Újra iskola

vakációVégre… mondom ezt, mint három gyerek anyja.
Ajjj, de kár… mondom ezt, mint pedagógus.

Hm. Melyik verziót nézzük először? Javaslom, legyen az anyaságos.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én addig voltam meggyőződve arról, hogy a génjeimmel valami egyedi csodákat hoztam létre, amíg a gyerekeim nem lettek intézményesítve. Onnantól kezdve szép lassan kiderült, hogy nem is annyira nagyszerűek, sőt. Újra és újra azt igyekezett bebizonyítani óvoda, iskola, hogy valami baj van velük. Lehetnének sokkal ügyesebbek, okosabbak, nagyszerűbbek, ha… ha én, az anyjuk még többet, még jobban, még ügyesebben nevelgetném őket. Én meg erőlködtem, mint a hülye, téptem magam, vergődtem, hogy miért, és miért nem megy ez úgy, ahogy az intézmények elvárják tőlem. Hát én már gebedek megfele, de ezeknek még ez sem elég. Mer a gyerek kinéz az ablakon az iskolában, nem tud elmélyülni az elviselhetetlenül unalmas tananyagban, sőt, időnként elsajátítani sem képes azt. Csúnyán visszaszól a hatalmi helyzetből történő lehülyézésre, hát nem viselkedik „normálisan”.
Egyszer egy fészbukos vitában szembesültem az általános tanári mentalitással. Akkor egy friss diplomás tanító néni kapcsolódott bele a szülők beszélgetésébe és olyan erővel kezdte osztani az észt arról, milyen a jó anya, mit kell annak megtenni, hogyan kell a gyermekeknek viselkedni (hogy ne zavarják őt, a tanárt), hogy hirtelen kivillant a lóláb. Nem, nem az én gyerekem jólléte és boldogulása itt a lényeg, hanem az, hogy őket a lehető legkisebb mértékben zavarja. Hogy ők a lehető legkisebb energia befektetéssel tudják a lehető legjobb eredményeket felmutatni. Ilyenformán én is akkor leszek jó anya, ha ezt a kívánságot kiszolgálom, és az éppen aktuális pedagógus nevelési elveit követve idomítom a gyerekem. És akkor én megkérdeztem ezt a lelkes pedagógust, hogy akkor ez tényleg így van-e, ahogy most a szavaiból átjön? Tényleg úgy képzeli-e ő, hogy több kompetenciája van az én gyerekemet megnevelni, mint nekem? Hogy ő felülbírálhatja, amit én fontosnak tartok? Hogy nem az a dolgom anyaként, hogy a gyerekemet önmagáért kiállni tudó, a világra nyitott, többféle világszemléletben otthonosan boldoguló emberré neveljem, hanem hogy az őszerinte helyes elveket tegyem a fejébe? Kinek nevelem én a gyerekem? Neki vagy önmagának?
És akkor ő törölte az összes hozzászólását és visszavonult.
Ez is egy válasz, persze.
Ilyen körülmények között (nekem legalábbis) az iskolai időszak mérhetetlenül stresszes és nyomasztó. A gyerekeim is idegesek, rendszeresen történik valami, ami sérüléseket okoz nekik, ami miatt majd feltehetően valami hülyeséget beírnak nekik, amiről beszélni kell.
Ki nem állom.
Ehhez képest a nyári szünet megváltásnak tűnhet. Az is egyébként, legalábbis az első néhány hétben. A gyerek végre pihenhet, csökken rajta a nyomás, ezáltal én, a szülő is nyugodtabb vagyok. Ám miután lemennek az aktuális nyaralások, elkezdődik a variálás, hogy mi legyen vele. A szülő befizeti azt a néhány tábort, amit be bír fizetni. Rácsimpaszkodik a nagyira, aki persze-köszönhetően jól megtanult patriarchális szerepének (a nagyi életének értelme és egyetlen boldogsága az unoka, hiszen saját gyermekeinek kirepülése után a napjai céltalanul, üres egyhangúságban telnek)- boldogan vállalja a gyermek felügyeletét. Ha ez nem kivitelezhető, ha nincs nagyi, vagy netán a nagyi oly önző, hogy van saját élete és nem kívánja azt hosszú hetekre felborogatni, akkor a szülő körmét rágva tölti napjait a munkahelyén azon aggódva, hogy a gyerek nehogy felgyújtsa a házat.
(Na, ezért van, hogy nők állnak inkább pedagógusnak. Tudod, már a pályaválasztáskor is szempont, hogy majd mikor anyává lesznek, akkor ne legyen gond a gyerek elhelyezése a szünetekben. És baszki, most nem viccelek!)
Néhány hét szabadság után a gyerek is elkezd unatkozni. Elcsúszik a napirendje, naphosszat tévézik vagy videójátékozik. Kinyírja a tesóit, jó esetben a barátaival találkozik, de az is meglehetősen unalmas, így ha már nagyobb, azon is lehet aggódni, nehogy valami rosszaságba keveredjen. Olvas – na, persze. Mert a mai gyerek állandóan könyvet olvas és művelődik – mint az köztudott. A napok egyre lassabban telnek, a napirend eddigre rég felborult, hiszen anya a munkahelyen, lehet lazulni. Ejjj, ráérünk erre is, arra is. És anya rohan haza, főz másnapra, igyekszik az egész napos tunyulást rendben tartani.
Vagy ő ügyes anyuka, megköveteli, hogy… és akkor meg ugathat állandóan, hogy a kérései véghez legyenek víve. A gyerek háborog, hát őneki szünete van, nehogy már valamit- bármit csinálnia kelljen. Tiszta rabszolgaság.
Augusztusra az unalom szétmarja az agyát. Ólmos fáradtság és tehetetlenség vesz erőt rajta, és hát egyre gyakrabban mondja maga is, hogy elég már ez. Történjen már valami, legyen már iskola, mert akkor legalább van értelme a napoknak.
És ha meggondoljuk, teljesen jogos is, amit érez. Felnőttként, dolgozó emberként is nehezen feldolgozható lenne majd három hónapnyi semmittevés úgy, ha nem áll rendelkezésre egy szakajtó pénz, amiből megoldható az állandó történés és élmény biztosítása.
Még nála is jobban elfárad a szülő, akit ráadásul pénzügyileg is padlóra tesz a táborok és történések biztosítása. A munkahelyen félgőzzel van, a telefon állandó készenlétben, hogy ha valami történik, akkor elérhető legyen. Ő hamarabb várja, mint a gyerek, hogy a kerékvágás újra meglegyen, mert igaz ugyan, hogy az iskola óborzalom, de legalább ez a fajta vakációstressz és terhelés eltűnik az életéből.

Pedagógusként ez valahogy egész más. Mondhatom, remek. Egyrészt a pedagógus gyereke jóval kevesebbet van egyedül a nyári szünetben, másrészt a pedagógus, mint felnőtt ember nagyobb sikerrel képes elfoglalni magát ilyen időintervallumban. Már ha nő, ugye. Mi nők igen ritkán unatkozunk, hát nekünk csak az otthoni teendők önmagukban kitesznek egy nyolc órás műszakot (nem is értem, munka mellett ugyanezzel hogy nem bolondulunk meg). És jééé, talán most marad időnk a saját kis hobbijainkra (már ha van még eddigre olyan, és nem zabálta fel azt is a család meg a szerep). Szóval nekünk tényleg szuper. Élvezzük, szeretjük, mondjuk is szeptember elsején, hogy igen bizony, nagyon gyorsan eltelt a nyár.
Minket jól szolgál a vakáció.
Más dolog aztán, hogy az első egy hónap azzal telik, hogy a 10 hét alatt abszolute nullára redukálódott tavalyi tudást valahogy előcsalogassuk a gyerekekből. De az meg már a mi bajunk.

Na, most kérdezem. Mi lenne? Na, tényleg, mi lenne, ha ez nem így lenne? Ha csak – nem sokat mondok- két héttel lenne kevesebb? Mi lenne, ha augusztus közepén kezdődne a tanítás a már nem olyan nagy melegben és mondjuk télen, a fűtési szezonban meg lenne egy hosszabb megállás? Ez a KLIKnek is jó lenne, nem? Kicsit ki lehetne tolni a végső összeomlást azzal, ha mondjuk, januárban két héten át nem kellene fűteni. Vagy lehetne ez a két hét arányosan szétosztva. Hosszabb lenne a téli szünet is, meg a tavaszi is, meg még az őszi is. Sose lenne annyi, hogy a gyerekek beletunyuljanak, vagy a szülők túlterhelődjenek, de mégis értékelhető hosszúság lenne. Ah, milyen szép is volna egy két hetes őszi szünet, vagy egy három hetes téli! Igazi nagy, de mégsem fojtó pihenési szakaszok. Ennyi idő után a munkába visszazökkenés is könnyebben menne.

Vannak helyek, ahol így működik, és működik. Nálunk nem. Mindent reformálnak, mindent szétbombáznak, átszerveznek. 9 osztályt akarnak, egész napos iskola, erkölcstan, kutyafüle, minden van… hát tényleg minden. De ez a nyamvadt nyári szünet, ez marad ilyen nyomasztóan, unalmasan hosszú.

Hjaj, de kár, hogy vége van, basszus. Még két nap, és go.
Na, menek könyvet csomagolni.

(Ha tetszett a bejegyzés, használd a megosztó gombokat!)

Advertisements