyen akadékoskodó, negatív, lehangoló, figyelmetlen vagy. Bántasz majd engem, ütnek a szavaid és egy napon rájövök, ütöttek első perctől kezdve, csak valahogy akkor még nem láttam, nem hallottam, nem ismertem fel. Próbáltad leplezni, vagy nem tudom. Nem tudtam még semmit a szóbeli erőszakról, és hát mindig minden férfi úgy beszélt velem. Nem is láttam másmilyet. Nem is látok másmilyet. Így tudtok beszélgetni, ennyi telik tőletek (Hát, tudod, a férfiak- mondja majd a barátnőm lenézőn mosolyogva. De én nem, én nem akarom ezt elviselni, s közben megvetni azt, akivel élek).
Nekem ez kevés. Gyenge. Átlátszó. Buta. Bántó.
Ennél én sokkal többet érek.

Szóval cuki vagy meg minden. Eszemben sincs bántani téged és nagyon kedves tőled, hogy meghívtál erre az italra, de szerintem búcsúzzunk el most, az első percben békével. Hagyjuk az egészet, mert nincs már ehhez kedvem. Unom. Unom a mindig ugyanazt.
Ja, és köszönöm, hogy végigolvastad a levelem. Azért írtam meg előre, mert úgysem hagytad volna, hogy elmondjam neked.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok