Jó fiúk és rossz leányok

angel-749625_640Most te amúgy tudod, hogy mit szeretnél? Tudod, hogyan kezelnéd az életed? És a párkapcsolatod? Magadat hova teszed a világban?
Én ezt azért kérdezem, mert én magam ezen azér elég sokat gondolkodok. Nem nagyon vannak mintáim ugyanis arra nézve, hogy hányféle lehet egy párkapcsolat. Van a szar meg a még szarabb.
Van egy díszlet, amit mindenki igyekszik felépíteni maga köré, aztán az vagy így sikerül, vagy úgy. Nem nagyon látunk különbözőségeket.
Mi a díszlet?
Két ember találkozik, jól vannak, úgy tűnik, működik a dolog. Eltöltenek együtt valamennyi időt, aztán azt mondják, na, jó, akkor éppen ideje, hogy „előrébb lépjünk”, vagyis költözzünk össze, fontolgassuk a házasodást, jegyezzük el egymást. Tervezzünk gyereket.
Nem egyszer látom azt, hogy egy bizonyos idő után az emberek akkor is ragaszkodnak a párkapcsolatukhoz, ha az nem működik megfelelően. Ha érzik, hogy nem tökéletes, és hogy talán nem is akarnának ezzel az emberrel egy egész életet. És lám, mégis kitartanak. Majd lesz valahogy. Egy jó kapcsolat lemondásokkal jár. Már annyi energiát belefektettek, hogy kár volna felrúgni. Ha mégis véget ér, úgy érzik, minden, ami volt, elfecsérelt idő.
Ezt nem nagyon értem.
Vagyis de. Akkor értem, ha figyelembe veszem, hogy egy ilyen rendszerben, ahol mindenkinek ki van jelölve a szerepe, nem is nagyon lehet mást tenni. A nőket szorítja az idő, állandóan baszogtatva vannak a házassággal meg a gyerekkel, ezért szinte elkerülhetetlen nekik, hogy a fiatalkori „kiélem magamat” (vagy nem) korszakuk után ne leendő férjüket, gyermekeik apját keressék minden kapcsolatukban. A pasik meg, nahát, jóvan, legyen akkor házasság.
Sose felejtsük el, a nők életében a családalapítás 30%-os életminőség romlást, míg a férfiaknál 30%- os életminőség javulást eredményez.
Nagy vonalakban. És ezt nem én találtam ki. Nyilván ilyen számok mellett nem véletlen, hogy a nőket onnantól kell a házassággal basztatni, hogy az anyjukból kibújnak. Nyilván, ha ez nekik valóban annyira jó lenne, mint ahogy el akarják velük hitetni, akkor nem kellene ilyen intenzitással ajánlgatni (mint ahogy azt sem kell nekik elmagyarázni, hogy a csokoládé finom).

Látom azt is, hogy minden intő jel ellenére mégis a nők erőltetik jobban a házasodást (mert amúgy megszólják őket, mert amúgy alulfizetettségük és a nőelnyomó társadalmi berendezkedés miatt esélyük sincs gyereket vállalni, de még nagyon egyedül élni sem), mert abban, ami nekik adatik, csak így van esélyük kiegyensúlyozott, környezetük által elfogadott életre (vagy lehet menni széllel szemben egy életen át).
Ebben a játékban a férfiak a nyertesek. Nekik lesz kényelmesebb az élet, ők kapnak hátteret a házasságban, nekik van módjuk kiteljesedni (kedvük nem mindig), és az asszony az, aki saját ambícióinak feladásával biztosítja ehhez a lelki és technikai feltételeket.
És én ezért rohadtul haragszom! És én utálom azokat a férfiakat, akik ezt magától értetődőnek veszik, és annyit lőcsölnek a feleségük nyakába, amennyit csak nem szégyellnek. Akik feleségük kínjaira süketen verbális, szexuális és sok esetben fizikai bántalmazóvá válnak.
Igen, haragszom rájuk is, és arra a törvénykezésre is, amely nemhogy hagyja, de egyenesen támogatja a nők kiszolgáltatottságát.

DE

DE

Van azért, ami mellett nem lehet vakon elmenni.
Megkerülhetetlen azoknak a nőknek a köre, akik nagyon sok kínlódó nőtársuk sorsát látva sem akarnák ezt a jelenlegi rendszert megváltoztatni. Akik ugyan nem feministák (mivel azt sem tudják igazán, mi az), vállalják a kijelölt szerepüket, csak annyi lenne tiszteletteljes kérésük elnyomóik felé, hogy ne élnének vissza helyzeti előnyükkel. És hát vannak az antifeminista nők, akik tapossák a többi nőt, miközben faszán kihasználják a patriarchátus nekik járó (kétes értékű) előnyeit. Akik tényleg elvannak eltartottként és nagyon jól tudják, mi az áruk. Akik simán kifizettetik, megvetetik, elfogadják, mert az nekik jár. Akiknek fel sem tűnik, ha áruként kezelik őket. Akik nem látják az üvegplafont, mert valójában ambícióik sincsenek. Vagy prímán élnek “nőiségükkel”, és a farkuk bűvöletében élő férfiakat használva jutnak előrébb. Valameddig. Akiknek jó ez így.
Konkrétabban: Nem egyszer nők hurrognak le, mikor azt mondom, én szeretem a számlámat állni egy kapcsolatban, mert nem akarom, hogy akár egy kósza pillanatra is adok-veszek helyzetbe kerüljek. És hogy engem bosszant, ha egy pasi ettől sokkot kap. Nők néznek hülyének, ámulnak el, és kontráznak: Nehogy már ne fizessen az a másik, ha már egyszer, ugye… akar valamit.
Aztán meg rínak (én is, csak én más pozícióból), hogy őket nem lelki brillírozásuk miatt keresik a férfiak, meg hogy a hosszú hétvége ára anális szex. Nagyjából.

Most csak úgy kérdezem, ha a helyzet fordított lenne, szóval valami furcsa véletlen folytán az alakult volna ki a világban, hogy a nők fizetgetnének a pasiknak, a nők tartanák el a férfiakat, szóval, ha te, mint nő  nem kevés pénzt ölnél egy fickóba, aki tetszik neked, és aki ezt elemi természetességgel el is fogadja, neked nem fordulna meg a fejedben, hogy akkor ezért most már jó lenne kapnod valamit? Hogy te tulképpen megvetted őt?
Hm. Hát nekik is megfordul a fejükben.

Szóval vannak nők, akik ebbe beleállnak, és pont jól használják azt a kevés jogot, amit ez a rendszer ad nekik, vagyis hogy bátran eladhatják magukat, a testüket, az életüket és bátran, gátlás nélkül nyalhatják nőtársaik ellenében a fickókat, akik ezért talán őket kevésbé gyűlölik, mint a többieket (“Hátttén utálok nőkkel lenni. Inkább a pasikkal járok szórakozni”). Végül is ezt várja tőlünk mindenki.

És barátom, tudod, mi van? Hogy ezek a nők legvégül gyakran jó férfiakkal élnek. Jó és csendes fickókkal, akiknek a fejében tényleg valami párkapcsolati egyenlősdi van. Ha már a világban nem is, de otthon legalább igyekeznek jó viszonyokat teremteni. Akik megfőzik, meg elmennek a gyerekért, meg… hát én ezen nem tudok egyszerűen napirendre térni… akik mellett két totyogóssal is el lehet egy főiskolát végezni. Akik előteremtik a rávalót, de közben odaállnak a gyerek mellé is, hogy hadd menjen az asszony, hadd boldoguljon.

Persze nem sajnálom én ezeket a férfiakat sem annyira, szóval még ők is gyakran vakok arra, mi miért történik úgy, ahogy, és nem értik, nem látják a másik oldal kínját, sőt, gyakran a maguk kínjában sem látják, hogy ugyanaz a rendszer öli őket, ami egyébként sok ezer nőt. Azért ők is szívesen elmustrálgatják az irodista csaj seggét, vagy nevetgélnek a pajtások által elmesélt szopási technikáján. Ők sem értik a viszonyok rossz működését, és soha, semmilyen körülmények között ki nem mondanák, hogy valójában nekik még mindig több lehetőségük van, mint bármennyire alávaló feleségüknek. Ezzel együtt tény, hogy szívnak ők is. Mert ők nem akarnak balhét, ők szeretnék, hogy a nejük jól legyen, ők ezért áldozatot hoznak, és igen, ők azok, akik nem ütnek… vissza.

Igen, vannak nők, akik jól megtanulták a leckét, akik imádják a „női attribútumokat” és úgy érzik, ők aztán olyan egyenlőségben vannak, hogy takarodjon el minden feminista a picsába.
Igen. Mert ahol feminizmus van, ott nem lehet az előnyt kifeküdni (már elnézést kérek), ott nem lehet a rendszerre visszatolni, ha nincs kedvünk tanulni, dolgozni. Ott valami egészen más van. Ott tényleg eljöhetne az, hogy a nőknek lenne lehetősége, ideje, anyagi kapacitása kitörni a konyhából, ám tény, hogy az mun-ka lenne. Ennek azok a nők örülnének, ezért azok a nők pofáznak, akik pont erre vágynak. Akik szívesen beletennék a mun- kát (illetve beleteszik most is, hogy nem sok értelme van), és aztán azért és azzal lennének, akivel akarnak, és mert szeretnek vele lenni. Nem akarnának anyagilag és egzisztenciálisan más (egy férfi) hátára kapaszkodni, aztán szexszel és szaporulattal megfizetni, hanem saját egzisztenciájukat szeretnék megteremteni.
Ők a feministák.
Ez vagyok én is.

Néha azt gondolom, az antifeminista nők ugyanúgy félnek ettől, mint azok a férfiak, akik erő alapon tudnak csak kapcsolatokat elképzelni. Akik úgy hiszik, a feminizmus nőuralom. Akik nem ismerik azt a szót: egyenlőség. Úgy hiszem, ezek a nők éppen úgy erő alapon képzelik a kapcsolódásokat, mint a macsók, csak ők az erejüket olyan ősrégi, és nőkre nézve korlátozó szlogenek közt keresik, mint szexis külső, anyaság, odaadás, szolgálat, blablabla.

Mondanám, hogy jól megérdemlik ők egymást, csakhogy az is van, hogy ezek a nők ezzel a szereppel időnként teljesen jól leélik az életüket. Mert-ahogy írtam is már- ezek a nők végül gyakran nem a kemény, taposós macsókhoz mennek feleségül, hanem azokhoz a jó fiúkhoz, akiken aztán ők tudnak basáskodni.

És néha azt is gondolom, hogy azok a férfiak, akik a nők kullancs természetéről rinyálnak, hát azok…nyilván azok is egyfajta sokszor előforduló tapasztalatból merítenek, ahogy ugye mi is a nagy számok törvénye alapján általánosítunk.

Mintha az élet játszana velem, és mutogatna sok mást is azon kívül, mint amit általában látok. Mostanában valahogy belefutok olyan férfiakba (igen, ilyen nagyon szerencsés vagyok ezzel a nagy pofámmal), akik éppen úgy szívják a rendszert, mint én. Párkapcsolatilag legalábbis. Most a munka és az egzisztenciális különbségeket nem vizsgálom. Ők azok, akik teszik a dolgukat és nem, nem értik, miért nem működik a házasságuk. Van olyan, akit bántanak és van, akit anyagilag lehetetlenítenek el. Van, akit a gyerekeivel zsarolnak. Nézem őket az éles szememmel gyanakvón, és nem, nem bírom látni bennük a tudatos és megátalkodott elnyomót.

Úgy tűnik, a feminizmus a jó fiúk és a jó lányok világa, akiken a rossz fiúk és a rossz lányok élősködnek. Éppen ezért számomra mindenki gyanús, aki a feminizmus ellen beszél, mert az valamilyen módon mindig a jelen rendszer haszonélvezője. Ha nő, ha férfi. Azokról pedig, akikről legvégül kiderül, hogy nőként-férfiként kínlódnak ebben a rendszerben, azok áttételesen mind a patriarchátus miatt szívnak. Igen, még a férfiak is. A jó szándékú férfiak, úgy értem.

Akárhogy forgatom, mindig az a vége, hogy nincs olyan, hogy valamit csak félig akar az ember. Nincs olyan, hogy engem tekintsenek egyenlőnek, de közben azért fizessék a számlám, meg gondoskodjanak rólam, meg nyitogassák előttem az ajtót, meg kényeztessenek, meg óvó karok, meg ő majd megvéd, meg ő jobban tudja, meg családfő meg kisfaszom. Az van, hogy szépen lábra kell állni, szépen át kell gondolni, mit akarunk az életünkkel. Milyen alapokra helyezzük a kapcsolatainkat és azon kívül mi lehet még alap.
Gondolkodni kell, emberek. A nőknek sürgősen, de éppen így a férfiaknak is.
Nem tetszik, hogy a nőket meg kell venni? Ne csináljatok árut belőlük! Nálatok a hatalom, hát csináljatok olyan társadalmat, ami nem azt tanítja a nőknek, hogy a férfiakat le kell húzni, ha boldogulni akarnak. Adjatok levegőt, hogy a nők saját lábukra álljanak, és ne szoruljanak a kegyelmetekre.
Ja, hogy az nem tetszik? Hát akkor meg nem kell sírni.
És ti, nők gondolkodjatok el azon, hogyan is akartok élni. Tényleg az az egyetlen igaz út, hogy házasodtok, cselédkedtek, szaporodtok? Hogy teljes anyagi és érzelmi biztonságotok egy férfi kezébe adjátok? Hogy lemondtok sikerről, lehetőségről, szabadságról, szabad véleménynyilvánításról? Jó nektek faszik ujjbábjának lenni némi aprópénzért? És ha jó is, nem veszélyes egy kicsit? Mi lesz, ha nem megy? Nem működik és ti ott maradtok minden nélkül megverve, bántva? Vagy ez nem fordulhat elő? Ti “ügyesen” használjátok az attribútumokat? Ti is azok a lenyúlósak vagytok, akik miatt minket néznek le?
Ha pedig nektek ez így tetszik, ha megvan a tervetek a saját, “egyenlőségben zajló”, szabad életetekre, ha nektek ezt jelenti az egyenlőség, akkor lehet-e békén hagyni azokat, akik meg mást akarnak? Lehet- e az élet többféle? Lehet-e választási lehetőség? És szerintetek lehet- e úgy egy kapcsolatban együtt lenni, hogy nem a női (eladom magam) és nem a férfi (megveszlek-használlak), hanem az „emberi attribútumainkat” helyezzük előtérbe? Értitek, lehet-e nem riszálni, nem elcsábítani, nem fizettetni, nem csacsogni, és aztán nem befeküdni alá másodrangúnak, hanem első perctől teljes joggal jelen lenni a kapcsolódásban. Volt már nektek olyan? El tudtok olyat képzelni? Kipróbálnátok?

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Reklámok